Kádár Nagyfára száműzte őket, Orbán az „alkotmányos rendtartásba” – Megfordítanák a víz folyását a hajléktalanság betiltásával

2018. július 4. 06:41 - szerző: Buják Attila

Folyamatosan pallérozódó alkotmányunk (Alaptörvényünk) egy új, szigorító rendelkezéssel gyarapodott. Az állam az életvitelszerű köztéri tartózkodást, az utcák-terek „lakás célú használatát”, azaz a hajléktalanságot büntetőjogi kategóriává tette. A rendelkezés ezzel tovább szűkíti az önkormányzatok szabályozó jogkörét, a hajléktalanok ellen vívott küzdelemben megerősíti az állam szerepét. A rövid betoldás Orbán Viktor volt ügyvédjének, Bajkai Istvánnak a jogi remeklése. Bajkai egyébként úgy látja, hogy a NER virágzó rendszerében nincsenek igazi hajléktalanok, legfeljebb hanyag, önpusztító emberek, akik nem hajlandók szállóra vonulni, akiknek látványa mérgezi a közhangulatot. A módosítás a hajléktalanokat gondozó civil szervezetek körében elsőre megdöbbenést keltett: akadt, aki felháborodott, mások óvatosan hallgatnak. Egyetlen réteg van Magyarországon, amely nem is hallott a változásról. Maguk a hajléktalanok.

– Azt mondja az Írás (Máté, 26), hogy „szegények pedig mindig lesznek veletek” – idéz a Bibliából az egyik nappali melegedő gondnoka. – Betiltanák a hajléktalanságot? A víz folyását akarják megfordítani.

A „melegedő” kifejezés harminc fokban fenyegetően hangzik, de a valóság mégis kellemes. A szerény kis szuterénből simogató hűvösség árad, a fal melletti asztalra borulva kimerült „kliens” alszik, előtte a műanyag tálcán tea, kettétört péksütemény. Egy tar férfiú légyre vadászik, le is csapja. Diadalmasan dünnyögi:

– Ez az. Ez az, kis barátom.

Anna a cipőjét igazgatja, a sarkát egy kavics nyomja. Egy éhes diák tér be, korántsem hajléktalan, de egy zsíros kenyérre bárkit szívesen látnak. Az aprócska irodában némán ásító számítógép. A lépcsőn kisebesedő vénáját ápolja az örök drogos, Palika. Itt nincsenek belépési feltételek. Csak az nem jöhet le, aki tántorog. De az ételt neki is fölviszik.

A néma nép hattól gyülekezik, most kilenc van, télen ilyenkor már többen vannak. De ez is program. A napot rendszerbe kell foglalni, a napirendet be kell tartani, különben pénz, gyógyszer és emberi szó híján a világ darabokra hullik.

Anna azért szállt fel a villamosra, hogy ne kelljen az új számlákat, csekkeket, felszólításokat a lakásban kivárni. Kilencre bejön, iszik egy pohár teát, majd átballag a Bem térre, az önkormányzat által fenntartott szociális étkeztetőbe. Az ötvenes nő életét a frankhitel robbantotta szét. 2011-ig bírta, de aztán már képtelen volt fizetni. A történet a végkifejlethez ért. A budai lakást hamarosan lefoglalják, állása régen elveszett. Könnyen és gyorsan jött a pénz, vonzó volt az a sok sikamlós hirdetés, a környezetében mindenki felmarkolta.

– Egyszer az életben jól akartam élni. Majd fásultan beismeri: – Nem kellett volna azt a sok pénzt felvenni.

A többi ismerős. Egy pillanatra megriad attól, amit kimond.

– Jézusom. Maga ezt jegyzi? Á, mindegy – legyint. Tavaly tizenhat lett a cukra, jár is neki a közgyógy. Nem lehet ebből halálig kijönni.

Fotó: Merész Márton

Zajlik az élet, Gyula kéri a főnökasszonyt, telefonáljon át a „Könyvesbe”, megérkezett-e a hétezer forintja. Kornél, a villanyszerelő Londonból érkezett – így mondja –, és megy tovább New Yorkba, csak betért a Széll Kálmánra egy teára. Kornél igazi bázisa a Dankó utca. Az alvóhely a Dankó (Oltalom), kajára, pihenésre átjár a rivális Széll Kálmánra (Máltai).

A szakma hosszú ideje kísérletezik azzal, hogy a budapesti hajléktalanok számát belője. Általában hét-nyolcezer emberről beszélnek. Pontos szám nincs és valószínűleg nem is lesz. Misetics Bálint szociológus azt mondja: érzése szerint a fő gond, hogy a rendszer „felülről töltődik fel”. A jobb helyekre nem a legszegényebbek, hanem magasabb státusú emberek kerülnek.

Olyanok, akik lakásból jönnek. Például egyre több a devizahiteles. A sajtóhírt, hogy valaki „elvesztette feje fölül a fedelet”, nem úgy kell érteni, hogy azonnal utcára is került, állítja Misetics.

Akik a köznép előtt feltűnést keltenek, akik ellen az önkormányzatok kampányolnak,

akiket a NER most el akar az utcákról takarítani, jó, ha háromszázan lehetnek. Ők tíz-tizenkét aluljáróban táboroznak. A legkeményebb terep a Blaha.

Aluljáróként húsz-harminc, nehezen tolerálható lakó él. Ez az a „kritikus háromszáz” – a szakmában utcásoknak mondják őket –, akik „piszkukban henteregnek, ordítozva kommunikálnak, közveszélyesen koldulnak”. A kampányok ellenük irányulnak. Kádár Nagyfára száműzte őket, Orbán az „alkotmányos rendtartásba”.

Maga az aluljáró strukturált szerkezet. Akinek van hozzá türelme, feltérképezheti maga is. Mi a Nyugatiba indulunk. A tágas térben külön oszlopnál állnak a dílerek. Öt méterrel odébb a kerítők és a „májerek” (stricik). Az illemhely előtt prostituáltak cirkálnak, a rangsor végén mindig a hajléktalanok állnak vagy inkább fekszenek. A határokat átlépni tilos, de nyilván ez is egyszerűsítés. Ha egy „jól lekoldulható” lépcsőért kitör a harc, első vérig is eltarthat.

A hajléktalanok zöme azonban a hallgatag többséghez tartozik. Ahhoz a többséghez, amelyről néha azt sem tudjuk, hogy hajléktalanok.

Van, akinek rendszeres jövedelme van, elfogadhatóan öltözik, vannak, akik néha munkát is vállalnak, BKV-bérletet, lakcímkártyát váltanak, mosnak és tisztálkodnak, szórólapoznak, újságot árulnak.

A Széll Kálmán téri melegedőben öt éve még neves vendég volt Kálmánka, a magányos mozdonyvezető. Fényesre glancolt cipőben járt, aktatáskával, télen irhabundában. Lakása nem volt, de nem bírta ki a szállón. Reggeli után az állomásra ment, fejből tudta a menetrendeket. Reggeltől estig utazott. Öt éve eltűnt, elvonatozott.

Átrándulunk a Fóti útra, a Twist Olivér Alapítvány rehabilitációs szállójába. A Twist Olivér a világi hajléktalan- és szegénygondozás klasszikus intézménye. Mezei György szociálpolitikus alapította, aki azóta elhunyt, a Twist Olivér fennmaradt. Gondozott villaépületben működik a Fóti út elején. Délután van, a levegő szikrázik a hőségben, a kert zöld és árnyas. Az előcsarnokban egy asztalon Tesco-zöldség, egy tegnapi adomány maradéka. A szállónak nappali melegedője (hűsölője) is van. Reggel kilenctől működik. Mivel az alapítvány Újpestet fedi le, arra számítottunk, hogy találkozunk Zazával, a helyi aluljáró dalnokával, Somával, az ukráncigi-biznisz első emberével, a bonyolult és zavaros újpesti csöveskultúrával. De a Fóti úton közülük senkivel sem találkozunk. Tápi Eszter, az intézmény vezetője világosít fel: akiket most az otthonban látok, nem újpestiek. Az alapítvány lakói szerte az országból toborzódnak – Sajóbábonytól Pusztaszabolcsig. A képlet általában az, hogy a vidéki csöves feljön Pestre, s látva a „korlátlan lehetőségeket”, végleg itt ragad. A Széll Kálmán melegedőjében Gyula ezt így fogalmazza meg: „Ha hazamennék Sajószentpéterre, két hét alatt éhen halnék.”

Fotó: Merész Márton

A fa alatt kis társaság veri a blattot, a köztévében csordogál a futball-vb. Franciaország vezet Peru ellen, a hír szájról szájra jár. Az otthonban van házi tippmix, aki eltalálja a német–svéd eredményét, vacsora után apróbb szuvenírt kap.

A Fóti út a nagy átlaghoz képest tömény luxus. Negyvenkét ember lakhat hét szobában. Mindenütt van tévé, önálló széf, zárható hűtőszekrény, korlátlan internethasználat. Az ágy melletti széken fehérnemű szárad, az egyik polcon sárgult fénykép, szöszke lányka, valószínűleg unoka, mert az átlagéletkor nagypapás, 57 és 74 év között szóródik.

Tibor (keramikus) azt mondja: ő volt három éven át utcás, ez a mostani két év maga a paradicsom. De a paradicsom kapui lassan bezárulnak. Akit a szállóra befogadnak, 9300 forintot fizet a lakhatásért, 3300-at a kötelező BKV-bérletért. Az előtakarékosság is javasolt. Az első hónap ingyenes, ha jól kijönnek, szerződést kötnek, ami egy évvel meghosszabbítható. De két év után újra jön az utca. Az ideológia az, hogy azzal, aki két év alatt „jelentős haladást a hajléktalanság felszámolásában nem mutat”, nem lehet kísérletezni. De lehet újra kérvényezni, idővel vissza lehet kerülni. A hajléktalan élete örök liftezés. A szabályok az otthonban szigorúak.

Akinek három beírása gyűlik össze, annak mennie kell. Beírás jár például azért, ha valaki piát akar becsempészni. Beírást ér, ha részegen érkezik. Verekedés provokálásáért azonnali elbocsátás a büntetés.

Nem csoda, ha a lakók szelídek. Engedelmesen járulnak hozzánk is, hogy bemutatkozzanak, s feltárják sorsukat. Minden hajléktalannak van egy sorshatározó mondata. Azzal kezdi.

– 1999-ben meghalt anyukám – mondja Tibor, a keramikus. – Mivel én akkor földdel foglalkoztam, hatalmas tömegű krumplival, képtelen voltam a termést munkások nélkül betakarítani. El is rohadt, én pedig tönkrementem. A bérelt házunkból ki kellett költözni. Tíz nap után a Blahán voltam. Az első három év, amíg meg nem szoktam, maga volt a pokol.

Tibornak nincs nyugdíja, most 68, de bejelentve a rendszerváltás óta nem volt. Otthonkeresési kísérletei sorra csődöt mondtak. Amikor először került fedél alá három év pauza után, nyár volt. A forróságban alsóban aludt. Reggel arra ébredt, hogy nincs mása, mint a gatya, ami rajta van. A történet persze kissé zavaros. Miért foglalkozott Tibor burgonyával, ha volt kemencéje, korongja? Miért váltott át burgonyára?

Tápi Eszterék mindig azzal kezdik, hogy jövedelmet próbálnak igényelni a lakóiknak. Legtöbbjük, ahogy Eszter mondja, kissé már le is épült, azt sem tudják, hogy van vagy lehetne olyan. Tibornak előrelépés az is, hogy lehet mosni, zuhanyozni, gyógyszert szedni, főzni. Jobb szeméről eltávolítják a szürke hályogot. A csúcsok csúcsa mégis a sztrapacska lenne.

– Imádom – mondja sóváran Tibor. – Meg is tudnám csinálni. Most erre készülök.

– Nem szeretett a főnök – mondja tárgyilagosan Károly, a volt postai dolgozó. Az ő életében huszonkilenc év után jött el a nagy váltás, az azonnali kirúgás. Komoly szakmai rezüméje volt. Volt főpénztáros, hivatalvezető, értékesítő. A főnöki leszámolás akkor történt, mikor Károly betegség miatt nem tudott a munkahelyére betelefonálni. A mobilkorban nincs ilyen, szögezte le a postafőnök, és postafordultával kirúgta. Lakbérre nem futotta, családja sohasem volt, a „tanácsiból” ki kellett költözni. Albérlettel próbálkozott, végül a Fóti úton kötött ki.

Fotó: Merész Márton

Ma már bevallja, nem is szerette igazán a postát. Károly igazi művészlélek. A régi rádióban műsora is futott. Szakterülete a hatvanas évek szocialista tánczenéje. Záray-Vámosi, Kovács Erzsi, Koós, Aradszky és a többi nagy. Antal Imrével együtt szerepeltek, behívogatták szakértőnek. Károlynak ez az élet tetszett volna, de hiányzott a zenei szakközépiskolája. Megélhetésnek maradt a posta.

– Nagyon utáltam – vallja be szenvtelenül Károly. – Az életem állandó görcs volt. Biztosításokat kellett az emberekre rásózni Kőbányán, ahol a népnek kanyi vasa sincs.

De indul is, várja a net, a zene végtelen birodalma, „azok a gyönyörű dallamok”. Reggeltől estig Záray Mártát hallgat.

– Nem kell éntőlem félni – biztosít elöljáróban János, a karbantartó lakatos. Csodálkozó arcunkat látva azzal kezdi, hogy ő paranoid skizofrén. A honvédség után derült róla ki. De nem kell félni, maximum önveszélyes, van a múltjában néhány öngyilkossági kísérlet.

– Elváltam. Féltékeny típus voltam. De nem kell tőlem félni – ismételgeti.

Meg is nyugszunk. Hogy valami még sincs egészen rendben, az a nyolcadik mondatnál derül ki. Jánosnak állítólag szép nyugdíja van (120 ezer), önálló lakásra pályázott a Habitat otthonteremtő programban. Az „elbeszélgető bizottság” akkor nézett rá kicsit furcsán, mikor az interjú döntő pontján váratlanul kijelentette:

– Uraim, hamarosan vízre szállok.

– Az mit jelent magánál, János? – érdeklődött a magas bizottság.

– Hogy elhagyom ezt az országot – mondta öntudatosan János.

– Akkor magának nem kell az a lakás, János – zárta a beszélgetést a bizottság, és villámgyorsan távozott. János jövőre újra próbálkozhat.

Mi is szedelőzködünk. Meccsszünet van, Franciaország legyőzte Perut. Tibor juhtúrós sztrapacskáról álmodik, Károly Záray Mártát hallgat. Esztert kérdezzük, nem okoz-e gondot, hogy a társaság férfiakból áll, mindenen átüt a reménytelen magány. Ilyen a rendszer, mondja Tápi Eszter. Kevés intézmény támogatja a páros és a családi lakhatást. Maradnak az egyéni megoldások. Volt egy lakója, Zoltán (már eltűnt), aki naponta nyolc órában koldult. „Zebrázott.” Ha összegyűlt nyolc-tízezer forint, első útja egy távoli női szállóra, az asszonyhoz vezetett.

– Megjöttem, anya – mondta Zoltán. És átadta a pénzt.