Kabaréba fulladt az egyszemélyes sztrájk Kaposváron, de nem csak emiatt volt kínos a közszolgálati szakszervezet munkabeszüntetése

2019. március 14. 15:26 - szerző: Molnár Richárd

A rabszolgatörvény elleni tüntetéshullám után sokan nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy végre egységesen lépnek fel a közszféra érdekképviseletei. A csütörtöki sztrájk azonban szomorú tanulságokkal szolgált.

Egyetlen tökéletes jelenetben összefoglalható a március 14-i országos közszolgálati sztrájk kudarca és abszurditása. A Népszava számolt be róla, hogy Kaposváron, a megyei kormányhivatalban a Magyar Köztisztviselők, Közalkalmazottak és Közszolgálati Dolgozók Szakszervezetének (MKKSZ) egyetlen tagja csatlakozott a munkabeszüntetéshez, aki munkahelyén megpróbálta felolvasni a szakszervezet követeléseit a dolgozóknak és az ügyfeleknek. Mielőtt ezt megtehette volna, a kormányablak osztályvezetője félbeszakította és behívta tárgyalni. Ezután a szakszervezetis kolléga elhagyta a hivatal épületét.

Az osztályvezető ugyanis a sok ügyfélre és a rengeteg munkára hivatkozva megkérte az érdekvédőt, hogy ne zavarja a munkát. Az MKKSZ helyi képviselője pedig az elnökségi felhívásra, hogy ne konfrontálódjanak, elfogadta a kérést.

Nyugat-Európában ilyen típusú szakszervezetis előzékenységről valószínűleg hírből sem hallottak, ahogy arról sem, hogy egy egész naposra meghirdetett sztrájkot pár órával a kezdete után lefújjanak, arra hivatkozva, hogy a munkaadó egészen biztosan komolyan vette őket. Márpedig ezt történt: az MKKSZ elnöke, Boros Péterné reggel büszkén bejelentette, hogy 7500-an csatlakoztak a sztrájkhoz, majd még délelőtt a Kossuth téren be is jelentette a munkabeszüntetés végét.

Tévút lenne azonban kizárólag a szakszervezetet hibáztatni azért, mert mindössze néhány budapesti és vidéki önkormányzatnál csatlakoztak a dolgozók a sztrájkhoz, mert a munkavállalók többsége ezek szerint vagy túlságosan fél, vagy túlságosan elégedett jelenlegi helyzetével. Például azzal, hogy a közszolgálati rabszolgatörvénynek is nevezett jogszabálymódosítással öt nappal csökken az alapszabadságuk és jelentősen nő a munkaidejük. Vagy éppen azzal, hogy több ezer embert rúgtak ki a minisztériumokból és háttérintézményeikből. Vagy azzal, hogy a közszolgálati bérek nem igazán követik túl szorosan a magánszféra bérnövekedését, hiszen például 11 éve nem emelkedett a köztisztviselői illetményalap.

De nyilván arról sem az MKKSZ tehet, hogy a Szociális Ágazatban Dolgozók Szakszervezete, amely a március 14-i sztrájk bejelentésén még büszkén feszített a köztisztviselők mellett, egyszerűen kifarolt a sztrájkból, mivel a kormány megígérte nekik, hogy egyszer majd valamikor a szociális szférában is lehetővé teszik a kollektív szerződés megkötését, illetve elkezdik felzárkóztatni a gyalázatosan alacsony béreket. Hasonló ígéretre hivatkozva fújta le a sztrájkot az MKKSZ is.

Csakhogy éppen azért lengették be a sztrájkot már januárban, mert a tárgyalásokra a törvény szerint közel két hónap áll rendelkezésre. És mivel a tárgyalásokon semmi értékelhető eredményt nem ért el a szakszervezet, ezért sztrájkot kellett tartani.

Ezek után abban reménykedni, hogy a kormány egyszer csak rábólint az érdekképviselet követeléseire, óriási naivitásra utal. Vagy éppen a realitások felismerésére: az állami szférában jóval gyengébbek a szakszervezetek, mint a magánszférában, ahol szinte már nem telik el hét anélkül, hogy ne lépnének sztrájkba különböző cégeknél a magasabb bérek érdekében.

A közszféra szakszervezetei olyannyira gyengék, hogy még egy szolidaritási sztrájkot sem sikerült végrehajtaniuk. Egyedül a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) vette a fáradtságot, hogy a 60 tankerületből 4, azaz négy darab tankerületben kétórás szolidaritási sztrájkot szervezzen a köztisztviselők mellett. Az egy dolog, hogy az állami iskolafenntartó központ az utolsó pillanatban nyilvánította törvénytelennek a munkabeszüntetést.

Fotó: MTI/Bruzák Noémi

De az, hogy egy régóta bejelentett sztrájk nyilvánvalóan jogellenes és felháborító akadályozási kísérletére a tanárok úgy reagálnak, hogy rögtön lefújják a munkabeszüntetést, ahelyett, hogy vállalnák az esetleges retorziókat, az mindent elmond a hazai közszféra érdekképviseleteinek tekintélyéről és jelentőségéről.

Mindezek után a Kossuth téren az MKKSZ és a szociális dolgozók érdekképviselete azt is bejelentette, hogy május elsejére „haragos felvonulást” szerveznek, nyilvánvalóan arra számítva, hogy a decemberi-januári kormányellenes tüntetések résztvevői, valamint az ellenzéki pártok csatlakoznak hozzájuk, növelve a nyomásgyakorlás erejét. És bár úgy tűnt, a rabszolgatörvény elleni országos felháborodás az állami ágazatokban is elhozza a szakszervezetek renenszánszát, kétséges, hogy egy ekkora kudarc után tömegek emelnék fel a szavukat a hivatali dolgozókért. Vagy bármelyik társadalmi csoportért, amely még a saját nyilvánvaló érdekei mellett sem hajlandó a minimális kiállásra sem.