Jobban függünk az EU-tól, mint valaha

A tavalyi 3,6 százalékos és az ehhez közeli első negyedéves GDP-bővülés után csalódást keltett a második negyedévi 2,4 százalékos növekedési tempó. A csalódást növelte, hogy a régiónkban jórészt ezzel ellentétes teljesítményt látunk, a cseheknél, szlovákoknál, lengyeleknél és románoknál gyorsul a tempó, annak ellenére, hogy a külső feltételek mindenki számára hasonlóan alakultak. Míg a tavalyi növekedésünkkel dobogósok voltunk az EU-ban, az idén ettől messze kerültünk, bár erről a kormánypropaganda nem vett tudomást: aszerint még mindig élen járunk az unióban, ami bátor kijelentés ahhoz képest, hogy a 28 tagállamból a 12. helyre csúsztunk vissza a bővülés ütemében.

A kilátások sem túl biztatóak, a GKI szerint éves szinten 2,5-2,7 százalékos növekedés várható, londoni elemzők legfrissebb jelentése szerint 2,9 százalékra számíthatunk, a kormány pedig 3 százalék körüli eredményről beszél, és jövőre tovább lassulunk. Ahhoz képest, hogy az első Orbán-kormány idején négy év alatt összesen nem nőtt ennyit a GDP, ez nagyon szépnek tűnik, ha viszont a környező országokhoz mérjük magunkat, már más a kép. Leginkább pedig a hasonló fejlettséggel és feltételekkel rendelkező vetélytársakhoz hasonlítva ítélhetjük meg teljesítményünket és azt, milyen szerepet játszanak abban a belső és külső tényezők.

Az adatok szakértői elemzéséből világosan kiderül, milyen összetevőknek köszönhető a magyar gazdaság gyorsulása és annak lefékeződése. A Fidesz által emlegetett „magyar csoda” valójában leginkább az európai konjunktúra erősödésének, ennek nyomán a nálunk működő, főként gépjárműgyártó multik megugró termelésének és az uniós támogatások felgyorsított lehívásából származó beruházások felívelésének köszönhető. Ezek mellett még a kedvező időjárás is segített, negyedével növelve az agrárium termelési értékét.

A teljesítményt javító tényezők egy része azonban idén tavaszra kedvezőtlenül változott. Az uniós források nagysága az előző ciklus kereteinek lehívásával fokozatosan csökken, az új keretekből pedig még nem jön pénz. A kormány igyekszik kiseperni a padlást, mostanra sikerült átlépni a 8000 milliárd forintos lehívási álomhatárt az előző hétéves keretünkből, ezzel együtt visszaesett a pénzbeáramlás tempója. A kiesés egyre nőni fog, mert a még megszerezhető pénzek elfogynak, az új hétéves ciklus forrásaira pedig még csak most folyik a pályáztatás, a támogatások jelentős beáramlására még legalább másfél évet várni kell.

Mivel a hazai beruházások 95 százaléka uniós támogatásra épül, a lassulás elkerülhetetlen, csak a mértéke kérdéses. A kormány is tisztában van a következményekkel, ezért is akarja felpörgetni a pályáztatást és két éven belül lezárni azt. Ha sikerül, egyrészt hamarabb jöhetnének az uniós pénzek, másrészt még a következő választás előtt eldőlhetne, kik kaphatják azokat. Egyelőre a lebonyolítási rendszerünk nem alkalmas ilyen mértékű gyorsulásra, ami egyébként a hatékony felhasználás rovására mehet, de ez utóbbi sajnos eddig sem volt lényeges szempont nálunk, amit uniós vizsgálatok is bizonyítanak.

Miközben tehát Orbánék a hanyatló Nyugatról beszélnek és mindenért Brüsszelt hibáztatják, az onnan érkező pénzáramlás a bázisa a hazai növekedésnek. A sokat emlegetett keleti nyitás teljes kudarc: a meghirdetésekor az volt a cél, hogy a magyar kivitel harmada ebbe az irányba menjen, ezzel szemben az utóbbi két évben a nem Nyugatra menő export aránya csökkent! A nyugati gazdasági függésünk ma erősebb, mint valaha, részben kiviteli lehetőségeink, részben a nyugati cégek itteni termelési volumene, részben pedig az uniós támogatások miatt.

Ezt persze Orbánék propagandája figyelmen kívül hagyja, és azt sugallja, nekik köszönhető minden eredmény. Jó példa erre a hazai hitelezés felpörgetését célzó és ezen keresztül a növekedést ösztönözni hivatott, az MNB által meghirdetett növekedési hitelprogram. A bankoknak nyújtott kamatmentes hitel jótékony hatásáról ódákat zengenek Matolcsyék, azok a fránya adatok azonban mást mutatnak. Eddig 1650 milliárd forintot nyújtottak kamatmentesen a bankoknak, amit azok tovább is adtak csekély kamattal, ennek ellenére a vállalati hitelállomány az elmúlt egy évben nem nőtt, sőt 220 milliárddal csökkent.

Nemhogy nem ösztönzött tehát az MNB-s forrás, hanem csökkent a hitelezési kedv. Ez nem a bankokon múlott, hiszen ők kihelyezték a kapott pénzt, hanem főként azon, hogy annak zöme nem új projektekre, hanem régi, drágább hitelek kiváltására ment el, ahogy azt a szakértők előre megjósolták. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a csekély hazai fejlesztési kedvnek nem a pénzforrások hiánya az oka, hanem egymással szoros összefüggésben a vállalkozások helyzete és a magyar gazdasági viszonyok, vállalkozási feltételek. Bizonytalan környezetben, kiszámíthatatlanul változó szabályozás és rögtönzött, végig nem gondolt intézkedések közepette kétszer is meggondolja mindenki, bele merjen-e fogni új beruházásba.

A hazai vállalkozások és fogyasztás jelenlegi húzóereje kevés ahhoz, hogy viszonylag magas növekedési tempó fenntartható legyen. Gazdaságpolitikai változásra és tényleges gazdasági reformokra lenne szükség ahhoz, hogy jórészt saját erőből is fenntartható fejlődési pályára kerüljünk. Ehelyett egyelőre csak demagóg kampányt látunk arról, hogy „a magyar reformok működnek”. Orbánék sajátos felfogását jól mutatja, hogy szerintük a rezsicsökkentés, a családi adókedvezmény vagy a minimálbér megszokott növelése már reformnak nevezhető.