Jajongók, huhogók

Új szitokszó született a magyar politikai nyelvhasználatban: a jajongók. Budapest főpolgármestere, az esztendő erkölcsi vesztese a jajongóktól védte meg védhetetlen döntését, az újnyilasok kinevezését egy budapesti színház élére.

Kik ezek a jajongók, milyen csoportot takarhatnak, milyen képzettársításokat idéznek fel?

Ez persze a szövegkörnyezettől függ. Ha történetesen neonácik kiszabadítását célozta a politikai karámból, akkor nehezen űzhető el az árnyék, hogy netán kaftánban, imasállal és kipában hajlongó csoportra asszociálunk, azokra, akik maguk is a keleti falnál a Templom lerombolását siratják még ma is.

Rossz, aki rosszra gondol. A főpolgármester kulturális asszociációi nem terjedhetnek idáig. Odáig sem, hogy a jajongás tartalmát megértse. A jajongók ugyanis történelmileg különb szerepet játszottak: műfajt és gondolkodást teremtettek. A panasz, a lamentáció az igaz zsidó-keresztény hagyomány része, nagypéntek siralmaiban éneklik, kódexeink egyik kincse a dallam. Bizony jajongásra fogja a keresztény liturgia, Jézus szenvedéseit siratja akkor is, amikor Jeremiás alakját idézi.

A jajongók áramlatokat teremtettek a magyar irodalomban. Nem volt magyarabb a kesergőnél, itt sorakozott a gyászdal, a siratóének, a búcsúztató, az istensirató, a planctus (Siralomének a tatárdúlásról, Ómagyar Mária-siralom), az epicedium (temetési ének), a jeremiád (Gyászban öltözék szegény Magyarország), a búcsúdal, a bujdosóének.

Keveset tud a magyar hagyományról az, aki a jajongókat elítélő hangsúllyal emlegeti. Az egyik legszebb magyar vers, a Psalmus Hungaricus az erdélyi Dsida Jenő tollából szerelmes panaszdal a hazáról.

„Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álmokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák
fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit
lenyelek,
ha téged elfelejtelek!”

Az ősi héber panaszt, a száműzött zsidók szenvedéseit Babilon partjainál, ezt írta át hazafi-lelkesedéssel az erdélyi Dsida Jenő. A jajongók tehát nem mások, mint a magyar szellem megtestesítői. A panasz megfogalmazói, zsoltárosai.

A „jajongó” így veszélyes toposz és meghamisított fogalomkör. Kétséges nyelvpolitikai játék, amely szitokszóvá formálja át a hagyományt.

Itt vannak még a „huhogók”: az ellenforradalmi szóhasználat ezen újabb kincse. Azokat jelölik vele, akik kárörvendően kommentálják az eseményeket. A huhogók feltehetőleg a kommunikáció akrobatái, a stadionok erre a célra kifehérített népe a friss politikai szlengből.

A huhogók most a nemzet rosszakarói, akik egészen Brüsszelig és a Wall Streetig huhognak. A szó a károgás értelmével csúszott össze, ahogy Karinthynál Edgar Allan Poe Hollójának paródiájában a „never more” úgy hallatszik, mintha a hollók bemutatkoznának, „nevem Mór”.

Eredetileg a huhogók a francia forradalom és a napóleoni háborúk ellenforradalmárai voltak, mozgalmukat a vezérük becenevéről nevezték „chouan”-nak, ezt a címet adta Balzac a napjainkban megfilmesített Huhugók című regényének. Bagolyhang vagy a nyelv pergetése (ululálás).

A huhogók nemcsak azok a nézők, akik a bolgár stadionban huhogtak, amikor fekete játékosok léptek a zöld gyepre. A huhogás a mediterrán népeknél és Észak-Afrikában terjedt el a nyelv élénk pergetésével. Örömöt és gyászt fejez ki egyes zsidó népcsoportoknál is, de „ululált” gyászában Elektra is a görög drámákban.

A „huhogók” mai értelmében az idegenségre utal. A huhogók rosszindulatúak, talán az ördög szövetségesei. „Hivatásos bajkeverők?” Ősük a legnagyobb hivatásos bajkeverő, Lucifer, Belzebub, a sátán. Emlékeztetőül: Lucifer követőit démonoknak nevezték (I. Gergely pápa óta), az a szöveg pedig, amely hivatásos bajkeverőkről beszél, démonizál. A „bajkeverő” – mint azt Viktor Klemperer az Egy filológus feljegyzéseiben megjegyezte – a Lingua Tertii Imperii, a Harmadik Birodalom közbeszédében terjedt el. Ez a „schlechtmachen” a politikai retorikának azon fajtájába tartozik, amelyet csak a demagógia használ. Ez pedig nem idegen nyelv az újnyilasok kinevezőjétől, az államilag finanszírozott újnyilas szellem budapesti szálláscsinálójától.

A jajongók között bújnak meg azok, akik korábban a diktatúrát kiszolgálták – mondta volt Budapest főpolgármestere. Ezek a csepűrágók, bűvészek és légtornászok nyilvánvalóan nem az igazság bajnokai. A sötétben bujkáló ellenforradalmárokat imigyen leplezte le éles szemmel a főpolgármester. Érdemes azonban felidézni a „sötétben bujkáló” eredeti toposzát. Egy ezerkilencszáztizenkilences plakátról van szó. „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!”

Nincs leleplezőbb, mint a beszédmód. A tudat mélyére süllyedt kulturális foszlányok egyszerre felkívánkoznak a közbeszédbe. Minő világok öröksége szivárog át a retorikába! Letűnt diktatúrák alig átírt szövegtöredékei törnek elő, mint dohányos tüdejéből a kátrányos lehelet.

A populizmus szótárát az ellenségkép gyártása adja. Budapest nehéz helyzetben van, mondja a főpolgármester. Mint egy ostromlott vár, a hivatásos bajkeverők már gyülekeznek Rákos mezején. A huhogók a fülkeforradalmat tagadják. Budapest bajban van. A retorika trombitáival harcba hívjuk maradék híveinket, s elsőnek a magyar nyelvet döntjük be.