Irányított csavargás a kihalt Budapesten

2020. november 21. 08:30 - szerző: Fekete Norbert

Mivel rendőrnek nehezebb beállni egy estére, kollégánk futárként nézett körül a kijárási korlátozás sújtotta főváros utcáin.

Másfél órával a kijárási korlátozás kezdete előtt a novemberi hűvös ellenére szokatlanul sokan ücsörögnek a Westend előtti kis téren. Mintha csak ki akarnák élvezni, hogy még kint lehetnek az utcán. Legtöbbjük valamilyen gyorséttermi ételt vagy kávét, sört szorongat, kis csoportokban. Láthatóan kényelmetlen így fogyasztani, de odabent, a bevásárlóközpont éttermi szintjén nem lehet, az asztalokat és székeket már ki sem rakták.

Nincs sok időm bámészkodni, a telefonomon megszólal az applikáció, hogy rendelés érkezett. Az egyik benti gyorsétterembe kell menni felvenni az ételt, de még nincs kész. Ahogy egy másik futár rendelésére is várni kell, addig tehát beszélgetünk. Mivel én csak most álltam be, megkérdezem, milyen az esti pörgés, több cím van-e, mint máskor, de meglepetésemre a kolléga szerint egyelőre nem tolonganak az ügyfelek, szép komótosan lehet haladni. Biztos kihasználják, hogy most még lemehetnek az éttermekbe elvitelre kérni, legalább addig sem a négy fal között kell kuksolniuk.

Szinte egyszerre készül el a rendelésünk, amíg felmozgólépcsőzünk a felszínre, megnyugtat, hogy nyolc után azért be fog indulni a munka. Az első címre úgy hat percet tekerek, az applikáció szerint érintésmentes kiszállítást kért az ügyfél. Ilyenkor az a menet, hogy a lakás ajtaja elé tesszük a csomagot, becsöngetünk, és odébbállunk, de csak annyira, hogy megbizonyosodjunk, a vevő kijött és átvette az ételt. Ehhez képest amikor megérkezem, az ügyfél már a folyosón vár, egyik kezével elveszi a csomagot, a másikkal háromszáz forint jattot nyom a kezembe. Még jó, hogy legalább rajtam van maszk. Az átadás mindössze néhány másodpercig tart, csak akkor érünk egymáshoz, amikor a fémpénzek landolnak a nemrég fertőtlenített tenyeremben.

Este nyolcig valóban nem kell megszakadni a munkában, folyamatosan ugyan, de csak egy-egy rendelés érkezik, vagyis egy helyről egy címre kell ételt vinni. A város útjain sűrű a péntek esti forgalom, de mintha többeknek lenne sietős, mint máskor.

Ahogy közeledik a nyolc óra, egyre kevesebben lesznek az utakon, egyre üresebbek a villamosok, egyre inkább látszik, mennyien élnek az utcán a nemzet fővárosában. Sokan.

Fél kilenc táján aztán látványosan kiürülnek az utcák, ezzel együtt nő az emberben a kivételezettség érzése is.

Mielőtt azonban nagyon beleélném magam, megint megszólal az applikáció, irány az egyik globális gyorsétteremlánc körúti egysége. Már messziről látszik, hogy itt fog először megakadni az este: nagyjából öt futár ácsorog előttem, ketten odabent, a többiek a korlátot támasztva várnak a sorukra. Láthatóan elúszott az étterem, pedig most már betérő vendégek sincsenek, akik nyolcig legalább elvitelre vásárolhattak.

A várakozó társaság meglehetősen vegyes, huszonéves pimpelt bringás és ötvenes robogós is várakozik. Egyikük egy nagyon drágának tűnő elektromos rásegítéses gépet támaszt. Beszélgetésünk alatt kiderül, hogy a harmincas férfi kizárólag futárkodik, heti hat napban, napi tíz órában. Azt mondja, több címet elektromos bringával sem tud teljesíteni, mint analóggal, de legalább nem fárad el annyira. Mivel sok helyen várni kell az ételre, és a közlekedési szabályokat is igyekszik betartani, az a pár perc előny, amit egy óra alatt össze tud hozni elektromos rásegítéssel, nem elég ahhoz, hogy az óránkénti rendelésszámban is megmutatkozzon. Néha kicsit unja, elég sok a rendszeres rendelés, de még akkor is jobban élvezi, mintha egy irodában görnyedne egy monitor előtt. Merthogy Attila egyébként könyvelő, de szinte soha nem könyvelt, korábban Londonban futárkodott, akkor jött haza, amikor itthon is beindult ez a fajta szolgáltatás.

Negyedóra pluszvárakozás után végre sorra kerülök, gyorsan felkapom a két menüt, és már indulok is, kemény két sarkot kell gurulnom, szállhatok is le. Itt is érintésmentes kiszállítást kértek, de itt valóban senki nem vár, így az instrukcióknak megfelelően, a vírussal szembeni védekezés jegyében arra a lábtörlőre helyezem az étel zacskóját, amelybe az utca sáros, kutyahúgyos mocskát szokás törölni a cipőnkről, mielőtt a lakásba lépnénk. A felkészültebbek egyébként egy hokedlit szoktak kitenni az ajtó elé, hogy arra kerüljön a rendelésük.

Amint az alkalmazásban is leadom a csomagot, be is fut a következő rendelés, sőt, egyből három. Ez azt jelenti, hogy egy étteremből kell három rendelést kivinni három címre. Tök jó, kár, hogy az étterem „messze”, a belváros másik végén, a Kálvin térnél van, legalább két kilométernyire. Sebaj, legalább nézelődöm. Utam először a körutat keresztezi, ahol még rendesen járnak a villamosok, és viszonylag sok, négy-öt autó áll a pirosnál. Lipótváros mellékutcáin azonban a gyér forgalom hangjai is eltűnnek, szinte tökéletes csöndben lehet suhanni az út közepén. A kihalt utcákon csak egy-egy kutyasétáltató tűnik fel, és a minisztériumok, közhivatalok előtt posztoló rendőrök. A Kossuth téren szlalomozásba fogok, jó nagy íveken, még véletlenül sem kell attól tartanom, hogy elcsapok egy tökéletes kompozícióhoz vakon hátráló, fotózó turistát.

Bármennyire is különlegesek a kihalt pesti utcák, sötétben azért nem nyújtanak annyira szokatlan látványt, mint tavasszal, amikor délután három óra után ürült ki a város. Az, hogy fényes nappal nem lehetett látni egy lelket sem az utcán, sokkal apokaliptikusabb hangulatú volt, most inkább olyan, mintha a hajnali három csúszott volna előrébb este kilencre.

Az utam legjobb része a Váci utca. Normális esetben a párhuzamos Petőfi Sándor utcában tekernék dél felé, de hát ezt nem lehet kihagyni: a Vörösmarty tértől indulva a Ferenciek teréig egy lelket nem láttam a nemzet kirakatutcájában. Cserébe minden vitrin kivilágítva, feldíszítve, itt-ott fényújságokon futó feliratok invitálnak a zárva tartó üzletekbe, az adventi fénydekorációk pedig már a helyükön, igaz, még nem világítanak. Na, akkor lesz majd igazán kísérteties.

A Szabadsajtó utat keresztezve bukkan fel egy rövid időre élet néhány halovány jele pár busz és posztoló rendőr képében, aztán a Kecskeméti utcában újra csend és kihalt táj fogad.

Nem hiába vágtam át az üres sétálónegyeden, előbb érkezem az étteremhez, mint hogy elkészültek volna a rendelések. A hamburgerező egyik cigiszünetet tartó munkatársától addig megtudom, hogy ő valójában „rendes” szakács, Németországban dolgozott, de tavasszal ott bizonytalanná vált a munkahelye, így hazajött. Azt mondja, gondolkodott ő is a futárkodáson, de nem lenne képes hidegben, hóban bringázni. Meg a hamburgerkészítés mégiscsak közelebb áll az eredeti szakmájához, szerencsére ő nem pincér – teszi hozzá keserűen nevetve. Azokkal nem tudom, mi lesz, a kiszállításhoz ők nem kellenek – mondja.

Beszélgetésünket egy vendégjelölt zavarja meg, aki tanácstalanul áll az üzlet előtt. Elvitelre szeretne rendelni, de ugye, elvileg este nyolc után olyat nem lehet, mivel senki nem lehet az utcán. Ugyanakkor azok, akik éppen hazafelé tartanak, vagy éppen dolgoznak, kint lehetnek, de a rendelet értelmében az üzletekben hét után csak a személyzet tartózkodhat. Senki nem tudja, mi a teendő, de győz az emberség. A szakács felveszi a vendég rendelését, elkészíti, majd kihozza. Reméljük, rendőr nem látja e jól átsütött üzelmet. Bár én abban sem vagyok biztos, hogy a közeg tudná, mi ilyenkor a pontos tényállás.

Bármi is, engem már nem érint, irány az első cím Ferencvárosba. Szép nagy csomagot teszek az ajtó elé, odabentről zene és társaság hangjai szűrődnek ki. Nyilván ottalvós buli.

Óránként három és fél címet teljesítettem és 17 kilométert tekertem, a tágan vett belváros nagy részét bejárhattam a Keletitől Angyalföld déli részéig. Kifejezetten nyugtató és stresszoldó hatású a kihalt Budapesten tekerni, a futárkodás pedig irányított csavargásként legális kivonulást tesz lehetővé a járvány okozta bezárkózó-rettegő tömegpszichózis alól.

 

Fotók: Dimény András, Merész Márton