Hanna háborúja

2011. augusztus 13. 13:20

Éppen annyi idő telt el a rendszerváltástól napjainkig, mint a két világháború között. Csak hisszük e kétszer huszonegy évről, hogy mindent tudunk róluk, homály fed sok mindent. Azt is jószerivel, hogy miért került Anikó, a pesti polgárlány brit egyenruhában nyilas kivégzőosztag elé. Most lenne kilencvenéves. BOKOR LÁSZLÓ emlékriportja.

Ami azt illeti, Hanna Szenes kultusza vékony szálon ejtőernyőzött be a honi köztudatba. Bár ’46-ban egy zsidó leányiskola róla nevezte el úttörőcsapatát, ám a vezetői sem tudtak sokat névadójukról. A maroknyi harci osztag históriáját aztán az Izraellel való diplomáciai mosolyszünet embargósította, és csaknem fél évszázadnak kellett eltelnie, amíg a kívánt barátság helyreállt.
Film ugyan kettő is készült Hannáról, de egyikben sem volt köszönet.

A hollywoodi patentokkal kísérletező Globus-Golan-produkció például olyannak láttatja a vészbíróság tárgyalását, mintha nem is gettók és vagonok sóhajtották volna 1944 légkörét. Nyájas nyilas bírák és csillagosan is elegáns „hölgyek, urak” bele-beleszólnak a kulcsjelenetbe Hanna ártatlanságát bizonygatva.

A sors keze

De a címünkkel megegyező vállalkozáson is túltesz M. Larner deheroizáló filmbombája, amely nemcsak Hanna Johanna-mítoszát robbantja szét, és rögtön árulással is megvádolja, miközben megértést tanúsít a jó Gestapo-kapcsolatokat ápoló Kasztner Rezső iránt.

A teljes kép kiteregetését alighanem a minden helyszínen habitué Kardos G. György forgatókönyve ígérte, de Sándor Pált egy „devizás bérmunka” leelőzte a műteremben. A produkció mindmáig várat magára, ahogy a rendező minapi rádióinterjújából megtudtuk.

Hanna igazi háborúja 1940-re nyúlik vissza, amikor a brit háborús kabinet szabad kezet ad irreguláris alakulatának. Ez a SOE (Special Operations Executive), a különleges műveletek központja, amely bevallottan diverzióra és szabotázsokra oktatja embereit. Folyik a szervezés az Egyesült Királyság legtávolabbi pontjain is. Palesztinában nincs nehézség, a Palmach (az izraelföldi védelmi szervezet) százával ajánlja harcosait, csak a nyelvtudás és a helyi ismeret szűri a jelentkezőket.

A kanadai hadügy viszont úgy gondolja, hogy a kommunista pártban lel jó bázisra, hiszen ahhoz sok bevándorló csatlakozott. Ám a párt illegalitásban leledzik, mindaddig, amíg a segítségül hívott washingtoni OSS-parancsnok, Donovan ezredes rá nem talál a szénakazalbeli tűre, Tim Buck főtitkárra. Az ő felhívására aztán sokan jelentkeznek, elsőként Andy Durovecz, egy munkáslap újságírója, és a lapáttenyerű hentes, Türk Mihály. Követik őket még vagy harmincan, történetük, nevük ott sorjázik Roy Maclaren londoni kiadású Canadians Behind Enemy Lines 1939–1945 (Kanadaiak az ellenséges vonalak mögött) című könyvében, amely bizony megérne egy magyar kiadást.

Bizarr játéka a sorsnak, hogy az Ontarióban élő Durovecz és Türk nemcsak elsők voltak a toborzásnál, de ők maradtak az utolsó mohikánok is. Negyven év után sikerült rájuk találnom, és összehoznom őket a kamera előtt. Alig ismerték meg egymást, ám néhány perc után már Szenes Hanna volt a téma.

– Ha Graham Greene-nél olvasok ilyet, azt mondom, jól van kitalálva – sóhajt Durovecz. Aztán belekezd: – kiképzés és bevetés között két hét pihenő Kairóban. Ott ismerkedtünk meg. A lány tündéri szép volt, és kecses, még az ormótlan bakancsban is. A híradósok paroliját hordta, két társa a kommandósokét. Egy könyvüzlet előtt álltak, és nekem földbe gyökerezett a lábam, mert magyarul diskuráltak. „Szevasztok – mondom nekik udvariasan szalutálva –, Andy vagyok, Andrew Daniels Torontóból.” „Kicsi a világ, főhadnagy, mondja az egyik fiú derűsen, a lány pedig a kezét nyújtja: Ann Hagar... hadnagy... Tel Avivból... Másnap már kettesben jártuk a Nílus-partot... Mit mondjak, egy hétig az édenkertben éreztük magunkat. Mert van ám szerelem első látásra a pokol tornácán is. Bár kiszámíthattam, hogy a magyarul tudó zsidó brigád is a szülőföld felé tart, közös „cégbeli” küldetésünkről sosem beszélgettünk. Álneveinken ment a legendásított coverolás meg a tervezgetés is. Leginkább arról, hogy ha mindennek vége lesz, felkutatjuk egymást, és akárhol, de együtt maradunk. Várunk egymásra minden este nyolckor az EMKE-ben.

– Mondja – próbálom visszatéríteni a realitásokhoz –, miért van, hogy emlékirodalma valamifajta zsidómentő feladatkört ad visszamenőlegesen Hannának... Volt erre valamiféle praktikus elképzelés vagy technika?

– Badarság, kérem, utólagos sorminta az Izrael Állam Hőse cím alá. Hát kérdem én: milyen érdeke fűződött volna akkor Angliának a mentőakciókhoz, amikor dugig töltötték a palesztinai börtönöket az exodusjövevényekkel? Hanna kemény katona volt, Türk látta őt harcolni Titóéknál, és később a Mecsekalján is csak tűzharc árán tudták elfogni a csendőrök. Vadásztak rá, mert már odaát, horvát földön is híre volt mint kódszakértő-rádióspecialistának.

Persze nem jött

– Mondott-e valamit később a Gestapónak, kínzás közben?

– Érdemlegeset soha, semmit. Legfeljebb az derült ki róla, hogy 39-ben, kalandos úton lett belőle palesztinai kibucnyik, költő és nevelőnő. De arról az időről, amikor mundért húzott, hallgatott. Egyébként is, ha valaki „énekelt” a náciknak, azt élve hagyták, hogy más is próbálkozhasson vele. Nézze... egy csődtömeg volt az egész angol hírszerzés az akkori Budapesten. Az én contactmanem már kilenc hónapja halott volt, amikor becsöngettem a lakásába a Reáltanoda utca 19-ben. Hannáé pedig a németek bizalmasa, Kasztner doktor volt, aki még a lány anyját is belerángatta az ügybe egy eredménytelen szembesítés erejéig. Máig sem értem, hogyan menthette fel később egy izraeli bíróság.

– Valaki mégis lelőtte ’57-ben.

– Nem én voltam, de aki ebül él, úgy is végzi.

– Vajon mire ment ki 1944-ben a magyarországi jelenlétük? – próbálok általánosítani.
Nem felel azonnal, talán először történik, hogy keresi a szavakat.

– Rosíroztunk... elég furcsán. Követtük a Szivaros rögeszméjét, annak elhitetésére, hogy előőrsei vagyunk egy majdani, Délről érkező ármádiának, mert hogy a Balkán lesz a főhadszíntér, és nem Franciaország. Egy kicsit elmérték az időt a minket elveszejteni akarók, mert az inváziós flotta akkor már ott rejtőzködött az angol öblökben.

– Hogy nekem milyen kalandjaim voltak, azt talán most hagyjuk – folytatja Durovecz –, de amikor véget ért az ostrom, én meg előbújhattam a rejtekhelyemről, odaálltam a romos kávéház elé. Õ persze nem jött. Nem is jöhetett, mert elfogták, és november 7-ikének hajnalán kivégzőosztag elé állították a Margit körúton. Rutinból megkérdezték tőle: kér-e kegyelmet? Azt válaszolta: fasisztáktól soha. Szemét sem engedte bekötni. Mondják, a hevenyészve összeszedett fél tucat martalóc olyan zavarban volt a megkínzottan is szép, őket figyelő tekintettől, hogy összevissza céloztak. Hanna még félórát feküdt a börtönudvar kövén, amíg elvérzett.