Ha nem vagy profi, meghalsz

– Ha fegyvert fognak önre, és azt mondják, fel a kezekkel, mit tesz? – kapjuk a kérdést Szenczy Sándor elnöktől.

– Felteszem a kezem.
– Jó, de hogyan?
– Minél alacsonyabbra.
– Miért nem magasra?
– Mert így érzem helyesnek.
– Jó a megoldás. Fejmagasságba kell tenni. A gyilkosnak ugyanis csőlátása van, az arcra koncentrál, ami pedig kilóg abból a keretből, azt veszélyesnek véli. Így a magasra nyújtott kezet is, és lőni fog rá. Ha például követelik a pénztárcámat, nem hirtelen nyúlok a zsebemhez, hanem szép lassan. Nos, ezeket a technikákat kell megtanulni és begyakorolni.

Fenti párbeszéd a Baptista Szeretetszolgálat irodájában zajlik.

A szervezet tagjai évente kétszer képzik magukat a Belügyminisztérium Nemzetközi Oktatási Központjával lévő megállapodás alapján.

– Amikor húsz éve elkezdtük, sem Magyarországon, sem máshol nem létezett humanitáriussegélyezés-képzés. Tapasztalati úton, élelmiszerosztás, sátorellátás, kutatás-mentés, orvosi egységekkel, nemzetközi partnerekkel való együttműködés során tanultuk meg, melyek a buktatók. A képzés főleg szituációs gyakorlatokat jelent arra az esetre, ha megtámadnak, földbe taposnak, zsákot húznak a fejünkre, bombatámadás ér, kezelhetetlenné válik a tömeg vagy épp emberrablás történik.

Beszélgetésünk három résztvevője húsz éve kezdte az ipart: Szenczy Sándor elnök lelkészként, Szilágyi Béla alelnök jogászként, Gál Dávid nemzetközi igazgató pedig polgári szolgálatos katonaként vágott bele. Tapasztalataik kilencven százalékát saját bőrükön szerezték Csecsenföldön, Afganisztánban, Haitin, Peruban, a világ minden táján. Amerikában az ENSZ közép- és felsővezetőit tanítják humanitárius segélyezésre. Ez ugyanis egy szakma, világszinten huszonkétmilliárd dollárba kerül. Ha valaki nem profi, meghal.

Szenczyék profik.

A Baptista Szeretetszolgálat Magyarország egyik legnagyobb segélyszervezete, csaknem háromezer főállású munkatársa van, százkilencvenegy intézményt tart fent, harmincezer emberrel tart napi kapcsolatot.

Pedig nem így kezdődött.

– A szeretetszolgálat 1996-os megalakításakor odajött az akkori szolgálati lakásomhoz egy néni, gyűrögetett valamit a kezében – emlékszik vissza Szenczy Sándor. – A nyugdíjából megspórolt ötezer forint volt az első adományunk. Ahogy ment kifelé, visszanézett, és azt mondta: csinálj ebből világmissziót. Én meg elhittem, hogy a lehetetlen lehetségessé válhat. Hiszen a Biblia is ilyen emberekről szól. Utcagyerekként indultam, de hittem, hogy ki lehet lépni a csónakból. Hittem, az álmom, hogy tegyek másokért, valóra válhat. Egyedül kezdtem, a Biblia, Isten és én.

A szeretetszolgálat alapja ugyanis a hit.

– Erre építem az életemet, hiszek a csodákban – mondja az elnök.
A munkáscsaládból származó Szenczy különös kisgyerek volt, nyolcévesen a Karamazov testvéreket olvasta a könyvtárban, zokogott Ványa bácsi történetén. Falta a könyveket, ma úgy meséli, „lefényképezte szemével az oldalakat”, nem kellett végigolvasnia. Tizennégy éves volt, amikor a szülei elváltak, az osztályfőnöke pedig közölte: nem alkalmas semmire. Többször is próbált öngyilkos lenni.

– Elvittek katonának, ahol egy titkos harcállásponton véletlenül hallottam Istenről. Leszerelés után vettem egy Bibliát. Pénzem nem maradt, hajléktalan lettem, néha a szemétből szedtem ki az ételdarabokat. Végül megtértem, és azután bármihez fogtam, működött.

Ahogy a szeretetszolgálat is.

Mivel a szervezet csatlakozott az ENSZ nemzetközi információs hálózatához, onnan állandóan friss híreket kap. Amikor tragédia történik, mentőcsapat csak akkor indul, ha egy ország nemzetközi segítséget kér.

– Ha ezt nem teszi meg, mi a százhetvenkét országban működő kétszáz baptista partnerszervezetünk bármelyikének kérésére is elindulhatunk – mondja Szenczy. – A minapi földrengés után Nepál ugyan kért nemzetközi segítséget, mi viszont egészségügyi egységként már korábban kirepültünk. Két emberünket a helyi baptisták tolmáccsal, kocsival, szállással várták. Azt hiszi, sok a pénzünk? Tudja, mennyibe kerül nekünk egy tízfős mentőcsapat két mentőkutyával és másfél tonna felszereléssel, mondjuk, Dzsakartába? Semmibe. Kiváló ügynökségi szerződéseink vannak, légitársaságoknál aranykártyáink. Bárhová hat órán belül elindulhatunk. Ha mi vagyunk a helyszínen először, akkor mi adjuk a híreket, így a támogatások is gyorsabban érkeznek. Ennyi az ötlet.

Akciók akadnak bőven, egészen cifrák.

– A tavalyi Fülöp-szigeteki tájfun után helikopteres mentéssel sikerült hazahozni egy magyart – kapcsolódik a beszélgetésbe Szilágyi Béla alelnök. – Annyit tudtunk, hogy egy kis szigeten van. Egy SMS-t tudott küldeni: „Mentsetek meg, Navalban vagyok egy kék házban, száz méterre a sportpályától.” A Google-n megnéztük, és a helyszínre utaztunk. Sajnos az utak tönkrementek, a kompot a katonaság használta, a kisebb hajók és a parti őrség tagjai a további tájfuntól félve nem vállalták az átkelést a szigetre. Maradt a helikopter. Már pörgött a propeller, amikor jött egy újabb tájfun, így csak másnap indulhatott a kollégánk. Tényleg kék volt a ház. Reggel hat körül ért oda, feldörömbölte a fosztogatások miatt bedeszkázott ablakok, leláncolt ajtók mögött alvó magyarokat, és kimenekítette őket.
Nem mindig ilyen szerencsések.

– A csecsenföldi háborúban, 2000 áprilisában megölték az egyik kollégánkat, a másiknak baltával levágták a kezét – folytatja Szilágyi Béla. – Észak-Oszétia fővárosából Groznijba vittünk segélyszállítmányt. Úgy terveztük, a száz kilométeres utat egy nap alatt megjárjuk, csakhogy tizenhét katonai ellenőrzőponton kellett áthaladnunk, és fegyvert keresve mindenhol kipakoltatták a holminkat. Estére érkeztünk meg Groznijba, ahol egy barakkba tereltek bennünket, és lőni kezdtek ránk. A támadók a segélyszállítmányok megzavarásával zűrzavart és félelmet akartak kelteni. Szintén Csecsenföldön egy másik alkalommal lerohantak és beletapostak a földbe, mások vérébe.

Gál Dávid is tapasztalt szörnyűségeket. Egy alkalommal sebészorvoscsoportot kísért Dél-Szudánba, és polgárháborúba csöppent.

– A kormány csak a szállásunk és a kórház közötti út biztonságát tudta garantálni. Sérülteket, lőtt sebbel gyerekeket, nőket, katonákat hoztak a kórházba. Én a műtőben segítettem. Amikor egy ötéves kisgyerek a karomban halt meg, elgondolkoztam, mennyire szerencsések vagyunk. Műtöttek ott mobiltelefon fényénél, áram és víz nélkül is – emlékszik vissza Gál Dávid. – Észak-Koreában még rosszabb: a páciens kikötözve, szájában pecek. A doktor életlen sebészkéssel nyiszálta a beteget, aki érzéstelenítő híján sörösüvegből cukros vizet kapott.
A szervezet más típusú akciókat is szervez, több mint száz magyart hozott haza külföldről.

– Nem vagyunk nyomozóhatóság, nem vizsgáljuk, hogy például egy Peruban drogfutárkodással vádolt honfitársunk bűnös-e vagy sem. Magyar segélyszervezetként a munkánk kilencvenhét százaléka arról szól, hogy magyarokat hozunk haza. Aztán majd otthon derüljön ki, bűnös-e. Megállapodást kötöttünk a Belügyminisztériummal, az Országos Rendőr-főkapitánysággal, nyomozó- és konzuli hivatalokkal, nagyon jó a kapcsolatunk. Ők szólnak nekünk, ha saját hatáskörüket túllépi egy-egy ügy. A múltkor Indonéziából egy haldokló rákos magyar szeretett volna hazajutni. A nagykövetséggel közösen már megszerveztük, hogy elmegy érte egy orvosunk és hazahozza, de sajnos időközben meghalt – magyarázza Szenczy.

– Láttam adásvételi szerződést, amelyben egy magyar férfi eladta a feleségét prostituáltnak Hollandiába. Hazamenekítettük, ahogy más nőket is Mexikóból, Spanyolországból, Svájcból, Kanadából. Általában az áldozat jelentkezik egy civilszervezetnél, rendőrségen, külügyminisztériumnál – ezt már Gál Dávid mondja.

– Volt, hogy rabszolgaként tartott lányt kommandósokkal mentettünk ki egy bordélyházból. Mi adtuk az infót, a nyomozóhatóság a rendőri hátteret és a mentést. Egy másik esetben Magyarországon volt a központja egy internetes szexszolgáltatónak. Az egyik sértett hajlandó volt vallomást tenni, ezért védettség járt neki, de nem mehetett vissza a családjához, így a mi védett házaink egyikébe került, ahol saját biztonsági szolgálatunk őrizte.

A munkát nem mindenki bírja.

– A dolgok fejben dőlnek el – mondja Szenczy. – Egyáltalán nem a legmilitánsabb, legizmosabb, legfürgébb a legalkalmasabb. Láttunk már kiakadni és hisztériázni olyan munkatársat, akiről ezt álmunkban nem gondoltuk volna. Olyan kollégánk is volt, aki három hónapig azon görcsölt, hogy egy mentésnél kölcsönkérték a kését. Mondjuk nem akármire. A haiti földrengés után az egyik segítő feleségére rádőlt a fal, szörnyet halt. A keze kilógott a romok alól, a segítőnk pedig szerette volna eltenni emlékbe a jegygyűrűjét. Amihez le kellett vágnia késsel az ujjat. A munkatársunk kiakadt. A túlérzékenyek nem bírják a strapát, ahogy azt sem, amikor a Fülöp-szigeteken temetetlen halottak, oszlásnak indult, szétfolyó tetemek feküdtek mindenütt, iszonyú bűzben.

Az indonéziai cunami után sztársebész jelentkezett náluk, segítene.

– Rengeteg vízi hulla és sebesült volt – mondja Szilágyi. – Az ország sokáig nem állította helyre sem a rendet, sem a tisztaságot. De nekünk attól még dolgozni kellett, sátorban és a szabad ég alatt zajlottak a műtétek. A sebész pedig kiakadt, hogy nincs két-három asszisztense, hogy nem törlik a homlokát, nincs röntgen és laboreredmény. Mondjuk neki, professzor úr, itt a szike a komplett felszerelés. Nem bírta, haza kellett küldeni.
– Eljött velünk egy újságíró hölgy Afganisztánba, hogy filmet forgasson az utunkról – veszi át a szót Gál Dávid. – Megbeszéltük vele a viselkedést, az öltözködést és más szabályokat. Be is öltözött, ha nem is burkába, de legalább valami elfogadhatóba. Két óra múlva viszont levette a kendőt és a palástot, majd kijelentette: farmerben, pólóban megy ki a piacra. Ahogy megjelent az utcán, egy fickó szabályszerűen leesett a biciklijéről. Mentőakciót kellett szervezni, hogy ne támadják meg a köré gyűlő afgán férfiak, akik egy idő után lehettek úgy ötszázan. Szerencsére a rendőrség utat nyitott a tömegben, mi pedig autóba ültettük a nőt. Egy megkövezés bőven benne volt a pakliban.
A szolgálat emberei terepen olykor élet-halál urai.

– Kollégáink gyakran kénytelenek eldönteni, kit mentenek meg és kit nem. A kinti körülmények között a menthetetlennel szemben a kevésbé sérültet visszük. Volt egy megállapodásunk a hadsereggel, hogy Irakból egy gyereket hazahozhatunk. Megkaptam háromszáz kisember fotóját, történetét, sebesülését. Háromszázét. És egyet választhattam.

Ezekhez képest Tóásó Előd hazahozatala kispálya. A sajtó arról cikkezett, a szervezet együttműködött a titkosszolgálattal, konspirált kormányokkal, sőt azt is olvashattuk, hogy az egész bolíviai mentés csak fedősztori, figyelemelterelés egy komolyabb eseményről.

– Több mint száz hasonló, bizalmas akciót intéztünk, egyes részletekről akár a család kérésére nem beszélünk. Tóásó esetében annyi történt, hogy az MTI-hír első mondatába az egyik munkatársunk beleírt, és titkos akciónak minősítette az esetet. Szóltam, hogy vegyék le a címet, erre azonnal jöttek az összeesküvés-elméletek – magyarázza Szenczy. – Pedig nem működtünk együtt a titkosszolgálatokkal. Hét háborúban jártunk, rengeteg menekülttáborért voltunk felelősek, negyven nemzetközi bevetésen vagyunk túl. Aki azt állítja, hogy egy ilyen akciót nem tudunk önállóan megszervezni, nem tudja, mit beszél.

Szilágyi Béla veszi át a szót.

– Tényleg volt taxiváltás, tényleg kivettük a SIM-kártyát a telefonból, tényleg szándékosan nem találkoztunk az akció előtt, tényleg átnéztük a csomagjainkat, nehogy bármit beletegyenek. Előd tényleg nem tudhatta, mikor és hová kell jönnie, és tényleg azt mondtuk, nem tudunk spanyolul, és majd angolul lefárasztjuk útlevélvizsgálat közben a határőrt. Előd börtönében lázadások miatt hetente tízen-húszan haltak meg, lőtték egymást a rabok, furcsa körülmények között haltak meg. Elődöt pedig a börtönben és kint is megfenyegették. Senki nem sejthette, mennyire mozoghat szabadon. Ezek tények. Épp hogy elhagytuk Bolíviát, amikor már többen „megszakértették”, hogy a zöld határon hoztuk ki, pedig az végig alá van aknázva. Ehhez nem kell titkosszolgálati háttér, ha ez konspiráció, akkor az. Igaz, mi nem így nevezzük, hanem túlélésnek.