A négy haláltábort megjárt H. Varga Judit: Ha puskát fognak fegyvertelenekre, akik nem követtek el semmi törvénytelent, akkor teljesítik követeléseiket

Mikor jöttek a csendőrök?

1944. április 27-én kora reggel hangosan verték a kertkaput… Nem tudom, hogy elmondjam-e az egészet. Hiszen már annyian mondtak el hasonló történeteket.

Csak akkor, ha nem esik nehezére, és annyit, amennyit az utókor számára fontosnak tart.

Jó, akkor megpróbálom elmondani. Mi a bátyámmal a padlástéri szobában voltunk, amikor az a néni, aki akkor nálunk takarítani segített, szaladt föl a lépcsőn, hogy tessék lejönni, tessék lejönni, itt vannak magukért a csendőrök. Addigra már ott állt az ebédlőben édesapám, édesanyám és a nagymamám Szombathelyről, aki éppen vendégségben volt nálunk. A két csendőr ráfogta a családra a puskát. Elmondták, hogy a magyar állam nevében letartóztatnak bennünket, fél órát kapunk, szedjük össze a legszükségesebbeket, mert el kell hagynunk a házat.

Az egyértelmű volt, hogy azért, mert valaki zsidó, természetes kötelessége végrehajtani a csendőrség parancsait?

Természetes volt, mert már előtte mindennap hoztak korlátozó rendelkezéseket a zsidók számára. Akkor mi már állandó stresszben éltünk, és egyre kevesebb jogunk volt, mindennap egyre kevesebbet tehettünk. Már az utcára is alig mehettünk.

Tizenhét évesen mit gondolt, hogy mi ennek az oka? Vádolta magát, amiért a zsidókkal valami baj van, hogy valami rosszat tettek? Hogy ártanak a többieknek? Gondolkodott erről egyáltalán?

Nem. Nemigen gondolkodtunk, és főleg nem beszéltünk erről. Hogy antiszemitizmus van, az egyértelmű volt. Édesapám gondterhelten járt haza, szomorúak voltunk, hiszen mindent megnehezítettek, az üzlet működését és az egész életünket. De ezeket nem beszéltük meg, hiszen ezek tények voltak, amelyek rengeteg mindennapi feladatot róttak ránk. A szörnyűségeket átéltük. Az egész helyzet mint egy mázsás súly, nyomta a vállunkat.

Fotó: Marton Meresz

Azon a délelőttön, gondolom, nem volt kérdés, hogy a csendőrök parancsát teljesítsék, hiszen puskát fogtak a családra.

Hát ha puskát fognak fegyvertelen polgárokra, akik között egy hetvenvalahány éves nagymama is áll, és akik nem követtek el semmi törvény ellen valót, akkor nincs más választásuk. Vagy lelövik őket, vagy teljesítik, amit követelnek tőlük. Nem volt kérdés. Úgyhogy édesanyám irányításával összeszedtünk néhány holmit, hátizsákokba tettük, amit tudtunk, és fél óra alatt fölöltözve álltunk a csendőrök rendelkezésére. Nem volt ellenállás, nem volt ellenvetés. Nagykanizsán egyébként sem volt ellenállás, ott nem voltak forradalmárok, egyszerű polgárok voltak. Mindenkit elvittek. Nem akarok most elérzékenyülni, de gyönyörű tavasz volt, virágoztak a fák a kertben, kifelé menet még letéptem néhány szál gyöngyvirágot, amit a zsebembe gyömöszöltem ösztönös mozdulattal. Ezek a virágok elkísértek egészen addig, amíg Auschwitzban nem kellett ledobnom a télikabátomat a földre, és ott hagyni örökre. Auschwitzba egy nappal a 17. születésnapom előtt érkeztünk.

Akkor jöttek sorra a táborok, egyik a másik után, Auschwitz, Gleiwitz, Ravensbrück és Rechlin, s közben elvesztette a szüleit és a bátyját is. Aztán egyszer csak vége lett, egyszer csak azt látták, hogy a halálmenet még élő tagjai mellől eltűntek az SS legények. Mi történt?

Ha jól emlékszem, három napig meneteltünk Rechlinből, hiszen az egész tábort kiürítették, és hosszú sorokban kísértek minket, fogalmunk sem volt, hová. Ez volt a halálmenet. Azután a harmadik nap éjjelén eltűntek mellőlünk a felfegyverzett katonák. Hatan voltunk életben a kanizsai lányok közül. Kiváltunk a sorból, mert egy nagy parasztgazdaság volt a közelben. Gyanús volt, hogy a német gazda beengedett a pajtába, és ott éjszakázhattunk. Reggel – automatikusan cselekedtünk – vissza akartunk menni a menetbe, de az már feloszlott. Az ellenkező irányból érkeztek csíkos ruhás rabtársaink, németül, lengyelül és magyarul kiabálták, hogy álljunk meg, szabadok vagyunk. Akkor tudtuk meg, hogy az oroszok éjszaka elfoglalták az egész területet. Ezen a napon töltöttem be a 18. életévemet.

Csaknem másfél ezer kilométerre voltak Budapesttől. Hogyan sikerült végül hazajutnia? Segített valaki?

Nem. A magyaroknak nem segített senki. Magunknak kellett megszerveznünk az utat. Nem volt könnyű. A következő településen, Röbelben, az orosz katonai parancsnokságnál megszabadultunk a tetvektől, tiszta ruhát, ellátást és a helyiek házaiban szállást kaptunk. Két-három hétig voltunk itt, mivel sem vasúti, sem más közlekedés nem volt. Mindenáron haza akartunk jutni. Felkéredzkedtünk egy pufajkákat szállító szovjet teherautóra, amely Stettinbe ment (ma Scecin). Alighogy elindultunk, molesztálni kezdtek minket, s mivel nagyon keményen elhárítottuk ezt, kitettek az országúton, hogy akkor menjünk tovább gyalog, amerre látunk. Már nem emlékszem a részletekre, de nagy nehezen eljutottunk Berlinig, onnan már indultak vonatok.

Azt írta valahol írta, hogy azt élte át, amit Kertész Imre megírt a Sorstalanságban, hogy amikor hazaérkezett, semminek nem látta értelmét. Hogy elveszett a talaj a lába alól. Ez meddig tartott?

Legalább tíz évig. Vagy talán még hosszabban. Nagyon-nagyon nehezen léptem tovább. Ez annak is lehetett köszönhető, hogy én egy kicsit másképpen nőttem fel, mint a hozzám hasonló lányok. A gyakorlati teendőket mindig elrendezték körülöttem, csak a kötelességeimet kellett teljesítenem, de nem kényszerítettek a szüleim arra, hogy tervezzem a jövőmet. Soha nem kellett komoly kérdésekben döntéseket hoznom. S amikor tizennyolc évesen hazaértem – a családomból egy szál egyedül maradtam életben –, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel.

Mikorra nyugodott meg, ha egyáltalán?

1948-ban született a kislányom. Nagyon boldog voltam, de még mindig bennem volt a nyugtalanság. Legalább a hatvanas évek közepéig. Rosszul csináltam sok mindent. Aztán végül sikerült valahogy megnyugodnom és elrendeznem magam.

Az valamiféle elégtételt jelenthet, hogy sikerült részt vennie abban az akcióban, amelynek segítségével ma néhány ön által is megjárt lágerben emlékezni segítenek mindarra, ami ott történt. Ezekre az emlékezésekre rendre meghívják. Gondolom, ez jó érzés lehet.

Igen, ez sokat jelent nekem. Kötelességemnek érzem, hogy segítsek abban, hogy a múlt ne süllyedjen el. Ha megtehetem, mindenképpen személyesen veszek részt ezeken az megemlékezéseken. Most a koronavírus-járvány miatt nem tudtam elmenni Rechlinbe, remélem, jövőre már eljutok a következőre!