Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Geszti Péter: Persze, hogy jó közösen kávézni, de kiderült, hogy a munka 90-95 százalékát el tudjuk végezni otthonról is

2020. május 24. 18:15 - szerző: Barát József

Az előadóművészek életét, egzisztenciáját alaposan megtépázta a COVID-válság, ráadásul még mindig nem világos, hogy mikor lehet ismét koncertekre, színházba járni. Nehéz helyzet, amelyet a popszakmában az elmúlt hetekben a segélyekről folytatott szomorú vita még kínosabbá tett. Minderről Geszti Pétert kérdeztük, aki nemcsak dalszerző és színpadi előadó, hanem – korántsem mellesleg – ismert reklámguru, kommunikációs szakember is. A sokoldalú művész az interjúnkat követő napon csatlakozott ahhoz a nemzetközi felhíváshoz, amelyben híres művészek arra kérik a világ vezetőit, hogy ne térjenek vissza a járvány előtti szemléletükhöz, ők maguk is lemondanak eddigi pazarló életformájukról.

A világjárvány miatt harminc koncertje maradt el. Eddig. És ki tudja, milyen magasra megy fel még ez a szám. Viszont azt gondolom, hogy a bezártságban sem unatkozik, hiszen nagyon sok mindennel foglalkozik, a dalszövegírástól reklámkampányok menedzselésén keresztül a filmkészítésig.

Ez így van. Egész életemet végigkísérte a szakmai kettősség. Egyrészt kommunikációs szakemberként dolgozom, most is van egy Grund nevű reklámügynökség, amelyet a feleségemmel együtt működtetünk, a másik pedig az előadói énem. Ez utóbbi a járvány miatt teljes tétlenségre kényszerült, lefagyott. Egy fél évre biztosan, de lehet, hogy még hosszabb idő lesz, amíg színpadra léphetek. Igaz, a koncertjeim szervezői már befogadnak augusztus 15. utáni fellépési dátumokat, de egyelőre nem vagyok biztos abban, hogy ezeket a bulikat valóban meg tudjuk majd tartani. Alkotóként viszont legalább annyit nyertem, ha nem többet, mint amennyi veszteséget az előadói énem elszenvedett.

Jól értem? Volt előnye annak, hogy az előadó nem vette el az időt és az energiát a szövegírótól és a reklámgurutól?

Így is mondhatjuk. Az elmúlt két hónapban azon túl, hogy végre normális családi életet tudtam élni, majdnem egy egész albumnyi dalt megírtam, mert nem rohangálok folyamatosan. Eljutottam egy régen húzódó alkotói folyamat befejezéséhez, az Ezeregyéjszaka meséiből összeállított musicalhez hét dallal készültem el. Ráadásul a koncertjeimre saját magamnak is írtam új számokat, tehát kihasználom ezt a kényszer szülte alkotói szabadságot. Ehhez egyébként a gyerekeimtől, a családomtól rengeteg olyan inspirációt kapok, amelyből a hétköznapokban sajnos sokkal kevesebb jut. A járványidő számomra egy eddig teljesen ismeretlen, új életstílust, életérzést hozott. A gyerekeinknek ezt úgy magyaráztuk: mi ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyet nagy, közös trauma még sohasem fenyegetett. Elkerültek minket a háborúk, a véres forradalmak, az éhínségek és a pusztító járványok is – eddig. Aggódom is azért, hogy a lányaim élete hasonlóan szerencsés lesz-e.

Fotó: Lakos Gabor

Ön tehát egyszerre előadó, dalszövegíró és reklámbizniszben utazó üzletember. Muzsikustársai egy részének viszont megrendült az egzisztenciája, ahogyan a koncertek elmaradtak. És ezzel kapcsolatban elkezdődött egy nagyon kínos vita az Artisjus támogatásairól. A sztárok egyike, Majka, szánalmasnak nevezte, hogy olyanok is kérnek segélyt, akiknek tízmilliós autójuk van, Lovasi András szerint viszont házmestertempó más zsebében számolni a pénzt.

Tény, hogy miközben nekem is elmaradtak a koncertbevételeim, és kiestek a darabjaim után járó jogdíjak, én nagyobb anyagi biztonságban vagyok. Nagyon sajnálom, hogy a támogatásokról szóló vitából ennyire kínos és felfújt médiasztori lett, ez nagyon-nagyon szomorú történet, olyan, mintha a Nyomorultak című musical egy változatát rólunk írták volna. Szomorú azért is, mert az egész mögött egy jó szándékú kezdeményezés állt: az Artisjus a Kulturális Alappal közösen kezelt alapítványból segélyt akart adni azoknak a zenészeknek, akiknek a bevétele most lenullázódott. Ez jó döntés volt, ha sajnos csak akkora összegről szólt is, amely aligha menti meg a szakmát több hónapnyi kiesés veszteségétől. Négyszáz zenész kapott egyenként 160 ezer forintos segélyt. Csak összehasonlításul, a Sony Music 32 milliárd forintnak megfelelő összeggel segítette meg a szakmát. Tudom, hogy a magyar piac egészen más, mégis nagyon fájdalmasnak tartom, hogy az átlagos nyugdíj havi összegét nem sokkal meghaladó pénzért, amelynek több hónap kiesését kellene ellensúlyoznia, öldöklő gyűlölet szabadult el a szakmában. Nehogy már neki vastagabb szelet párizsi jusson a kenyerére! Ráadásul ez a pénz egy olyan szolidaritási alapból ment, amelyből baj esetén azok kaphatnak, akiknek szerzőként eleve oda érkezett a pénzük, tehát nem is adhatták volna szociális helyzet alapján bárkinek. Legfeljebb olyan megoldás jöhetett volna szóba, hogy akinek még maradt más bevétele, az beletehette volna a pénzt egy közös kalapba, amelyből aztán juthatott volna a szerzőkön kívül más zenészeknek és a háttérszemélyzetnek, akik esetleg jobban rászorulnak. De ez nagyon nehéz ügy, mert én jól ismerem a színpad mögötti világot, gyakran jó nevű előadók, nagy nevek is filléres gondokkal küzdenek. Ha évente egy-két koncert jön össze, abból nem lehet megélni.

Egyébként naponta olvashatjuk az újságban, hogy idős színészek, muzsikusok, akik kikoptak a színpadról, elképesztő nyomorban élnek. A magyar társadalomban megoldatlan, hogy gondoskodjunk azokról, akiknek tegnap még tapsoltunk, de mára elapadt a bevételük. Persze, sokan erre azt mondják: tetszettek volna takarékoskodni vagy nyugdíjjárulékot fizetni!

Szerintem a mai magyar társadalomban eleve nagyon kevesen néznek előre. Csak a munkavállalók többségétől vonják le a nyugdíjjárulékot, az emberek többsége a pillanatnak él. Mindenből többet, jobbat, nagyobbat, színesebbet, édesebbet akarunk, de azonnal. Akár van értelme, akár nincs. Talán a mostani karantén egy kicsit mindenkit elgondolkodtat erről. Persze, a felelőtlenség, a hedonizmus nem áll távol a művészvilágtól, lehet emlegetni a régi mesét a tücsökről és a hangyáról. Csakhogy a művészvilág tücskei nem maguknak hegedülnek ám! Kölcsönösen szükségünk van egymásra, és méltatlan dolog, hogy azt, aki éppen nem tud minket szórakoztatni, hagyjuk elsüllyedni. Erre generációk óta nem találjuk a megoldást. A történetnek pedig van még egy nagyon szomorú és nagyon fontos rétege. Az, ahogy a mediatizált világunk működik. Ez a konfliktus egy valójában mellékes beszólásból a médiában keletkezett. Hogy ebből némi habverés után szinte őrjöngés lett, az a jelenlegi sajtóállapotok kínos tünete. Ócska vita lett valamiből, ami mögött reális gond van: a szegénységünk, a piac szűkössége.

A napokban megjelent egy rajzfilmes klipje, a Noé, amelyen én szintén a járványidő feszültségét, sötét hangulatát éreztem, ha jó is a vége. A dal üzenete: „ha ezen a világon a semmibe fut is a bárkánk… mi majd kikötünk együtt a szív látóhatárán”. Hol kötünk ki? A karanténban? A világjárvány most éppen egy gazdasági válságba vezet.

Érdekes, hogy ezt a dalt még tavaly írtam, csak most hirtelen közös aktualitása lett. Arról szól, amit én már többször éreztem az életemben, hogy összeomlanak körülöttem dolgok. Mintha a saját személyes világvégémet élném át. Mindnyájan kerülünk ilyen helyzetekbe. Meghal valaki, aki nagyon fontos volt nekünk, a magánéletünk fut válságba, vagy a munkánk lehetetlenül el. A dal arról szól, hogy ilyenkor ha törik, ha szakad, újra kell kezdeni. És ha elég bennünk az eltökéltség, a hit és az elkötelezettség a szeretteink iránt, abból lesz is valami. Én ezt már nagyon sokszor éreztem az elmúlt húsz évben, azóta meg különösen, hogy a párommal ott áll előttünk a feladat, fel kell nevelnünk a gyerekeinket. Szóval a véletlen hozta, hogy jött a COVID-járvány, és ez a dal új értelmet is nyert, már valami közös érzés is megfogalmazódik benne. Túl kell jutnunk a vírustól való félelem időszakán, sőt, van még egy sokkal nagyobb, sokkal nehezebb dolgunk is. A klímaváltozás ügye olyan, mintha együtt ülnénk egy olyan hullámvasúton, amelyről nem tudjuk, hová tart. Ez sokkal nagyobb játszma, mint a vírus, amelytől remélem, szabadulóban vagyunk, de a felmelegedés itt marad nekünk.

Fotó: Lakos Gabor

Azért még a járvány is itt van, minden szakértő szerint jön majd egy második hullám. Friss hír, hogy a világ legnagyobb egyeteme, a kaliforniai UCLA, szeptembertől csak online kurzust tart. A rektor úgy nyilatkozott, hogy az egyetem szakértői szerint a járvány lefutásához valójában legalább két év kell. Mi lesz a koncertekkel, mi lesz a popkultúrával, ha igazuk van?

Van egy pain and gain nevű elmélet a kommunikációban. Ez arra utal, hogy előbb a fájdalom jön, és csak azt követheti a megoldás, a nyereség. Ezt naponta használjuk a reklámiparban is: megmutatjuk a mindennapi gondot, a fájdalmat, és aztán következhet az enyhítésére szánt orvosság. Most még a problémahalmazban ülünk, és bár a hétköznapi magyar valóságban még nem látjuk a kibontakozást, a nemzetközi trendekben már vannak vigasztaló dolgok. A popkultúra elképesztő változásokon ment keresztül az elmúlt húsz évben. Gyakorlatilag megszűntek a fizikai hanghordozók, szinte teljesen bezártak a lemezboltok. Tulajdonképpen az egész műfaj az online térbe költözött, nagyjából minden produkció elérhető letöltéssel, sok élő esemény, nagy koncert közvetítéséhez streameléssel az interneten lehet csatlakozni. Azok a nemzetközi sztárok, akiknek a műveit sokan letöltik, ma már komoly világhálós bevételeket szereznek. A Facebook például kitalált egy új terméket, azt, hogy az élőben elérhető koncertek netes bevétele után kapjon részesedést a szerző és az előadó. Tehát meghirdetnek egy koncertet, és felajánlják, hogy megnézheted, hozzáférést kapsz, ha fizetsz valamennyit. Nyilván nem kérhetnek annyit, mint egy élő koncertért. De lesz egy olyan gomb is – például cégek számára –, hogy támogasd a koncertet. A Facebook Live szolgáltatás követőinek a száma csak február és március hónapban ötven százalékkal nőtt. Ez nagyon sok. Ma már itthon, Magyarországon is vannak olyan fiatal popsztárok, akik hatékonyan használják a Facebookot és az Instagramot, tehát olyan digitális közönséget építettek, amely egyébként a koncertjeikre is eljár.

Nagyon valószínű, hogy a klímaváltozás miatt, és azért, mert gyakoribbá válhatnak a járványok, a korábbinál kevesebbet fogunk röpködni. Ez nem öli meg a nagy világfesztiválokat?

Nem tartom kizártnak, hogy a jövőben csak az igazán jómódú emberek engedhetik majd meg maguknak, hogy kifizessék a repülőjegyet. Biztos, hogy sokan elgondolkodnak azon, amiről mi is beszéltünk a feleségemmel, lehet, hogy a jövőben nem úgy lesz, hogy akár egy hosszú hétvége kedvéért repülőre ülhetünk. Lehet, hogy az egész fejlett világ nyaralási, utazási szokásai átalakulnak. Szóval kicsit talán mindnyájunknak belátóbbnak kell majd lennünk. Annak is vissza kell fognia a hedonizmusban tapicskolást, aki eddig megtehette. Azt gondolom, hogy a nagy világfesztiválok biztosan veszíteni fognak. Lehet, hogy ebből hullámzó iparág, az eddiginél sokkal nehezebben tervezhető biznisz lesz, két-három évenként nagy leállásokkal.

Vagy a nagy bulik kisebbek lesznek, és a közönség egy része az interneten száll be, streamelésre vesz jegyet.

Könnyen lehet, hogy így lesz, de ezért nagy kérdés, hogy mi a nagy és mi a kicsi. Nem kell nagyon messze menni a példáért: a Lady Gaga által kezdeményezett COVID jótékonysági koncertet csak az Egyesült Államokban több mint húszmillióan nézték, és 127 millió dollárnyi adomány jött össze. Persze ez különleges esemény volt, de jól mutatja a világháló erejét. Vagy az egyik legfiatalabb új zseni, a Billie Eilish nevű lány, csinált egy koncertet otthonról, és 150 ezren szálltak be a streambe. Tehát bizonyos keretek között az internet nagyon jól tud működni. De én azért egy old school fazon, a régi iskola híve vagyok. Szerintem mindig is lesznek élő koncertek, és mindig az marad az igazi. A zenében, ahogyan a sportban és színházban is, a valódi élmény akkor születik meg, ha a közönség együtt lehet a produkció résztvevőivel. A járvány elején elkezdtem nézni egy olyan focimeccset, amelyet közönség nélkül játszottak le üres stadionban. Totálisan jelentéktelennek és érdektelennek tűnt, mert megszűnt az, amitől az ilyesmi igazán érdekes, az energiák cseréje. Az, ahogy a focimeccset, a koncertet, a színházi előadást valójában a közönséggel együtt hozzák létre a szereplők. Ez mindig közös produkció. Szerintem közönség nélkül nincs igazi dráma, nincs igazán örömteli játék. Ráadásul az emberek, főként a fiatalok, közösségi élményekre, együttlétre vágynak. A bulizás lényegéhez tartozik, hogy másokkal együtt vagyunk részesei valami élménynek, a részt vevő társak legalább olyan fontosak, mint maga az előadó. Ez persze nem csak a fiatalokra vonatkozik, tudjuk, hogy hangulatosabb dolog elmenni az Operába és ott megnézni egy előadást, mint otthonról streamelni egy produkciót, még akkor is, ha abban világsztárok lépnek fel.

A járvány egyik következménye, hogy kiderült, a home office, az otthoni munkavégzés sokkal hatékonyabb, mint azt a munkaadók többsége képzelte. Kommunikációs szakértőként mit gondol? Elképzelhető, hogy az állások egy része is felköltözik majd az internetre, és a kollégáinkkal is épp csak a közösségi élmény kedvéért jövünk majd össze személyesen?

Nagyon valószínűnek tartom. Mi a reklámügynökségünket eddig úgy működtettük, ahogy a legtöbb hasonló vállalkozás: van egy irodánk, oda szeretünk bejárni, ott tartjuk a nagy közös brainstormingokat, az ötletrohamokat. Persze, hogy jó közösen kávézni, beszélgetni, ebédelni. Viszont kiderült, hogy a munka 90-95 százalékát el tudjuk végezni otthonról is. A közös munkánk döntő része megvalósítható videokonferenciákon keresztül. Az elmúlt két hónapban több kampányt is végigcsináltunk így, és kiderült, a webes jelenlét valójában még hatékonyabbá is teszi a munkát, mert nincs benne annyi üresjárat. Nem úgy működik a dolog, hogy elmegyünk együtt kávézni, felállunk, kicsit még dumcsikázunk, hanem mindenki a munkára koncentrál. Én például nagyon jól érzem magam itthon, engem inspirál, hogy a lányaim időnként átszaladnak a színen, adnak nekem egy puszit, én meg megsimogathatom a hajukat. Nekem ez bejött, és ráadásul sokkal jobban tudok úgy írni, hogy nem kell a városban rohangálnom. És még valami: nem megyek be a városba kocsival. Általában is kevesebb autó jár a városban, ami mindenkinek jó, kevesebb szennyezést is jelent. Igazán azt gondolom: ez lesz a jövő. Fogadni mernék, hogy belátható időn belül lakóépületekké alakítják majd az irodaházak egy részét, mert kiderül, nincs rájuk szükség.