Fontos civil siker az ápolási díj ügyében, de a kormány szegényellenes marad
Rutinszerű sorosozással fogadta a kormányoldal nyáron, hogy a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület, a Csak Együtt Van Esély Csoport és az aHang platform tüntetéseket szervez az ápolási díj emelése és az otthon ápolás munkaviszonnyá nyilvánítása érdekében. A civilek kampánya több lépésből állt, következetesen felépítették, a lehetőségekhez képest számos felületen elérhetővé, ennek nyomán egyre ismertebbé vált.
A kormányzati éceszgéberek idővel felmérhették, az otthon ápolást igénylő emberek és az őket főállásban gondozó hozzátartozók politikai megtámadása nagyobb bajt okoz, mint ha megpróbálnak tenni valamit az érdekükben.
A kormány a maga sajátos logikája alapján nem annyira a költségvetési hatásokat mérlegelhette, hiszen a civilek által igényelt emelés kijön pár stadion árából. Inkább azt kellett megfontolni, mire vezet, ha a kormány egy nyilvánosan megfogalmazott követelésnek engedve hoz döntést – az ilyesmiből a rendszer biztosan nem akar rendszert csinálni.
Az ápolási díj emelésére vonatkozó követelést a költségvetés elfogadásakor a kormány lesöpörte, és még az ezt követő tüntetések idején is húzódozott, mondván, majd emel, ha jut. Aztán a kormány, úgymond, tárgyalni hívta a tüntetésszervezőket. Már ez is szokatlan mozzanat volt, de a civilek felkészületlenséget, a konkrétumok mellőzését és mindezek alapján a tényleges változtatási szándék hiányát tapasztalták az illetékes minisztérium részéről, amely viszont azt kommunikálta, hogy széles körben egyeztet az emelés részleteiről. Csak az nem derült ki soha, hogy kikkel. A döntések átláthatóságának hiánya, az érintettek kizárása a fennálló rendszer döntéshozatalának általános jellemzője.
A kormány aztán az ilyenkor megszokott halogatás eszközével élt, tesztelte a tiltakozás élettartamát, amely azonban kitartónak bizonyult.
Feltűnő, hogy az ápolási díj emelésének kormányzati bejelentését a propagandamédiában nem fogadja melldöngetés, pusztán nyugtázzák, hogy a kormány jóvoltából sor kerül rá. A civil kampányt ezeken a fórumokon tudatosan elhallgatják, az államtitkári magyarázatnak adnak teret. Meg persze a miniszterelnökinek. Orbán ugyanis megemlítette a témát pénteki rádióinterjújában, mégpedig akként, hogy „folyamatosan érjük el azokat a társadalmi csoportokat, amelyek helyzetén segíteni tudunk”. Egyszerűen arról van tehát szó, hogy a nemzeti együttműködés jótéteményei előbb értek oda a tao kedvezményezettjeihez vagy az adókönnyítéseket élvező magasabb jövedelmű csoportokhoz, mint a létminimum alatt élő otthon ápolókhoz.
Maga az emelés különös szerkezetben történik. Az eddigi differenciálás megszűnik, holott azt már az Orbán-kormány vezette be 2010 után. Ennek logikája azt tükrözte, hogy eltérő állapotok és ápolási szükségletek fordulnak elő, ezzel függött össze a rászorultság súlyosságának megítélése, ezért az ápolási díj alapösszegén felül 2012-ben bevezettek két magasabb díjkategóriát. Ezek most megszűnnek. Egy bizonyos feltétel teljesülése esetén mindenki, aki ápolási díjra jogosult, bruttó százezer forintot kap 2019-től, sőt az összeg 2022-re az akkor érvényes minimálbér szintjére kúszik fel. Ez azt jelenti, hogy az eddigi juttatási kategóriákhoz képest két-háromszoros emelés történik, ami valóban igen jelentős.
Csakhogy annak a bizonyos feltételnek az értelmében mindez kizárólag azokra vonatkozik, akik szülőként a gyermeküket ápolják, legyen a gyerek kiskorú vagy már felnőtt. Ha a szülő egynél több önellátásra képtelen gyermekéről gondoskodik, az emelt ápolási díj másfélszerese lesz az új ellátási összeg.
Novák Katalin szerint az ötvenezer otthon ápoló közül tizenhétezren gondozzák önellátásra képtelen gyermeküket, az összes jogosult harmincnégy százaléka. Mindazok, akik más hozzátartozót ápolnak, ennél kisebb emelést kapnak, ami 2022-re éri el a harmincszázalékos mértéket. Az államtitkár a gyereküket és a más hozzátartozójukat ápolóknak járó emelés eltérésére nem adott magyarázatot. Szakmai indokot felesleges keresgélni, mivel ilyen nem létezik. Novák mindössze annyit mondott erről a Karc FM-en, hogy „ez egy más élethelyzet”, majd részletesen kifejtette az otthon ápolás azon szituációit, amelyek közül a legtöbb valójában bármely gondozott hozzátartozót érintheti. Az sem világos, ha lenne ilyen élethelyzetbeli eltérés, azt hogyhogy csak most fedezték fel. A Mérce erről szóló cikke emlékeztet rá: a kormánynak nagy gyakorlata van a különféle tiltakozó mozgalmak szereplőinek megosztásában, ez a mostani emelés szintén erre irányuló próbálkozás lehet.
A negyedik Orbán-kormány folytatja a magyat szociálpolitika három évtizedes buherálási hagyományát is, politikai szándéktól vezérelve nyúl bele a szakpolitikai struktúrába, rontva a hatásosságot és gyengítve a szisztéma legitimitását.
Még a kormánydöntés napján megjelent hat szervezet, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetsége, az Autisták Országos Szövetsége, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége, a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége, valamint a Siketvakok Országos Egyesülete közleménye, amelyben üdvözölték az ápolási díj emelését, de diszkriminációnak nevezték, hogy a jogosultak kétharmada, harmincháromezer család csak kisebb emeléshez jut. Az idei kampányt és a tüntetéseket szervező három civil egyesület méltán deklarálta, hogy jelentős sikert értek el, de ők is hangsúlyozták: a kampányt folytatják, amíg az összes otthon ápoló munkáját el nem ismerik.
Ráadásul a kormány nemcsak megkülönböztetést tett az érintettek között, de mellőzte az ápolás munkaviszonnyá minősítésének követelését is. Bár a minimálbér elérése – az otthon ápolók harmada esetében – látszólag teljesíti ezt az igényt, elvi jelentősége van és adott esetben gyakorlati következménye lehet annak, hogy az ápolási díj a segélyezési rendszeren belül marad, nem válik munkaviszonnyá vagy nem emelik be a társadalombiztosításba. Nemcsak a buherálás része a hazai szociálpolitikai hagyománynak, hanem az is, amit Ferge Zsuzsa már harminc évvel ezelőtt ajándékszemléletnek nevezett. Ennek célja, hogy az állampolgár ne jogosultságokat érzékeljen, amelyeknek tudatosítása netán a jogérvényesítés kultúráját élesztené fel benne, hanem a kormány egyedi jutalmaként legyen kénytelen értelmezni az esetleg kedvező fejleményeket.
Az is figyelemre méltó, hogy bár az ápolási díjat a szociális törvény univerzumán belül tartják, más ellátás esetében fel sem merül, hogy elmozdítsák a mélyen létminimum alatti segélyezési küszöbtől. A kormány következetesen tartja magát ahhoz, hogy léteznek segítségre érdemes és arra érdemtelen csoportok, utóbbiak kapcsán legyen elegendő a hajléktalanok ellen folyó hadjáratra utalni. Ezenfelül pedig még a viszonylag kedvezményezettebbek körén belül is, miként most az otthon ápolóknál, kijelöli a kormány, mely csoportok érdemesebbek a másiknál.
Ez részben valóban a potenciális tiltakozók megosztását szolgáló politikai művelet, másfelől viszont egy tudatosan végiggondolt társadalomalakító szándék lenyomata, amely szándék a társadalom szegmentálására irányul: az egyes rétegeket szakadék válassza el, és azokon lehetetlen legyen az átjárás. Az elnyomott, szegénységben tartott csoportok egymást utálják a helyzetüket előidéző hatalom helyett.
A civilek mostani, professzionális kampányának sikere a kormány társadalompolitikájának lényegén nem változtat. Ám pontosan azért fontosak e tiltakozó mozgalom tanulságai, mert nagyon sok ilyenre lenne szükség. / Lakner Zoltán
