Rafinált elme volt – Félrevezető Orbán Viktor rendszerét Kádár Jánoséhoz hasonlítani

2019. július 14. 20:25 - szerző: Buják Attila

Harminc éve, 1989. július 14-én százezer ember gyülekezett a Fiumei (Mező Imre) úti temetőben, az úgynevezett Munkásmozgalmi Panteon előtt. A július 6-án, hetvenhét éves korában elhunyt Kádár János búcsúztatását három hét választotta el az 1958-ban titokban kivégzett Nagy Imre gyászünnepségétől. Kádár épp azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság Nagy Imre és társai rehabilitációját kihirdette. A pártfőtitkár szerepét, jelentőségét, a személyét övező legendákat az utóbbi harminc évben számtalanszor megvitatták. Az orbáni állam tengernyi közpénzt használt fel arra, hogy „a kommunizmus bűneit”, azon belül a Kádár-korszak vétkeit leleplezze és közszemlére tegye. Milyen változáson ment át harminc év alatt a Kádár-kép? Erről kérdeztük Földes György történészt.

– Harminc év telt el Kádár temetése óta. 1989-ben úgy gondoltuk, Nagy Imre előrelép a nemzeti héroszok közé, Kádár pedig a negatív hős lesz. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a kilencvenes évek kutatásaiból kiderült, Kádárt a hazai közvélemény Rákóczival, Széchenyivel helyezi egy sorba. Személye ráadásul a nemzetközi közvéleményt is kezdettől foglalkoztatta.

– Kádárral kapcsolatban a magyar társadalom többsége a halálakor megosztott volt. Ezt tükrözte a temetés aktusa 1989-ben. A társadalom jelentős része megrendülten búcsúzott, miközben sorra kerültek napvilágra a megtorlásokban játszott szerepét alátámasztó dokumentumok. Kádár megítélése rendszerint akkor változik, amikor az antikommunizmus nagyobb szerepet kap a politikában. Ma úgy tűnik, a 2002-es kampány lehetett az a döntő fordulat, amikor „a baloldal nemzetére ront” koncepció a jobboldalon végső formát kapott. 2010 óta ez a hivatalos emlékezetpolitika lényege.

– A Kádár-kép nem túlságosan pozitív a hazai liberalizmus híveinek körében sem.

– A liberális emlékezetpolitika a kádári életművel szemben kezdettől fogva ellenséges volt. Ez érthető is abból a szempontból, hogy a demokratikus ellenzék legitimitása a rendszer bírálatából, az ’56-os hagyomány életben tartásából eredt. A baloldal sem tudott a problémával megbirkózni, mert a rendszerváltás politikai hangulatát követve el kellett határolódnia Kádártól, viszont társadalmi támogatottságát nem kis részben a kádári múltnak köszönhette. A kilencvenes években és a kétezres évek első évtizedében a baloldal támogatóinak köre a kádári világ nyertesei közül került ki. De az MSZP, mivel nem akart beszorulni egy apologetikus Kádár-képbe, célszerű megoldásnak a hallgatást tartotta. Nem véletlen, hogy az a Horn Gyula lett a párt meghatározó vezetője, aki az akkori vezető garnitúrában politikai alkatát tekintve a legjobban hasonlított Kádárra.

Fotó: Merész Márton

– A Kádár-jelenség külföldről nézve is érdekes. Ő az a történelmi alak, aki a nyugati közvéleményt a hetvenes évek óta folyamatosan foglalkoztatja. Valószínűleg a shakespeare-i történetek (árulások és kivégzések) miatt.

– Egy amerikai újságíró, William Shawcraft a hetvenes évek elején ebben a megközelítésben írt egy Kádár-életrajzot. Nyilvánvaló volt, hogy a Rajk-pertől kezdve a Nagy Imre-perig, a megtorlásokig sok drámai eleme van a magyar vezető életpályájának. A legfőbb állítás mégis az volt, hogy Kádár a legsikeresebb kelet-európai politikus. A hatvanas évek végére, a hetvenes évek közepére a nyugati közvéleményben ez a kép szilárdult meg.

– A ravatala előtt kígyózó sorok önmagában sok mindent jeleztek. De mivel a politika szerencsejáték, elmondhatjuk, hogy Kádárnak jókora szerencséje is volt. A „napfényes hatvanas évek” Európa felfelé ívelő korszakának számítottak.

– Vagy fordítsuk meg: a napfényes hatvanas évek Magyarországon Kádár nélkül nem lett volna ugyanaz.

– Mit gyászoltak a temetés résztvevői?

– Sokan a múltjuktól, fiatalságuktól búcsúztak, mások egyszerűen Kádár Jánostól. Volt, aki úgy érezte, kötelessége megjelenni. Sokan érezték azt, hogy Kádár nemcsak uralkodott, hanem szolgált is, ezért őt is, a hatvanas-hetvenes éveket, sőt, a nyolcvanas éveket is illik megbecsülni. Ekkor különült el egyre hangsúlyosabban Magyarország a többi szocialista országtól, ekkor kezdték a magyar modellt emlegetni. Ahhoz képest, ami a szomszédos országokban folyt, Magyarország a belső válságjelenségek szaporodása ellenére a nyolcvanas években elviselhető helynek látszott.

– Manapság divatos párhuzam Kádárral kapcsolatban az orbáni hatalomgyakorlás módszereit emlegetni.

– Szerintem ez elég felszínes gondolatmenet, ezt a véleményt sohasem osztottam, olcsó historizálásnak tartottam. Nem kedvelem a politikában az erőltetett analógiákat. Meddő és félrevezető az Orbán-kritikát Kádárral összekapcsolni. Nem hiszek a „birkatársadalomról” szóló tézisekben, a Homo Kádáricus létében, aki minden változást korszakokon átlépve túlél. A Nemzeti Együttműködés Rendszere új jelenség. Kádár rendszerét nem lehet összevetni sem a korrupcióval, sem az egyenlőtlen társadalmi viszonyokkal. Kádár rendszere befogadó egypártrendszer volt, Orbán rendszerét kitagadó többpártrendszernek tartom. Nem tartom sem célszerűnek, sem tudományosan igazolhatónak harminc évvel a rendszerváltás után a mai problémák nagy részét az előző rendszerre visszavezetni. Az antikommunista liberális és a neokonzervatív gondolkodás ezzel próbálja elkerülni a szembenézést önmagával.

– Ha a három kádári évtized konfliktusait mérlegre tesszük, azt látjuk, hogy a megtorlások lezárulása után Kádár politikájával szemben lényegében nem volt ellenállás. A demokratikus ellenzék feltűnése nyilván idegesítette, de egy cseppet sem rendítette meg. Legföljebb pártjának „balos” ellenzékével és a szovjetekkel voltak problémái.

– Magyarországon számottevő ellenzék csak a nyolcvanas években szerveződött. A demokratikus ellenzék valóban idegesítette Kádárt, bár tegyük hozzá, az ellenzékkel szemben folytatott türelmi politika rendszerének hasznára volt, mert erősítette a nyugati elfogadottságát. A szovjet vezetéssel való konfliktusai jobban zavarhatták. Igazi pengeváltásra csak kétszer került sor: előbb a hetvenes évek elején, mikor Brezsnyev határozott nyomására a reformok képviselőitől kellett megszabadulnia. Embereit nehezen engedte el, de megtette. 1977–78-ban a balos ellenzékkel ütközött meg, mikor a nyugati nyitást hosszadalmas küzdelemben véghez vitte. A munkásellenzék ezt nehezen viselte. Ezekről a zavarokról a hazai közvélemény keveset tudott. Hogy őszinték legyünk, túlságosan nem is érdekelt senkit.

– A Kádár-képhez mindvégig hozzátartoztak a sajátos személyiségjegyei. Hogy puritán volt, és visszahúzódó. Mindez tudatos képalkotási munka eredménye, vagy spontán dolog volt?

– Kádár mindig az egyszerű munkáspolitikus szerepét alakította, élete is erre predesztinálta. Ez a kép szerintem hiteles volt. Nem akart másnak látszani, mint amilyen volt.

– Ma már nehéz elképzelni, milyen egy kelet-európai munkásvezető.

– A munkáspolitikus típusa, emléke azért létezik. Ebbe a típusba tartozott például Willy Brandt. Kádár is ebből a környezetből érkezett, ehhez az életvitelhez végig ragaszkodott. Sikereit, sőt később kudarcait is nem kis részben annak köszönhette, hogy a városi-ipari munkásság érdekeit próbálta érvényesíteni. Tette ezt akkor is, amikor utat kellett volna engednie a struktúraváltásnak, a nagyobb léptékű reformoknak. Az oktatáspolitikától a szociálpolitikán át számos dologban megmutatkozott a társadalmi, ha úgy tetszik, osztályelkötelezettsége, amely mellett az utolsó pillanatig makacsul ki is tartott.

– Miért lehettek népszerűek az olyan életmódtörténetek, mint a „bicskahegyről fogyasztott parizer”, a pacal, a grízes tészta vagy a híres krumplileves szlogen?

– Az emberek szeretik azt, amiben magukra ismerhetnek a közszereplőkben. Kádár nem színészkedett, akkor is evett krumplilevest, amikor nem nézte őt senki. Vadászott, méghozzá szenvedélyesen, ez róla köztudott volt. Szerette a whiskyt, de mértéktartó életet élt.

Fotó: MTI/Kovács Attila

– Az ideológiai szósztól, mint mondják, idegenkedett. Baloldali politikus volt. Ez azt jelenti, hogy a marxizmushoz azért valami köze volt.

– Erről praktikus nézeteket vallott. Sokszor kifejtette a véleményét, miszerint a marxizmus nem arra való, hogy ideológiai passzusokat felhasználva az emberekkel kísérletezgessünk, hanem arra, hogy a nép jobban éljen. Ha ez ideológiaellenesség, akkor ideológiaellenes volt. Lukács György egyszer Aczél Györgynek azt mondta, a nemzetközi kommunista mozgalomnak két olyan személyisége van, aki teoretikus szempontból jelentős teljesítményt nyújtott. Az egyik Togliatti, a másik Kádár János. Nem azért, mintha képzett marxista lett volna, hanem azért, mert amit végbevitt, annak teoretikus jelentősége volt. Az a társadalmi-gazdasági modell, az a politika, amely az ő nevéhez kötődött, új színképlet lett a szovjet rendszerben és befolyási övezetben.

– Miért ismételgetik Kádárral kapcsolatban a visszatérő közhelyet, hogy idegenkedett az értelmiségtől?

– Mondták. Úgy tudták. Nem tudjuk, igaz volt-e. Tény, hogy az értelmiségi ügyeket Aczél Györgyre bízta. Nyilvánvaló, hogy képzetlenebb, ha úgy tetszik, tanulatlanabb volt, mint a csúcsértelmiség. Természetes intelligenciája révén azonban sok mindent pótolni tudott. Rafinált elme volt. A sakkot magas szinten játszotta. Levelezéséből sok minden látható. Van néhány levele, amelyet vezető értelmiségi szereplőknek írt. Ezekből a saját kezűleg írt szövegekből kiderül, vitaképes volt. Tény, nem akarta, hogy az értelmiség irányítsa az országot, de a szakmai tudás jelentőségével tisztában volt.

– A rendszer csúcsán Kádár állt, de környezetének progresszív figurái, támogatói között Fehér Lajostól Nyers Rezsőig kiváló embereket látunk.

– Egy vezető akkor jó vezető, ha tehetséges emberekkel veszi körül magát. A szakgárda, amely a hatvanas-hetvenes években Kádárt körülvette, a Kádárról kialakult kedvező képet erősítette. A több évtizedes kádári teljesítmény közös mű volt.

– Akik a temetésen megjelentek, ’89-re elfogadták és feldolgozták Kádár kényszerű távozását?

– A nyolcvanas évek derekán már mindenki érezte – ez visszatekintve is így tűnik –, valaminek történnie kell. „Kádárnak távoznia kell.” Ahogy az emberek ott álltak a temetésen, sokan szorongva néztek a jövőbe. De a tényt, a rendszer végét többségük elfogadta. Ha nem így lett volna, akkor nem lett volna békés a rendszerváltás.

– Nyugvópontra juthatnak-e a Kádárról folytatott viták?

– A cél nyilván a reális nemzeti önismeret. Történészként magam is ezért írtam a korszakról, magáról Kádár Jánosról is. Mert tartalmazhat az Alaptörvény preambuluma bármit, a Kádár-kort a világban és az ezeréves magyar történelemben a valóságos helyére kell tenni.