Fogságunk naplója – Vásárhelyi Mária: Mindig titok lappangott körülöttünk

2019. június 2. 07:49 - szerző: Buják Attila

Valahogy megvagyunk címmel jelent meg Vásárhelyi Mária snagovi emlékkönyve, amely a Nagy Imre-csoport titkos fogságának napjait (éveit) az egykori gyermek emlékein átszűrve mutatja be. Nagyék elrablásáról, fogságáról, a gyilkosságokhoz vezető baljós útról a közvélemény annak idején jóformán semmit sem tudott. A vak homályba villant bele sokkoló kíméletlenséggel a kegyetlen ítéletek híre. Privát emlékein túl a mai szemtanú támaszkodhat a korabeli dokumentumokra, a romániai belügy irataira, a magyar és a szovjet kormányszervek instrukcióira. Ez kettős fénytörésben láttatja a történetet. Rendelkezésre állnak a résztvevők magánlevelei, a hatalom által olvasott és megőrzött, lefordított feljegyzései. Nagyék fogságát a diktatúrák szokatlan alapossággal dokumentálták. Aki a snagovi csapatban helyet kapott, a maga esendőségében is a korszak politikai generációjának jobbik énjét reprezentálta. Ahogy Nyugaton néha mondják, az „utolsó munkásforradalom” szereplője volt. Legtöbbjüket már elnyelte a sír, Nagy Imre és Lukács György szobrát eltakarították. A könyv szerzője mégis hisz abban: ez a vita nem zárult le.

– Amikor újra elolvastam ezt a régi történetet, arra gondoltam: ha valami, ez most valóban nem időszerű. A kor leszámolt a szereplőkkel. Egy újabb kor az emléküket is szeretné eltörölni. Miért érezte lényegesnek, hogy épp erről írjon?

– Bízom benne, hogy van egy olvasóközönség, amelyet a történelem az aktuális értelmezésen túl is érdekel. Annyiban tényleg időszerűtlen a történet – ha az időszerűséget a hivatalos álláspont szemszögéből nézzük –, hogy hősei, áldozatai baloldaliak voltak. Az alkotmányos definíció (Alaptörvény) szerint a ’45 utáni magyar történelem minden ízében illegitim. Történelmi fekete lyuk.

Fotó: Bazánth Ivola

– A snagovi sztorinak van két olyan szereplője (Lukács György és Nagy Imre), akinek már a szobrát is eltávolították.

– De nem hiszem, hogy ez mindig így marad. Elismerem, fogságunk története bizonyos értelemben magántörténelem. Lehet, hogy ettől érdekes. A diktatúrák működése, az autoriter rendszerek aljassága, jellemtorzító hatása mikroszkopikus méretekben még jobban megmutatkozik. Érdekes megfigyelni, hogyan viselkednek az emberek (például mi, gyerekek) rendhagyó körülmények között.

– Hároméves gyerekként került Snagovba, ötéves óvodásként jött haza. Normális helyzetben mindenki azt kérdezné, mit keresnek a fogságban gyerekek. A hétéves Rajk Laci, a hároméves Vásárhelyi Marcsi vagy a csecsemő Donáth Feri.

– És voltak mások is, összesen 13 gyerek, Losonczy Anna és a Donáth gyerekek, akiket szüleikkel együtt elkülönítettek. Ők csak a férfiak letartóztatása után kerültek hozzánk vissza.

– Szomorú, de meg kell kérdeznem, hányan vannak még életben.

– Meghalt a velem egyidős Szilágyi Jóska, röviddel hazatérésünk után, és néhány éve Jánosi Feri, Nagy Imre fiúunokája. A többiek szerencsére élnek.

– Mindig a káosz a döntő mozzanat. A kezdet, mikor a Hősök terére hajnalban begördül az első kormányautó. Ezt ad hoc döntések sora előzte meg. Vásárhelyi Miklós is mondta, ez neki nem tetszett. Beolvassák a rádióban, hogy a kormány a helyén van. De ha helyén van, miért nincs a helyén? Hogy kerülhet a követségre? Akiket az oroszok utóbb Romániába szállítottak, azokat ön a könyvben Nagy Imre-csoportnak nevezi. De csoport volt-e ez, amelyben a legkülönbözőbb emberek sodródtak össze? Lukácsot és Nagy Imrét világok választják el. Volt, akit szállítottak, telefonon hívtak, mások váratlanul felbukkantak.

– Bár senki soha nem látta, állítólag létezett valamiféle lista. Szántó Zoltán említette, hogy a jugoszláv nagykövettel szerkesztettek egy névsort. Minket, a Vásárhelyi családot a szervező, Erdős Péter hívott. Többeknek telefonált, értünk a követség kocsijával jött. A helyzetet bonyolította, hogy édesapámról, aki a követségi telefon idején már nem volt otthon, két hétig azt sem tudtuk, él-e. Az utolsó percben csatlakozott hozzánk. Őt is várta a fogság.

– Erdős afféle öntevékeny forradalmár volt. Mi indokolta, hogy a dolgokba beleavatkozzon?

– Valószínű, hogy ezt a feladatot maga vállalta. A jugoszláv követséggel biztosan kapcsolatban állt, erre bizonyíték is van. Valaki bent a követségen megtalálta Erdős elveszett noteszét a fotel mögé csúszva, pedig ő maga jelen sem volt. Magát az elvi egyezséget a tőlünk később elhatárolódó Szántó Zoltán volt belgrádi nagykövet kötötte meg. Nem gondolhattak hetekre, mert számtalan feleség, gyerek került a Hősök terére, jóllehet maga Szántó csak „fontos elvtársakat” hívott. Nagy Imrével Moszkvából ismerték egymás. Nagy talán bízott benne mint „moszkvai emberében”. Szántó államminiszter volt a második Nagy Imre-kormányban, rangban „második embernek” számított. A többség azonban nem ismerte s kellőképpen utálta is.

– Mintha látnoki módon teljesedett volna be a jóslat – a nyilas időkben is így volt –, hogy a védett hely, a védett státusz a legveszedelmesebb. Nagy Imre kormányának tagjai akkor még nem kerültek orosz kézre, de már el voltak szigetelve.

– Ez sem egyértelmű. Amikor behívtak minket a követségre, mindenki azt hitte, pár napos „kaland” lesz. A követség alkalmazottainak fogalmuk sem volt róla, mi lesz velünk.

– Valaki azért talán tudta. Maga Tito, akinek esze ágában sem volt huzamosabb ideig Hruscsovék ellen önöket megvédeni. Annál inkább respektálta Kádárt.

– A kezdet árulások története. Titóék csapdába csalták a Nagy Imre-kormány tagjait. Az egyezség a csapda része volt. De erről még a követség vezetői sem tudtak. Amikor buszra szálltunk azzal, hogy hazavisznek bennünket, Soldatic nagykövet pánikba esett. Az első pillanatban érzékelte, hogy itt gyanús üzelmek mennek. A sofőr sem beszél magyarul, arcát sisak takarja. Amikor Snagovba kerültünk, akkor sem tudták a felnőttek, mi történik velünk. Egy héten belül hazakerülünk, vagy csak két hónap múlva, vagy talán soha?

– Végül két év lett belőle. Kádárnak talán lehetett valami homályos forgatókönyve. Valószínűleg most vagy később, de neki mindenképpen útban volt Nagy Imre és a kormány tagjai.

– Először úgy bántak velünk, mintha kiemelt diplomáciai vendégek lennénk, akikkel rendesen kell bánni, de akikre „vigyázni kell”. Az ellátásunk csaknem fényűző volt, de a kijelölt terepet egy lépésnyire sem hagyhattuk el. Tulajdonképpen soha nem jártunk a snagovi tó partján, pedig néhány lépésre volt a háztól, ahol laktunk. Ahogy érett a döntés arról, hogy bíróság elé állítják a kormány tagjait, úgy romlott az ellátás minősége.

– Ingadoztak a fogva tartás, a házi őrizet, a börtön és a per között?

– Novemberben kerültünk oda, de még januárban sem volt eldöntve, hogy a férfiakat egy szép napon kiemelik és elviszik. A bánásmód is egyre börtönszerűbb volt, ahogy a „nemzetközi helyzet” változott. Végül is a kommunista pártok tárgyalásain dőlt el, lesz-e felelősségre vonás vagy marad a beállott állapot. A konkrét akcióban mindenki más-más szerepet vállalt. A főpandúr Rajnai Sándor exávós volt, aki a konkrét letartóztatást vezényelte, és a letartóztatottakat fejükön zsákkal a gépre föltette. Biszku Béla a perek előkészületeiben vállalt stratégiai szerepet, ő tartotta a kapcsolatot Moszkvával.

– Nagy Imre talán még Mátyásföldön tette a baljós megjegyzést: „ezek engem felakasztanak”.

– Nem lehettek illúziói. Ahhoz túl sokáig élt a Szovjetunióban. Történészek azóta is vitatják, Hruscsov vagy Kádár pályázott-e jobban a perre. Lélektani alapon valószínűsíthető, hogy Nagy Imre meggyilkolása elsősorban Kádár érdeke lehetett. Halála előtt bomlott elmével mindig erre a témára tért vissza.

– Ami érdekes megfigyelés, az a korszak kommunistáinak öndokumentáló szenvedélye: milyen iszonyú jelentőséget tulajdonítanak a dokumentumnak. Petíciókat, feliratokat fogalmaznak, örökösen állást foglalnak. De a kápók törekvése is az volt, hogy a társaság jeleseiből önkritikai nyilatkozatokat csaljanak ki.

– A követségen még pislákolt a remény, hogy ha a harcok egyszer elcsitulnak, újra bekapcsolódnak a politikába. És munkált bennük a küldetéstudat, Magyarország törvényes kormányát ők képviselik. Amikor pedig Romániába kerülnek, már a tehetetlenségi erő viszi őket. Írogatták petícióikat, állásfoglalásaikat, mi mást tehettek volna? A magas rangú román elvtársak „el-elbeszélgettek” velük. Ha sikerül ledarálni a társaságot – utólag nézve persze ennek semmi jelentősége nem volt –, az nekik is nagy eredmény lett volna.

– A román belügy eleinte csínján bánt önökkel. Foglyok voltak, de mégis kommunisták, vagyis főnökök, akikből lehet egyszer még „valaki”.

– A személyzetnek a velünk való kommunikáció meg volt tiltva, a többség nem is tudott magyarul. De ők egymást is figyelték, örökösen jelentéseket írogattak. A diktatúra logikája szerint mindenki figyelt mindenkit. Miután a férfiakat ’57 áprilisában elvitték, már púp voltunk a hátukon. Senki nem tudta, mi végre vagyunk ott. Fogva tartásunk egyetlen oka az volt, hogy egyedül mi tudtunk arról, hogy Nagy Imrééket letartóztatták és elvitték. Ez a kivégzésig nem kerülhetett nyilvánosságra. A magyaroknak fogalmuk sem volt arról, hova tűntek a vezetőik. A levélforgalom is leállt. A kivégzésekig (a bejelentésig) a hozzátartozók sem tudhattak rólunk. Ahogy mi sem róluk. Rádió, posta, újság nem volt. Szorongásokkal telve, egyhangúan teltek a napok.

– Ha valakinek úgy indul az élete, hogy elzárják, féltett kincsként őrzik, titkok közt él, az egy életre adhat valamiféle fontosságtudatot. Hogy lehet ezt feldolgozni?

– Bennem ez akkor csapódott le, amikor hazajöttünk. Mindig titok lappangott körülöttünk. Amikor óvodába kerültem, azt gondoltam, senki sem tudja, ki vagyok, mi vagyok. Mikor apu kiszabadult, és másnap óvodába mentem, az óvó néni megkérdezte: na, nagy volt az öröm otthon? Meglepődtem és meg is könnyebbültem: tudják rólam, hogy az apukám börtönben volt. Tény, hogy mindig a perifériára szorítva éltünk. Az emberben az apróságok maradnak meg. Nem mondhattam az iskolában verset, ne szerepeljen az ellenforradalmár lánya, a tanárok egy része gyanakodva nézett rám. Romániában jó dolgom volt. Én voltam a kis kedvenc, akit a felnőttek kényeztettek, gyámolítottak. Itthon már nem volt ilyen kellemes az élet, mert a Rózsadombon velünk szemben belügyes lakótelep volt. Osztálytársaim többsége belügyes gyerek volt. Volt, akinek az apja börtönőr volt, és ha találkoztunk a suliban, megnyugtatott: „apuka jól van”. Sok konfliktusunk volt a belügyes gyerekekkel is. Mégiscsak ők érezték magukat otthon ebben az országban. És ha valami balhé támadt, már röpködtek is a „hazaáruló gyereke” megjegyzések.

– Hogy zajlottak a letartóztatások?

– Bennünket, gyerekeket kizártak a házból, de éreztük, hogy nagy baj van. Főleg, hogy utána házkutatást is tartottak, átvizsgálták a holminkat. A magyar kápók velünk szemben afféle csendőrpertut alkalmaztak, a gyerekekre ráripakodtak, ne téblábolj itt, ne ordítozzatok. Ettől kezdve a hangnem ez volt.

– Lukácsot miért vitték el Snagovba? Egy filoszt, kalucsnis, szemüveges szórakozott professzort? Közös kormánydöntés volt?

– Nem volt ott semmi közös döntés, őt is a követségre hívták. Lukácsra végig ráhajtottak, rendszeresen macerálták a román kapcsolattartók. Elhatárolódó nyilatkozatának nemzetközi súlya lett volna. Mégiscsak Lukács volt, a nemzetközi hírű filozófus. De ő az együttműködést következetesen megtagadta. Azt mondta, több dologban nem ért egyet a többiekkel, de nem mondja el, csak ha mindenki szabad ember lesz. Szántó Zoltánon és Vas Zoltánon kívül, akik felajánlották Kádáréknak szolgálataikat, mindenki tisztességesen helytállt. Ez aztán sírig tartó barátság lett. A szüleim ismerősei egytől egyig ’56-osok voltak, életük végéig ezek voltak a legszorosabb kapcsolataik.

– Ami lehet megindító, de beszűkítő is.

– Nekem ez olyan közeg volt, mintha ők is a családom tagjai lennének. Tudtam, ezek az emberek segíteni fognak, számít nekik, mi történik velem.

Fotó: Bazánth Ivola

– 1958 augusztusában, tehát hetekkel a történtek után, minden gyereket kiküldtek a szobából, és az asztalra kitettek néhány június 17-i Népszabadságot.

– Iszonyú volt. Az asszonyok sírtak, elájultak, mindenki akkor tudta meg, aki megözvegyült vagy árva lett. Szilágyi felesége, Losonczy Géza felesége, Nagy Imre családja. Az is megrendítő volt, hogy akinek nem halt meg a hozzátartozója, csak öt vagy tizenkét évet kapott, megkönnyebbült, nehéz kimondani, egyszerre örült és érzett mély fájdalmat. Bennünket akkor engedtek vissza, mikor a házkutatás megkezdődött. Akinek meggyilkolták az apját, csak másnap tudta meg. Én anyun csak a pánikot láttam, a félelmet és a kétségbeesést. Hallottam a kápók ordítozását, láttam, hogy anyu összetépi és letuszkolja a vécén apu jegyzeteit.

– Meddig maradtak még Romániában?

– A nagyobbakat, akik iskoláskorúak voltak, a szeptemberi iskolakezdésre hazavitték. Mi anyuval csak október végén kerültünk haza. Az elválás azoktól, akikkel együtt éltünk, fájdalmas volt.

– Kirabolt lakásba érkeztek. Mert a szomszédok be-bejártak, és lassanként mindent lenyúlogattak. Ahogy a deportáltak tulajdonát, edényeit is 1944-ben.

– Bizonyos dolgok sajnos nem változnak. Mi a Hankóczy utcában laktunk egy tízlakásos társasházban, és bizony voltak szomszédok, akik a cuccainkat ellopkodták. Elvitték a szőnyegeket, a törülközőket, az ágyneműt. De voltak rendes szomszédok is, akik mindenben segítettek. Fölöttünk lakott Széll Jenő, akit szintén bebörtönöztek. A velünk szemben lakó család viszont azért kapott lakást, hogy apuról jelentéseket írjon, és utóbb ezt el is ismerte. A lakásunk kipakolásában is élen jártak.

– Kádár ördögi ravaszsággal szervezte meg a megtorlást. Amíg a Nagy Imre-csoport (amellyel maga is együttműködött) bármilyen veszélyt is jelentett, Romániában jegelte. Mikor felengedett a helyzet, az uborkaszezon közepén elítélték, és fű alatt kivégeztette őket.

– Nem volt ez kimunkálva. Szerintem végig billegett a léc. Kádár érdeke mindenképpen az volt, hogy ne kerüljenek élve szem elé. Számos dologban Biszku volt a szervező, aki vérszomjas alak volt.

– Miért emésztetlen falat ma is ez a történet? Kinek áll ma útjában ez a tizenöt-húsz ember, akit a történelem vagy a végzet a hatalom erőterébe sodort?

– Maga a forradalom nehezen illeszthető bele egy extrajobboldali kormány világképébe. Elvitathatatlan, hogy 1956 baloldali indíttatású népmozgalom volt. A résztvevők zöme demokratikus szocializmusban gondolkodott. Lehet, hogy nincs ilyen, de akkor mégis ezt gondolták. Hittek benne. Kevés történelmi pillanat volt, amikor Magyarország kivívta a világ szolidaritását. Ez már sajnos végképp a múlté.

– Szokott Snagovval álmodni? Jó volt ott lenni?

Nekem nem volt rossz, be kell vallanom. De ez már túlmutat a történelmen. Privát, belső történet. Úgy éreztem, hogy meg kell írnom, még ha időszerűtlen is. Ma már alig maradt valaki, aki emlékezne. Főképp azt, ami nekem külön is fontos, azoknak a nőknek a ragyogó helytállását, akik lehetetlen körülmények között, fogságban próbáltak rólunk gondoskodni, élhető világot teremteni.