Focipolitika

– A magyar foci kudarcágazat. Útkeresésben, ígéretekben és eredménytelenségben gazdag, anyagilag veszteséges. Nemzetközi porondon eladhatatlan. Az NB I. átlagos nézőszáma meccsenként 3000. Miért tartják?

– Mert összességében – az amatőrökkel együtt – a legtöbb gyerek ezt a sportágat űzi, és az alacsony átlag ellenére is ezt nézik legtöbben. A pályákon és a tévében is. Az igaz, a profi labdarúgás évtizedek óta versenyképtelen, üzleti szempontból haszontalan.

– És negyedszázada képtelen megújulni. Nagyrészt ugyanazok tetszelegnek megváltóként, akik lezüllesztették.

– Ők vannak. Meg aztán nálunk nehéz lenne megszüntetni a profi futballt, mert egykor sikersport volt, a legmesszebbre jutott, jelentősek a hagyományai, két világbajnoki ezüstünk, olimpiai aranyunk mellett világklasszisaink, sikeres klubcsapataink és edzőink voltak. Nehéz lenne felszántani a pályákat, ezrével megszűntek azok hivatalos program nélkül is.

– Most viszont 150 milliárdért épülnek új arénák – ez a korszerű elnevezés –, és élünk a múltból, míg meg nem halunk.

– 1986-ban megvertük a brazilokat, most meg a máltai hősökkel vívunk hatalmas csatát, meg olyan csapatokkal, amelyekben kőműves és egyetemi adjunktus rúgja a labdát. Félamatőrökkel konkurálunk. A lesújtó jelen ellenére nem feltétlenül rossz ötlet beruházni a futball infrastruktúrájába. A kormány négy éve elmondta: a sport nemzetgazdasági húzóágazat lesz, sokat akar rá költeni, ez volt talán az egyetlen konkrét választási ígérete 2010-ben. Meg is tartotta.

– Mert érezte: fűtheti vele a nemzeti érzést. A sport, a foci identitásképző erő.

– Máshol is. Pár éve egy kutatás kimutatta: a magyarok akkor élik meg legerősebben a nemzethez tartozást, ha sportsikereik vannak.

– Luxemburgban is így van?

– Nem hiszem. De például Hollandia biztosan narancssárgába borult, amikor válogatottja negyeddöntőt játszott a világbajnokságon. A politikai elit akarata valószínűleg nem sokban különbözik a társadalom akaratától: a meghirdetett sportprogram után sem szavazták le a kormányt.

– De nem is mennek ki a meccsekre. Az MTK–Fradi-örökrangadón 832 fizető néző árválkodott. 1981-ben meg harmincezren szorongtunk egy ETO–Újpest-derbin.

– A nézők a rossz minőségű futballt utasítják el. Az okozza a feszültséget, hogy a kormány olyan sportágra költ orbitális összeget, amely semmiféle eredményt nem hoz. De ha nem költ rá, nem is hoz soha.

– Az államon kívül kinek éri meg pénzt tenni a fociba? Önkormányzatok, „vállalkozók”, üzletemberek tömik százmilliókkal a csapatokat, tartják fenn ezzel a szövetséget, ezrével élnek a fociból. Kötve hiszem, hogy azok is megélnek belőle, akik etetik.

– A magyar futballpiac tragédiája, hogy – mivel a termék alig eladható –, a támogatásra tekinthetünk úgy is, mint egyfajta társadalmi felelősségvállalási programra. Mintha a hajléktalanoknak vinnének ételt. A nagy cégeknél ez bevett támogatási forma. Üzleti alapú szponzorációról sem beszélhetünk, mert nem térül meg. Vannak olyan mecénások, üzletemberek, akik jövedelmük egy részét szórakozásra költik. Szigetet vesznek, képeket gyűjtenek, futballt támogatnak. Nálunk is vannak gazdag emberek, Leisztinger Tamás, Tarsoly Csaba, Garancsi István, akik szeretik a labdarúgást. Persze a mi szintünkön, ami nemzetközi mércével édes kevés.

– Vagyis a máshol megtermelt jövedelmük egy részét erre szánják. Hősszerelmesek.

– Talán hobbiból teszik, de az is lehet, hogy egyéb befektetéseikkel együtt térülhet meg ez a pénz. Győrben például egy bevásárlóközpont is épült a stadion mellé.

– Kong.

– Akkor a vállalkozó kockáztatott – és veszített. Az ő dolga. A legrosszabb változat az, ha egy teremfutballcsapatban játszik Szijjártó Péter, és látjuk, a csarnokban nagy cégek hirdetnek. Ilyenkor csak arra gondolhatunk: egy politikai döntéshozó csapatának a támogatásáért cserébe a cég megtérülést vár. Mondjuk, segítséget kap közbeszerzéseknél. Bizonyíték erre természetesen soha nincs, csak nehéz egyéb ésszerű magyarázatot találni. Nem hiszem, hogy a nagypályás futballban másként lenne.

– Kispályások ha találkoznak.

– Az a legnagyobb baj: a pénz nem piaci alapon kerül a labdarúgásba. Nem tudjuk, mennyi pénze van a Videotonnak, mennyit keresnek a játékosai. Így nehéz kitalálni a motivációikat. A pénzek útja láthatatlan. Csak a mérleg nyilvános, de az nem, ki mennyit tett bele a klubba, és mennyit vett ki belőle. Amikor a Manchester United szerződést köt a General Motorsszal, kiállnak és bejelentik az összeget. De ki tudja, mennyiért hirdet a Strabag a Videotonnál? Azt sem tudhattuk meg, hogyan érinti a reklámadó a csapatokat, tehát melyik céggel milyen szerződéseket kötöttek. Üzleti titok – mondták. Kérdés, mennyire díjazzák a szurkolók az átláthatatlan sportvállalkozásokat.

– Nincs ellenük szabadságharc, hacsak nem távolmaradásukkal tüntetnek.

– Lehet, de ha átláthatóak lennének a klubok, erre a játékra akkor sem mennének ki többen. A kulcs a jó futball.

– A néző jó focira vár, a klubtulajdonosok, pénzemberek meg állami megrendelésekre. Így állunk?

– Ezt így egyértelműen nem mondhatjuk, mert bár egyéb racionális indokot nem tudok, mégsem bizonyítható, hogy a korrupció éltetné a magyar klubfutballt. Itthon is vannak, akik hátsó szándékok nélkül pénzelnek egy csapatot, ahogy az orosz, arab milliárdosok. Ne gondolja, hogy Abramovics nyer a Chelsea-n. Egy év alatt annyiért vesz játékosokat, hogy nem tud pénzt kivenni, mínuszos a csapata. A Forbes, a Deloitte listái alapján látjuk, mennyit költenek a világ topklubjai, el kell fogadni: sokszor szerelemből. Elképesztő összegek forognak az élvonalban, és ez lassan már a futball fenntarthatóságát is veszélyezteti.

– Itthon is mindenki a sikerre vágyik, de két külföldi futballista is azt mondta, hogy az NB I. színvonala a spanyol, illetve az olasz harmadosztályét éri el. Ezt a Katar Foundation soha nem szponzorálja. Marad a helyi önkormányzat vagy a politikai-üzleti kapcsolatokra kacsingató nemzeti tőkés. Kis foci – kis pénz. Évtizedek óta. Meddig?

– Amíg nem lesz tudás a magyar labdarúgásban. A labdarúgás már-már tudomány. Nevetséges, hogy bloggerek szakszerűbb elemzéseket írnak a neten, mint a nagy nevű edzők. A szomszédos országok képesek topjátékosokat nevelni, szerbek, horvátok, csehek játszanak a világ legjobb csapataiban. Nem tartalékok, hanem kezdők. Ilyen klasszisaink régóta nincsenek. Pedig nyilván nem tehetségtelenebb egy négyéves magyar srác, mint egy horvát. Tizenkilenc évesen már nem tanítható egy játékos nagy kunsztokra, a gyerekkorban kell kezdeni. Nálunk a nagyképűen akadémiainak nevezett hálózatba tizennégy esztendősen kerülnek a fiatalok, a belgák meg kimutatták: ez a rendszer nem vált be. A Barcelona nyolc-tízéveseket már leigazol! Ha az akadémiák infrastruktúrája versenyképes, mert az, akkor csak a szakértelem hiányozhat. Vagy ha ott megvan, akkor csak az lehet, hogy mire a gyerekek odaérnek, már nem lehet őket felzárkóztatni.

– A jobb nevű edzők már körbejárták a nagy csapatokat, igazi eredményt sehol sem produkáltak, jöttek a külföldiek, ők sem. Szövetségi kapitányok kipakolnak, csomagolnak: a válogatott szenved. A szövetségben pedig olyanok döntenek, akik évek óta látnak mindent, és hallgatnak.

– A külföldiek sem értek el komoly eredményt. Nem azért rúgták ki őket, hogy jöhessen egy haver. Akkor sem történne semmi, ha idehoznánk Mourinhót. Mindegy, hogy Pintér vagy valaki más a kapitány. Nem a magyarok elleni összeesküvés, ha egy délszláv jobbszélső játszik a csapatban, az Újpest tíz külföldivel állt ki két hete, azért, mert ők jobbak, mint a hazaiak. Csank exkapitány beszélt néhány napja arról, hogy a gyerekek versenyhelyzetben feladják, már a nevelésnél lépéshátrányba kerülnek. Ugyanis nem profi mentalitásra vannak képezve.