Finnországban sokkal nagyobb a tanári szabadság, tízszeres a túljelentkezés a pályára

A tudás hatalom, és tanulni öröm. Az első gondolat igazsága vitathatatlan, a második sajnos nem mindig igaz, de feltétlenül törekedni kell rá. Erről is beszélgettünk Bodnár Lillával, a Finnagora ügyvezetőjével annak kapcsán, hogy a Learning Reloaded (Tanulás újratöltve) konferencia keretében finn oktatási szakemberek adják át tapasztalataikat magyar kollégáiknak.

2017. október 20., 20:29

Szerző:

„A finn oktatási rendszer szíve a tanár, akiben bizalom van, és tudás” – ez olvasható a konferencia beharangozójában, miközben egy tanár állandóan három tűz közé szorul: meg kell felelnie a gyerekeknek, a szülőknek és nem utolsósorban az intézményi rendszernek.

– Valóban – mondja Bodnár Lilla –, ez így van Finnországban is, azzal a különbséggel, hogy a tanterv sokkal kevésbé határoz meg feladatokat a tanár számára, vagyis, a magyarországi rendszerrel szemben például, sokkal nagyobb szabadságot ad neki. És létezik egy, a tanárokba vetett társadalmi bizalom. Ezt azt jelenti, hogy amikor a szülő betuszkolja a gyereket az iskolába, azt gondolja: a gyerekem jó helyen, jó kezekben van. Így a „három tűz” közül kettő máris „alaplángra” került. A harmadik viszont hatalmas kihívásokat jelent a tanár számára.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Finnország gyerekközpontú társadalom, de a tanári és a gyermeki szabadság folyamatos összetűzéseket okozhat. Erre megoldás a „motivált tanulásra” való törekvés, vagyis hogy a gyerek akarjon tanulni. – Soha nem az a cél , hogy a gyerek érjen el egy tudásszintet, amit a tantervben leírtakhoz képest értékelünk, hanem az, hogy a gyerek önmagához képest fejlődjön egy bizonyos idő alatt, és erről kapjon visszajelzést – mondja Bodnár Lilla, hozzátéve, hogy a konferencián bemutatnak egy új értékelési rendszert, amelyet egy matematika–fizika szakos tanár, Pekka Peura dolgozott ki. Ebben a gyerekek nem a saját tudásukat értékelik, hanem azt kell megfogalmazniuk, mit éreznek ezzel kapcsolatban. Tehát nem az intellektuális, hanem az érzelmi tartalmat keresik. Az az előfeltételezés, hogy ha a tanulónak megvan az érzelmi biztonsága, tud az érzelmeivel kontaktust teremteni, tud róluk beszélni csoportban is, akkor valószínű, hogy van mögötte annyi megemésztett tudás, amire lehet a jövőben építeni.

Igen ám, vetjük közbe, de mindehhez empatikus tanárokra van szükség.

– Finnországban azért is lehet az oktatás középpontja a tanár, mert az óvodapedagógusoktól kezdve mindenkinek, aki gyerekekkel foglalkozik, ötéves egyetemi diplomával kell rendelkeznie. És tízszeres túljelentkezés van erre a pályára! – válaszolja Bodnár Lilla, s szavaiból kiderül: amikor valaki felvételizik, először egy személyiségtesztet kell kitöltenie. Ha ezen megbukik, nem lesz belőle tanár, bármily jók legyenek is az egyéb képességei. Fontos a társadalmi megbecsülés is, vagyis „fel kell emelni a tanárt”, szabaddá tenni a kreativitását. Ráadásul megnyílik egy olyan új időszak az oktatásban a digitalizáció révén, amelynek keretében az eddigi, nagyon komoly versenyelőnyök egy pillanat alatt el fognak tűnni, mások pedig felhalmozódnak.

– Magyarország e téren igen komoly potenciállal rendelkezik ha hagyjuk a tanárokat tanulni, részt venni az innovációkban – hangsúlyozza Bodnár Lilla. Hozzáteszi, hogy nálunk is vannak már ilyen kísérletek.

Az egyik középiskola tanárai azt tanítják például, hogy a mai médiában hogyan ismerjük fel a fake-et, a hoaxot és a konteót, mi az igazság és mi a valóság, hogyan olvassuk és hogyan értékeljük a híreket. Ezzel nagyon fontos tudást adnak át a gyerekeknek, másrészt példaértékű, hogy egy gimnáziumi tanár van annyira reflektív, hogy ilyen szintű újításokat tud létrehozni.

– A pedagógusoknak rá kell jönniük, hogy a digitalizáció nem istenverése, hanem lehetőség. Ha ezt belátják, megkönnyítik a saját munkájukat, és fel tudják emelni a magyar oktatás szintjét. Mert rajtuk múlik – folytatja Bodnár Lilla. A finnek úgy gondolkodnak, „kis ország vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elpazaroljunk akár egy embert is, aki nem hozza ki magából a maximumot”. E megközelítésből dolgozták ki a hatvanas években az első oktatási reformot. Azt mondták: a demokrácia alapja, hogy mindenki hozzájuthasson ugyanahhoz a tudáshoz. Erre épült fel a 9+3 éves oktatási rendszerük. (Hatéves az alsó, három a felső tagozat az általános iskolában, hároméves a középiskolai képzés.) Huszonöt éve vezették be a középiskolában a hathetes oktatási periódusok rendszerét, amelyekben a diák maga választja ki, mit tanul és milyen szinten. Aztán jön a következő modul, amely alatt másban mélyül el. Ezek egymásra épülnek, és megfelelnek egy tizenéves lelkületének.