Gombnyomogatók és a többiek – Működik a kormánypárti törvénygyár, az ellenzék meg eldöntheti, mit tesz
Menni vagy maradni? Nagyon leegyszerűsítve ez az a dilemma, amelyre az ellenzéknek a következő időszakban meg kellene találnia a helyes választ. Ami azonban jelenleg lehetetlennek látszik. Természetesen a parlamentről van szó. Meg arról – megint csak nagyon sarkosan fogalmazva –, hogy szükség van-e biodíszletre a kétharmados többség tombolásához. Pillanatnyilag – és már jó régóta – az a helyzet, hogy a kormánypártok azt csinálnak az Országgyűlésben, amit csak akarnak. Kedvük szerint nyújtanak be törvényjavaslatokat és -módosításokat, ha szükségesnek vélik, gyorsított eljárásban el is fogadják azokat, az ellenzék lehetőségeit egyre szűkítik, és a házelnök még meg is bünteti képviselőiket, ha renitensnek tartja a viselkedésüket.
Mindehhez lehet asszisztálni, ahogy eddig is történt. Hiszen a parlament minden tagja a választópolgárokat képviseli, ők pedig azért küldték ezeket az embereket (többnyire politikusokat) az Ország Házába, hogy ott a demokráciát gyakorolják. Az már a választás és a megfelelően kialakított választási rendszer következménye, hogy az erőviszonyok olyanok, amilyenek. De mégsem lehet az egészet otthagyni, mondván, ha nekünk nem osztanak lapot, akkor majd olyan terepet keresünk, ahol kedvünk szerint játszhatunk. Tehát maradni kell, még ebben a helyzetben is.
Csakhogy mind többen vélik úgy, hogy magukra valamit is adó pártok és emberek ezt már nem viselhetik el. Ha a hatalom rendszeresen és konzekvensen megsérti a demokratikus alapelveket – mert nyilvánvalóan ez történik –, akkor elérkezünk egy ponthoz, amikor már nincs mód a normális együttműködésre. Új, más lehetőségeket kell keresni a politizáláshoz, ki kell menni az utcára, vagy jobban felhasználni a sok helyen ellenzéki többségűvé vált önkormányzatokat. Meg kell tehát mutatni, hogy bár a parlamentet – és vele szinte a teljes intézményrendszert – elfoglalhatta a Fidesz, azért még léteznek mások is a politikai palettán, képesek hallatni a hangjukat, és nem lehet semmibe venni őket.
E két álláspont ütközhet a következő időszakban, és egyelőre beláthatatlan, hogy melyik kerekedik felül. Nem is biztos, hogy bármelyiknek győznie kell. Bár a hatalom törvénygyára a 2018-as parlamenti választás óta is rendeltetésszerűen működött, azért történtek olyan események, amelyek felhívhatták az érdeklődők figyelmét arra, hogy ez a működés mégsem egészen helyénvaló vagy normális egy olyan államban, amely továbbra is az Európai Unió tagja, és demokráciának tartja magát.
Igaz, ezek az epizódok botrányosnak látszottak, a kormánypárti képviselők mélységes felháborodással értékelték is őket, de mégiscsak lehetett hatásuk. 2018 decemberében kezdődött az emlékezetes zűrzavarral az ülésteremben. Tavaly aztán kiderült, a szavazás akkori akadályozása nem egyszeri akció volt. A tavaszi nyitóülésen az ellenzéki képviselők a rabszolgatörvénynek is nevezett jogszabály ellen tiltakoztak. És nem csupán a Ház falain belül, hanem előbb a tévészékházhoz mentek – ahol korábban már szerezhettek tapasztalatokat arról, mennyire örülnek nekik –, aztán az esztergomi Suzuki-gyárhoz vonultak. Az őszi ülésszak kezdete ugyancsak látványosra sikeredett. Akkor Orbán Viktor szokásos beszéde közben Hadházy Ákos tartott táblákat a pulpitus előtt, az egyiken például azzal a felirattal, hogy „Muszáj hazudnia, mert túl sokat lopott”. S bár a miniszterelnök is megpróbálta elvenni tőle a plakátot, de ez neki nem sikerült, csak négy kormánypárti férfiúnak, akik „megfegyelmezték” a független képviselőt.
Volt tehát dolga bőven a házelnöknek, aki bőszen – és súlyos büntetésekkel – igyekszik óvni az Országgyűlés megcsappant tekintélyét. Miközben úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a Ház méltóságát nem ezek az ellenzéki akciók kérdőjelezik meg, hanem sokkal inkább a kormány és pártjai. Mindazok, akik szavazógéppé silányították a törvényhozást. Porszemek persze gyakran bekerülnek a gépezetbe, amely ettől megrándul, félresiklik. Mulatságosnak is tarthatnánk a legutóbbi esetet, ha a végkifejlete nem lenne annyira szomorú és egyúttal jellemző is. Huszonkilenc kormánypárti képviselő ugyanis rossz gombot nyomott egy szavazásnál. Így aztán nem kapta meg a szükséges kétharmados támogatást az a módosítás, amely a bírák és ügyészek illetményének emeléséről szólt. Magának az államfőnek kellett így korrigálnia a hibát. Pontatlan megfogalmazásokra és ellentmondásos rendelkezésekre hivatkozva gyorsan visszaküldte a törvényt a parlamentnek, amely – hála a kormánypártoknak – egy rendkívüli ülésen jóvátehette súlyos vétkét.
Áder János nem gyakran élt ezzel a jogával. Aláírta a legtöbb jogszabályt és módosítást, amit egykori párttársai megszavaztak az Országgyűlésben. Nem kifogásolta a társadalombiztosítási ellátás szigorítását célzó törvényt sem, amely pedig sok rászorulót szorít ki az egészségügyi ellátásból. De nem volt szava az ellen sem, hogy a jövőben szigorúbban büntethetők a fegyelmi szabályokat megsértő parlamenti képviselők. Ebbe a vonalba tartozik az országgyűlési tudósítások rendjének szigorítása is. Az újságírókat gyakorlatilag kitiltották a Ház jelentős részéből, bizonyos területeket csak egy kijelölt útvonalon közelíthetnek meg, néhány helyen kizárólag a sajtóiroda külön engedélyével tartózkodhatnak. Nyilvánvalóan meg kell ugyanis gátolni, hogy a médiamunkások felesleges és néha zavaró kérdéseikkel zaklassák szegény képviselőket.
Bár a számok keveset mondanak a lényegről, azért jegyezzük meg, hogy 2019-ben 107 törvényt hoztak vagy módosítottak, valamint 53 országgyűlési határozatot fogadtak el.
Az egyik utolsó volt a – végül némileg finomított – kulturális törvénycsomag, amely miatt országos tiltakozás kezdődött, és Budapesten nagy tüntetés is volt. Nem véletlenül. Ez ugyanis átalakítja a színházak finanszírozási rendszerét, állami, önkormányzati és közös fenntartású színházakra bontva. A cél pedig nyilvánvalóan az, hogy az állam nagyobb kontrollt gyakorolhasson azokra az intézményekre, amelyeket eddig még nem sikerült teljesen a fennhatósága alá vonnia.
Nem kétséges, hogy az idén sem lesz nyugalmas év az Országgyűlésben. Bár az újabb parlamenti választás csak jó két év múlva esedékes, az előkészületei már most elkezdődnek. Az ellenzéki pártok igyekeznek erősíteni az önkormányzati voksoláson bevált összefogást, a kormánypártok pedig akadályozni ezt, többek között parlamenti többségük felhasználásával. Továbbra is folyamatos kampányok között élhetünk.
