Feszült pillanatok és élveboncolás a rácsok mögött – Könyvterápián jártunk a fiatalkorúak börtönében

2018. november 10. 21:12 - szerző: Herczeg Szonja

Maga stabil csaj – így jellemeztek a fiatalkorúak pécsi börtönének lakói. Ezzel valójában azt akarták mondani: belevaló vagyok. Azért látogattam meg őket, hogy részt vegyek Csorba-Simon Eszter biblioterapeuta egyik irodalomterápiás börtönfoglalkozásán. Ezúttal nem Ady vagy Kosztolányi volt a téma, hanem az én egyik novellám, ezt veséztük ki a fiatal elítéltekkel. Szó esett féltékenységről, gyerekvállalásról, bűnről, szabadulásról. Feszült pillanatok és élveboncolás a börtönfalakon innen.

– Mi is a neve? Herczeg Szonja? Inkább hercegnő, nem? – kérdezi mosolyogva a foglalkozáson részt vevő egyik fiatal, amit a többiek is nagyon mulatságosnak tartanak, kitör a nevetés.

A Baranya Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet fiatalkorú telephelyén vagyunk a biblioterapeuta Csorba-Simon Eszterrel. Amikor a frissen festett folyosón hirtelen rám szegeződik tíz férfitekintet, és nem ereszt, eleinte elég kényelmetlenül érzem magam. A rácsodálkozás azonban érthető, éveket töltöttek és töltenek bezárva. Mindezt leszámítva a csoport látszólag olyan, mint egy középiskolai osztály, ha nem vesszük figyelembe a börtönpecsétes, felül kockás zöld egyenruhát.

Csorba-Simon Eszter
Fotó: Herczeg Szonja

A fiatalok sorban állnak, csendben várják, hogy kinyíljon a terem ajtaja, ahol körbeülünk egy asztalt, és elkezdődik az irodalomterápiás foglalkozás. Mellettem Géza ül (a fogvatartottak keresztnevét megváltoztattuk – a szerk.), sötétbarna haja és hatalmas, fekete, mosolygós szeme van.

Géza súlyos testi sértésért tölti a büntetését. Ezen a napon tízen jöttek el. Egyikük, Péter részvétele kérdéses volt, mert rossz passzban van, ma utasították el a korai szabadon bocsátási kérelmét. Végül mégis itt van, Géza mellett ül. A húszéves férfi felnyírt szőke hajával és tetoválásaival egy régi évfolyamtársamra emlékeztet.

Velem szemben ül a 18 éves Zsolt. Babaarcú, szőke, zöld szemű fiatal, gondatlanságból elkövetett emberölés miatt került börtönbe. A 21 éves László és a 17 éves Dávid rablásért és garázdaságért, kábítószerügyekért ül.

– Mi lenne, ha mindenki bemutatkozna, és elmondaná azt, amit a legfontosabbnak tart magáról? – kezdi a foglalkozást Csorba-Simon Eszter.

A válaszok komolytalanok és rövidek, nem szívesen beszélnek arról, miért kerültek be, egyéb mesélnivalójuk pedig kevés akad.

– Négy évet kaptam szájkaratéért!

– Én meg sokat önvédelmi futásért – sorjáznak a válaszok. Igyekszünk komolyabb irányba terelni a beszélgetést. A biblioterapeuta bemutat, elmondja, hogy újságíró vagyok, aki a mostani foglalkozásról fog írni. Azt nem árulja el, hogy a mai olvasmány az egyik novellám lesz.

– Bemelegítésként feltennék egy kérdést. Ha szuperképességük lehetne, mit választanának? – kérdi Eszter.

– Én szellem lennék, hogy kijuthassak innen. Kint visszaváltoznék – válaszolja Dávid.

A teleportálás képessége többeket megmozgat, még ketten jelentkeznek, hogy ők is azt szeretnék.

– Én szeretnék belelátni a nők agyába – mondja László, és hozzáteszi, csak azért, hogy előre tudja, mit adhatna meg nekik, amit szeretnének. Amikor többen felhívják rá a figyelmét, hogy erről készült egy film is, amelyben Mel Gibson majdnem belebolondult e képességbe, hirtelen gondolkodóba esik, de nem tágít. Továbbra is ezt a szuperképességet szeretné, amellett hogy röntgenlátásával beláthasson a nők ruhája alá.

– Én végtelen mennyiségű kaját akarok – mondja Péter, akiről később kiderül, ha szabadul, séf szeretne lenni. Imád enni és főzni, de legszívesebben úgy enne sokat, hogy ne hízzon el.

– Én vámpír akarok lenni – mondja Géza, majd gyorsan hozzáteszi, azért, mert a vámpírok örökké élnek.

– Szonja, magának van gyereke? – kérdi a semmiből László. Úgy tűnik, nehéz hosszú időn át lekötni a fiatalok figyelmét, és jobban szeretnek kérdezni, mint magukról beszélni. Miközben kérdez, kedvesen ráteszi a karját a mellette ülő Dávid vállára, és ott is hagyja.

– Nem, egyelőre nincs – válaszolom, amire mindenki felzúg, értetlenkednek, ahogyan a koromon is, nem hiszik el, hogy már 34 éves vagyok. Azt meg pláne nem, hogy nincs még gyerekem, szinte felháborodnak.

A tíz fiatalból négy már apa. Három-négy év közötti gyerekeik vannak.

Csorba-Simon Eszter előveszi a mai olvasmányt, a Visszavágó című novellámat. Az írás egy férfiról szól, aki egy érzelmileg bántalmazó kapcsolatban él egy nővel. Zsolt maga jelentkezik, szívesen felolvasná. Kisebb felnevetésekkel, de mindenki végighallgatja a szöveget.

– Ne-u-ro-tikus – szótagolja Zsolt az egyik bekezdésben, majd rögtön rákérdez, hogy ez mit jelent. Eszter elmagyarázza. Utána már csak egy elakadás van a végéig, amikor a megmotozás kifejezéshez érünk, ami a szövegben csak egy érzést ír le, ekkor gurgulázva nevetnek.

– Nos, ki mit gondol az írásról? – kérdezi Eszter. – Ismernek ilyen személyiségeket, mint a novellában szereplő emberek?

– Ismerek, de tudja, mi jött le nekem elsőre? Hogy ez a pacák mennyire szereti ezt a nőt – válaszolja Dávid.

– A nő meg teljesen becsavarodott, kattant, ismerek ilyet – vágja rá László, miközben kisebb szócsata alakul ki az asztal túlfelén, Péter közli Gézával, hogy kutyalelkű.

Eszter hirtelen átmegy fegyelmezőbe, csúnyán néz, és mindenkit megkér, térjen vissza a novellához.

– Mit gondolnak a féltékenységről? – kérdezi.

– Azt, hogy kell! Mármint egy egészséges szintű féltékenység. Volt, hogy a Facebook-jelszavát is elkértem a csajomnak – mondja László.

– És maga szerint ez egészséges és jó? – kérdezi Eszter.

– Nem. De maga nem féltékeny a barátjára? És maga, Szonja?

– Őszintén szólva nem. De voltam már én is féltékeny. Magamnak sokkal többet ártottam vele, mint bárki másnak. Nem érte meg – válaszolom, mire csend lesz.

Eszter hozzám hasonló választ ad, amire a fiatalok nem tudnak reagálni.

Kis szünetet tartunk a novellaelemzésben, mindenki elmondhatja, mivel szeretne foglalkozni, ha kijön a börtönből. Ha mindez valóra válik, akkor hegesztő, séf, pincér, UFC-bajnok, focista, rapper és pornósztár lesz belőlük. Kiderül, Eszter, aki a Pécsi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának Társadalomtudományi Szakkönyvtárában dolgozik, régészettel is szívesen foglalkozott volna, én pedig elárulom, hogy pilóta szerettem volna lenni.

– Akkor maga stabil csaj! – mondják rám többen. Kiderül, úgy értik, belevaló.

Eszter visszatér a novellához, arra kíváncsi, hogy a szereplőhöz hasonlóan ők mitől félnek igazán.

Hát a magasságtól, a kígyóktól, a pókoktól. Zsolt a haláltól.

– Én is a haláltól – mondom neki. – Attól, hogy a szeretteim meghalnak.

– De azt tudja, hogy előbb-utóbb mindenki meghal? – kérdi tőlem átható, szomorú tekintettel.

Zsolt elmondja, hogy a szülei kiskorában elváltak. Nagyon szegények voltak. Ha valamit visszacsinálhatna az életében, az a gondatlanságból elkövetett emberölés. Ahogy kimondja, tartja a tekintetemet, látom benne a mélységes szomorúságot.

– Ártani lehet, hogy akartam, de biztosan nem így.

Akinek már van gyereke, azt bánja, hogy nem lehet vele, nem segítheti a családot. A legjobban azért szégyellik magukat, mert a szüleikre szégyent hoztak, bár sokakat közülük korán kiemeltek a családból. A szülő és a gyerek számukra szent.

Többen iskolába járnak, megpróbálják befejezni legalább a kilencedik osztályt. Dávid éppen le akarja adni a tanulást, Eszter győzi meg, mégse tegye. Nem érti, mi értelme van, azt tapasztalta, a bőrszíne miatt úgysem kap munkát. Néhányan úgy érzik, a priuszukkal szinte lehetetlen lesz tisztességesen élni, ha kijutnak, de a többség meg akarja próbálni. A családért.

A foglalkozás végén Eszter elmondja, hogy a novellát én írtam. Örülök, anélkül hogy tudták volna, tetszett nekik, sőt arra kérik Esztert, hozzon még a kötetből nekik. Szeretnék, ha én is járnék órát tartani, nem örülnek, hogy először és utoljára találkoztunk.

Sorba állnak, hogy visszakísérjék őket a zárkáikba. Néma csend lesz, pláne, amikor meglátják Koncz Katalint, az intézetet vezető reintegrációs tisztet. Külsőre tekintélyt parancsoló asszony, de amikor bemegyünk az irodájába, amit az elítéltek által készített agyagfigurák és fényképek mellett A nevelők gyöngye oklevél is díszíti, megértem, miért ő a legalkalmasabb erre a posztra, a keményfiúkhoz.

– Sosem lehet tudni, melyik szavammal indítok el valamit. Az ajtóm, amikor jönnek a napi egyórás szabad levegőre, nyitva van. Benézhetnek, ha van időm, leülhetnek, beszélhetnek, sírhatnak, amit mások előtt nem tehetnek, mert a gyengébbet kipécézik a többiek. Van, hogy elém kerülnek, mert rosszat tettek. Mindennek van következménye, itt nincs legközelebb. Sokszor használom azt a példát, hogy fordított helyzetben ő milyen büntetést adna magának. Az esetek többségében sokkal súlyosabbat, mint amit mi kiszabunk rájuk.

Koncz Katalinnak óriási tapasztalata van. Dolgozott függő gyerekekkel, volt gyásztanácsadó, mozgáskorlátozottakat és időseket is segített. Neki sem volt könnyű élete, az erdélyi Gyulakután nőtt fel, tizenhat éves korától dolgozott, hogy a szüleit segítse. Esti tagozatos gimnáziumba járt, ahol irodalmi kört szervezett. Ennek köszönhetően kezelte jól második férjének, nagy szerelmének halálát is. Mint mondja, a halál árnyékában is megtalálták, mi adhat örömöt aznap.

A fogvatartottaknak igyekeznek minden lehetőséget megadni oktatásban, munkában, művészetterápiában.

– Sokan, akik kifogásolják, hogy túl jó vagy túl rossz körülmények között vannak, nem látják: bár bűncselekményt követtek el, nagyon nem mindegy, mit kezdünk velük idebent, és annak hatására miként szabadulnak. Mert szabadulni fognak. Vagy iskolázottan, egy szakmát kitanulva, esetleg pszichológusi kezelés után, vagy mindezek nélkül. Melyik ad esélyt nekik?

Koncz Katalin meséli, volt elítéltjei között akad olyan, aki szabadulása után folytatta az iskolát, és olyan is, aki maga is segítőnek állt, elvégezte a képzést, most is ebben a szakmában dolgozik.

– Amíg itt vannak, szigorú vagyok, de példát is adok. Megmutatom, hogyan kell a csapot tisztítani, rendesen söpörni, ablakot pucolni. Nem csak elvárom, hogy magától tudja. Azt sem engedem, hogy ellógják a tanulást. Ha jönnek a szokásos kamaszkifogások, hogy fáj a fogam, akkor már mondom is: irány a fogászat. Ez elterjed, és legközelebb mégis inkább mindenki beül az órára.

Amikor arról kérdezem, hogy minden bent lévő fiatal rossz körülmények között nőtt-e fel, azt válaszolja, sokan, de az életük kisiklásának nem okvetlenül ez az oka. Van úgy, hogy a családi körülmények, máskor a rossz társaság, esetleg a suliból való kiesés.

– Néha tartunk beszélgetést a szülőkkel. Olyankor kiderül, hogy van olyan szülő, aki jómódú vállalkozó, és inkább pénzt adott a függő gyerekének, csak hagyja őt békén. És akad, aki nagyon szegény, de a saját és a gyereke elmondása szerint is szerető, tiszta otthont adott neki, tiszteletre nevelte, mégis rossz társaságba keveredett.

Hasonló tapasztalatokról számol be Csorba-Simon Eszter is, aki a biblioterápiás órát tartja. A 29 éves terapeuta a pécsi egyetemi könyvtárban dolgozik, munkáját a börtönben önkéntes alapon végzi. Az ő ötlete volt, jelentkezett a vezetőknél, hogy mit szólnának hozzá, ők pedig örömmel vették lelkesedését. Már hat éve jár az intézetbe.

– Nem tudom megfogalmazni, miért akartam idejönni és miért csinálom. Nincs rá magyarázatom. Nem tudnék jobb dolgot kezdeni a szabadidőmben – mondja. Először a szakdolgozata kapcsán került közelebb a börtön világához, ma pedig már nem tudja elképzelni az életét a segítő munka nélkül. Idén két hónapos nyári szünetet tartott, de hiányoztak neki a fiatalok. – Tudom én, hogy jogos a büntetésük, hibás döntéseket hoztak és rossz dolgokat követtek el. De én ezt ott és akkor nem nézhetem. Nem is nézem.

Példát is említ, néha mennyire árnyalt a kép.

– Ismerek egy gyereket. Mélyszegénységben éltek az édesanyjával, aki viszont a körülményekhez képest mindent megadott neki, tisztán tartotta, becsületre nevelte. A kisfiút sokat gúnyolták az iskolában a származása miatt. Egyszer, amikor bement az iskolába egy vadonatúj táskával, a gúnyolódás majdnem tragédiába torkollott. A többieknek az új hátizsák nem jelentett semmit, neki viszont a mennyországot. Édesanyja sokáig gyűjtött rá. A cikizők viszont elvették tőle, egyikük meg is taposta. A fiúnál elszakadt valami, és egy székkel ütni kezdte a gyereket. Nem azt mondom, hogy minden történet ilyen, de azért előfordul.

Eleinte nem volt könnyű kivívnia a fiatal férfiak tiszteletét. Az első foglalkozásokon a börtönpszichológus is bent volt, aki férfi, és a rabok inkább hozzá beszéltek. Sokan olyan közegből jönnek, ahol a nő nem egyenrangú a férfival. Így aztán a fiatal terapeutának meg kellett küzdenie a tiszteletért, főként úgy, hogy nem hagyta rá a szemtelenkedést a fiúkra, ugyanakkor igyekezett az ő világukon keresztül közelebb vinni hozzájuk az irodalmat.

Fotó: Merész Márton

– Próbálkoztam a kánonnal, Adyval, Kosztolányival, de esélytelen volt. A hosszabb szövegek és a választékos szavak miatt. Inkább bevittem neves, illetve ismeretlen, blogon publikáló szerzők verseit, novelláit. Ezeket már sokkal jobban szerették, elkezdtek megnyílni. De egy fal mindig van köztünk. Ha azt érzik, hogy kényes témához érünk, ahogy láthattad ma, megkérnek, hadd menjenek ki az óráról. Megengedtem nekik azt is, hogy írjanak össze általuk kedvelt zenéket, hogy dalszövegeket elemezzünk. Előfordult, hogy annyira megfogta őket egy-egy vers, hogy kértek belőle fénymásolatot, hogy megőrizhessék, és aláhúzhassák azokat a részeket, amelyek szíven ütötték őket.

Csorba-Simon Eszter szerint – miközben mindenkinek más az ízlése, és mást szeretne hallgatni – az évek során sikerült megtanítani őket, hogy elfogadják egymást.

– Mondom nekik, hogy ha az ő zenéjét mindenki végighallgatja, akkor neki is végig kell hallgatnia a másikét. Ma már ez nem kérdés, de eleinte nehéz volt. A másik kényes helyzet egymás cikizése, a beszólogatások. Ezeket nem tűröm. Sokat segített a humor is, és az, hogy nem jövök zavarba tőlük. Nagyon jó megfigyelők, ezért a gyengeségre harapnak, azt nem eresztik. Nekem is nagyon jó iskola volt. Visszahúzódó, magáért kiállni nem tudó lányból sokkal erősebb nő lettem.