Fák takarásában – Harminc éve temették el Kádár Jánost

– Kapcsold ki!

– Megőrültél? Elkezdődött a temetés.

– Azt mondtam, kapcsold már ki. Ki a franc fogja ezt nézni?

Egy hónapon belül ez volt az állami televízió (akkor még csak olyan volt) második nonstop kegyeleti mutatványa. Tűzött a nap, délután három lehetett. A koporsót épp feltették a kisbusz méretű fekete autóra.

Tiborban, a szomszédomban erős ellenszenv munkált. Nem szerette a kenetteljes dolgokat. Kádárt sem szerette, Jutka, a felesége imádott minden temetést. Ínyenc volt. Halálos ágyán azért imádkozott, hogy még láthassa Diána hercegné búcsúztatóját.

Június 16-án Nagy Imrét és társait ravatalozták fel féléves előkészítés után. A nyomozást a sajtó izgalmas tudósításokban követte. Feltárás, parcellatérképek, a szakértők tolómérővel méricskélték a csontokat, a koponyaátmérőket, a fotósok belefényképeztek a sírba, láthattuk a megrendült rokonokat. A nagy nemzeti gyászban szerepet kapott minden frissen alakult szervezet. A Történelmi Igazságtétel Bizottság, a politikai foglyok, más bizottságok. Sok civil gárda, önkéntes segítő. Megérkeztek az emigránsok is. Indult a lobbizás az időkeretért, milyen sorrendben ki hány percet kap. Június 16. ismert sajtóabszurdja a változás és a félelem feszültségét jelképezte. Az egyik napilap rovatvezetője a temetés délelőttjén meglátta az MTI-től a kivégzettek hiteles névsorát. A kolléga kis híján szívszélhűdést kapott: mi ez? Mit küldtek ide? Botrány, provokáció. Fogta a listát, és gondosan elzárta a páncélszekrénybe.

Forró nyár volt. A történet sehogy sem akart összeállni. Már akkor látszottak a későbbi ellentétek. A rengeteg felturbózott beszéd. Mindenki vitatta, ki lehet ott joggal, ki állhat díszőrséget, ki az, aki csak odatolakodott. A játéktér olyan hatalmas volt, hogy a közönség alig fért be a nézőtérre.

A nagy nemzeti felbuzdulás záróakkordjaként szinte észrevétlenül halt meg Kádár János. A hírt egy cetlin adták körbe a tárgyalóteremben, amikor a Legfelsőbb Bíróságon Nagy Imréék rehabilitációs eljárása folyt.

Kádárnak ez az utolsó év testi-lelki pokol volt. Zavarhatta a feleslegesség, a hatalomnélküliség. Rettegett attól, hogy a félelmes nap, a temetés az ő jövendő perét készíti elő. Amikor végképp nyugdíjazták, összecsomagolt. El akarta hagyni a Cserje utcát. Neki ez nem jár. Grósznak kellett a helyszínre rohanva megnyugtatnia. Utolsó levelében arra kérte a Központi Bizottságot, vizsgálja meg a felelősségét. Ha bűnös, ítéljék el, ha nem, „hassanak oda”, hogy hallgasson el az ellene folytatott rágalomária. Grósz a levelet a KB-ban ismertette, s kis mosollyal meg is jegyezte: „Nem tudunk odahatni.” Mellesleg fontosabb dolgok voltak napirenden. Bush elnököt kellett fogadni Budapesten.

A Kádár-temetés igazi profi munka volt. A pártnak a Rajk-temetés óta az ilyesmiben már nagy rutinja volt. A szertartást a pártközpont és a kormány közösen szervezte, a történelmi aktus a kettős hatalom jellegzetes és ritka pillanata volt. Az MSZMP birtokolta még a hatalom összes külsőségét és eszközét, de már nem uralta az emlékezetpolitikát. A nagy négyesnek (Nyers Rezső pártelnöknek, Grósz Károly főtitkárnak, Németh Miklós kormányfőnek, Pozsgay Imre államminiszternek) közleményben kellett tisztáznia, mit is fogunk most látni, kit fogunk eltemetni. Miért gyászoljuk Kádár Jánost, akit egyébként, ha bűnösnek nem is, azért kétes alaknak tartunk? Egyben lehettünk csupán biztosak, valami véget ért. Az ellenzék is bizonytalankodott. „Meghalt egy öregember”, ennyi, kommentálta a dolgot Csurka a 168 Órában. Ha Kádár még sokáig köztünk marad, abból bonyodalmak lettek volna. De ő udvariasan távozott.

Fotó: Fejér Gábor

Csurka akkor még eszénél volt, benne élt a „magyar valóságban”. Tudta, hogy Kádárnak még mindig hatalmas tábora van. Július hatodikán hajnalban ment el az „Öreg”. Előző este Nyers és Grósz még a Kútvölgyiben járt, akkor már csak a szív vergődött, a tüdő küzdött, az öntudat foszlányai leváltak. Németh Miklós úgy mesélte később, hogy Mária nénin keresztül Kádár papot hívatott az ágyához. Az asszony hívta ez ügyben Németh Miklóst. Az atya kiment, Kádár meggyónt. De Németh is tévedhet, a történetet óvatosan kell kezelni.

A július 14-i temetés halvány és szomorkás volt. A szervezők zavarban voltak, pedig minden létező kelléket felvonultattak. Vörös drapéria, pártjelvény, vörös zászló, tömegszervezeti koszorúk. A Lenin-fej már hiányzott. Persze nem csak innen. Pozsgay, amikor átvette az irodáját a pártközpontban, körüljárta az íróasztalát, s odaszólt a titkárának: „A Vlagyimirt vigye ki a pihenőbe.”

A záró ravatalozási napon a pártközpont éjjel egyig volt nyitva, hogy az utolsó tisztelgőket fogadja. Három napon át kígyózott a sor a Fehér Háztól a Kossuth térig. Jött a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a SZOT, a Népfront, a Demokratikus Ifjúsági Szövetség koszorúzni. (Az utóbbi szervezet alelnöke egy Gyurcsány nevű fiatalember volt.)

Megérkezett Jegor Ligacsov a Szovjetunióból, hogy Kádártól beidézze saját pártjának üzenetét: „Szovjetellenes kommunizmus nem létezik, és nem is lesz.” És eljöttek a mindig barátságos olaszok, a románok, a bolgárok, a jugoszlávok, a Lengyel Egyesült Munkáspárt, a Német Szocialista Egységpárt, a csehszlovákok. Olyan volt, mint egy szomorú záróbankett.

Közben elindult a menet.

– Kapcsold már ki, nem érted?

– Dehogy kapcsolom. Megható.

Kati, a másik szomszédasszonyom, vállára vetett táskával a kapu felé araszolt. Katinak erős komcsifeelingje volt. Munkahelyén, a Ganzban a Magyar–Szovjet Baráti Társaság önkéntes aktivistájaként működött. Egyszer kaptam is ajándékba tőle egy Szovjetunió című lapot.

– Kimegy, szomszédasszony? Csak nem oda? – provokáltam az aranyeső mellett állva.

– Oda. Kádár János temetésére – mondta dacosan. – Ezt az országot harminc évig mégiscsak ő vezette.

– Bizony – mondtam. – Bár, ahogy nyilván tudja, erre senki sem kérte.

Tiboréknál lassanként elmérgesedett a vita.

– Bújj a seggébe – mondta Tibor. – Legalább kimentél volna. Nem rontanád itt a levegőt.

Kati asszony viszont nemes büszkeséggel lépkedett a kapu felé. Ő vállalta, hogy kimegy. Azt a tömeget a későbbi jobboldalnak illett volna komolyan vennie. Hónapokkal később az utódpárt tragikus 11 százalékkal zárt a választáson, de félelmetes mementóként fennmaradt. Az MSZP élére érkezett Horn Gyula, aki megvetően vetette oda az utolsó MSZMP-elnökről, Nyersről szólva: „Rá is hatott a biológiai tényező.” Az a százezer ember, aki elözönlötte a temetőt, megmaradt, sehogy sem akart eltűnni a történelemből. Tamás Gáspár Miklós mesélte, milyen némán, elszántan álltak a sorban a Fehér Ház előtt, gyűlölettel méregetve őt, mint egy gazembert, aki tönkretette az életüket. A Fiumei úti fák alatt megszorult a forró levegő. Ahogy a riporternő mondta: „Lehetetlen a gyászolók számát megbecsülni, mert a fák, bokrok sok embert eltakarnak. De felülről, ha helikopterről néznénk, a tömeg jobban látszana.”

– Számold meg őket! – kiabált a tévé előtt Tibor. – Nem az a dolgod?

– De Tiborom, fél Magyarország ott van – cukkolta gúnyosan a felesége.

A némaság méltóságteljes volt. A Fehér Ház előtt volt egy kis lökdösődés. Valaki beszólt, hogy büdös komcsik. Elvezették.

A Fiumei úti ravatalnál politikusok álltak díszőrséget. Grósz, Pozsgay, Nyers, Németh, Szűrös. Grósz még hazai pályán, a pártközpontban mondta el a beszédét. („Hazánk történetének jelentős szakasza ért véget”.) A folytatást magával képzelte el. A temetőben Nyers Rezső kettejük (Kádáré és az övé) változó viszonyát is elemezte. Valaha együtt indultak a szocializmus felé vezető úton, egy ponton különváltak, de az elvek, az eszmék világában egyek maradtak. Pozsgay a legokosabb taktikát választotta: jelen volt, látszott, de mélyen hallgatott. Készült. Számára ez a történet vége volt. A záró szónok, Kolláth Pál, a Ganz Danubius Angyalföldi Hajógyár csoportvezető lakatosa a munkásosztályt reprezentálta. Úgy festett, mint a Márványember a Wajda-filmben. Kádár imádott gyárat látogatni, pártbizottságon konyakozni, az elvtársakkal kvaterkázni. De munkásokat nem nagyon ismert. A gyárak, ahol Kádár gyakran járt, ma már kripták. Cipő- és szőnyegboltok. Elzett, Láng. A Ganz hajógyárat pár évvel Kolláth Pál búcsúbeszéde után felszámolták. Arrafelé működik most a Sziget fesztivál.

A forgatókönyv szerint a hantolás jött. Tibor elégedetten nézte.

– Ezeknek végük – mondta. És csakugyan vége lett. Tibort ötvenöt évesen az elsők között építették le.

A Kádárról szóló kétkötetes Huszár-monográfia zárófejezetének a címe: Örvényben. Kádár valóban megszenvedte a hanyatló nyolcvanas éveket. Nemzetközi nimbusza nagy volt, ’86-ban a Time magazin címlaphőse lett, válla fölött egy szimbolikus sakktáblával, de a rendszer megállíthatatlanul bomlott.

Mielőtt összegyűlt a nép, hogy meggyászolja, már másfél éve politikai élőhalott volt. Gorbacsovval már nem értett szót, „szétdúlja a szocializmust”, morgott.

Talán ezért kapkodott. „Elég volt a laposkúszásból”, mondta 1986-ban, s az ország adósságállománya egyetlen év alatt megduplázódott. Mikor a pártkonferencia leváltotta, hogy pártelnökként jegelje, és bizalmi embereit (Gáspár Sándort, Havasi Ferencet, Lázár Györgyöt, Németh Károlyt, Óvári Miklóst) KB-tagnak sem jelölték, Grósz azzal alázta meg, hogy a tény közlését Kádárra testálta. Havasi sírt, mint egy gyerek, Gáspár összetört, Lázár csöndesen biccentett, és távozott. Híveitől megfosztva Kádár elvesztette politikai cselekvőképességét. Németh Miklós a múltra emlékezve egyszer azt mondta, a ’88-as májusi puccs Grósz Károly érdeme volt. Más ezt nem tudta volna megcsinálni.

Hogy nem kellett volna-e korábban távoznia – voltak ilyen kísérletek taktikai céllal –, nagy kérdés, amire régi barátainak (Nyersnek, Aczélnak) meglepő nyíltsággal adta meg a választ. Ha lemondana, állította Kádár, pár dolgot rögtön a nyakába varrnának. Megkapirgálnák a Rajk-ügyet, Nagy Imre kivégzését, az 1943-as pártfeloszlatást. Az ember kapkodja a fejét. Melyik világban élünk? Kit érdekel 1988-ban, hogy mi is volt az a pártfeloszlatás? Igaz, emiatt Kádár két évet le is ült már.

Egykori barátainak is feltűnt a rohamos öregedése. „Öregemberként kérte a teáját – emlékszik vissza Aczél utolsó beszélgetésükre. – Cuppogva, öregesen ette a vajas zsömléjét, már alig volt a régi Kádár. Idegesen förmedt rá a titkárnőre, hogy későn hozta a teáját, a beszélgetés arról folyt, hogy újra egyenrangúak vagyunk, csak barátok.” Amit a pártéletben sohasem tett, Gyurinak szólította Aczélt.

Huszár Tibor kulcsszerepet tulajdonít az összeomlásban a Kanyó-interjú ötletének. 1989 márciusában bukkant fel Kádár naptárában Kanyó András neve. Ahogy személyi orvosának, Rétsági doktornak mondta, a párt lapjának szüksége van arra, hogy tapasztalatait összefoglalja. Hát legyen. Márciusban már rettegve beszél „arról a fekete dobozról”, amelybe „vallania kell”. Kanyó, az ÁVO-s múlttal is érintett hírlapíró alkalmas arra, hogy Kádár gyanakvását felélessze. A magányos, félelmektől gyötört Kádárban mindez amolyan kihallgatás képét idézte fel. Ez lehet a Canossa-járás első állomása. Váratlanul, magányos kísértetként bukkan fel a Fehér Házban, hogy elmondja bűntudattól gyötört zavaros beszédét. Grósz kezdeményezte Kádár pártelnöki felmentését, aki ezek után másfél hónapig volt nyugdíjas.

Nagy Imre újratemetésének idején még érzékelt a világból valamit. Elnehezülő lélegzettel kérdezte: „Ma temetik azt az embert?”

Mindez a Fiumei út komor népét a legkevésbé sem érdekelte. Ők oda meghatódni mentek. Tibor végül kilőtte a tévét, helyreállt a házi béke. Katalin végigállta a temetést. A koszorúkat elrendezték, a záró műsorszám az Internacionálé éneklése volt. A vezérkar az özvegy elé járult. Lassan kiürült a temető.

A sírt 2006-ban kirabolták, Kádár csontvázát megcsonkították. A közelében nincs másik sírhely. Annyira központi helyen van, hogy mindenkitől távol áll.