Emlékek a ködből II. rész – A Weiss Manfréd művek családi története

2020. január 22. 19:00 - szerző: Váradi Júlia

Závada Pál Hajó a ködben című, nemrég megjelent könyve a Weiss Manfréd-leszármazottak, illetve a Weiss Manfréd család 1944-es megrázó történetéről szól. A regényt – amely dokumentum és fikció ötvözete – az Ausztriában élő egyik Weiss unoka is elolvasta, és miután úgy érezte, nagyon sok korrigálnivaló akad a történet elmesélésében, közvetve megkeresett, és arra kért, hadd mondja el, az ő emlékei szerint mi történt akkor. A következőkben a Klubrádió Dobszerda című műsorában a 94 éves Strasserné Chorin Daisyvel elhangzott beszélgetés írott változatának második részét olvashatják.

- A csepeli üzemben kezdetben vas- és fémtárgyakat gyártottak. Az első világháborúban áttértek a hadi felszerelésekre, majd 1941-től a német hadsereg számára repülőgépek készültek Weiss Manfréd gyárában. Milyen visszhangot váltott ki ez a családban?

- A repülőgépgyár megnyitásán nem lehetett ott egyik nagybátyám sem. Szóval a saját gyárukba nem léphettek be zsidó származásuk miatt. Ez körülbelül megmagyarázza az egész helyzetet.

- Lehet, hogy nem ők hozták meg a döntést, hogy ott repülőgépek készüljenek?

- Persze, kényszerítették rá a Weiss Manfréd családot. Závada könyvében is benne van: amikor a bombázások elkezdődtek Budapesten, valaki azt mondta, le fogják bombázni az egész gyárat. Erre apám állítólag azt válaszolta, hogy „bárcsak látnám”! El tudom képzelni, hogy ez valóban megtörtént.

- Ott tartottunk, hogy Kurt Becher SS-katonatiszt tárgyalni kezdett Chorin Ferenccel arról, miképpen tudná megszerezni a vagyont a német hadsereg vagy esetleg maga Becher.

- Állítólag Himmler tudott erről az egész tranzakcióról, mert Becher Himmler embere volt. Ezt én nem tudom bebizonyítani, de elképzelhető. Meg vagyok győződve róla, hogy Becher a saját fiatal életét akarta menteni. Okos ember volt, és pontosan tudta, hogy a németek elvesztették a háborút.

- Becher és Chorin Ferenc tárgyalásán még ki volt jelen?

- A csepeli gyárban dolgozott egy ember, akit Billitz Vilmosnak hívtak. Egy hihetetlenül okos és a családhoz hű, szintén zsidó származású ember volt. Az ő segítségével történt ez az egész tárgyalás apám és Becher között.

- Závada Pál könyvéből arra juthattunk, hogy a Weiss Manfréd-leszármazottakból álló család együtt döntötte el, az életükért cserében odaadják a németeknek a csepeli gyárat, sőt az összes vagyonukat, minimális pénzt megőrizve. Ön szerint ez így történt?

- Egyáltalán nem. A tárgyaláson kizárólag apám és Billitz Vilmos volt jelen Becherrel szemben, és még egy ügyvéd, Hoff György. Az egész családból senki más nem tudott semmit, hiszen mindenki bujkált valahol, és mindenki félt, hogy jön a Gestapo, és elfogják őket. Anyám sem látta az apámat egész idő alatt.

- Arra a napra emlékszik-e, amikor újra találkoztak a családtagok?

- Mauthner Hanzi jött értünk. Mauthner Elza néninek volt egy háza a Budakeszi úton, és odavitt minket. Ott azt mondták, hogy jön a papa, és majd mindent meg fog magyarázni. És egyszer csak megjelent Becher a papával, aki egész röviden, pár mondatban elmondta, hogy megegyezett Kurt Becherrel a család nevében. E szerint mindenkinek, akinek részvényei vannak Csepelen, alá kell írnia, hogy átadja a vagyonát, a részvényeit, és nem tudom, még mi mindent.

- A papírok szerint a németek azt ajánlották fel, hogy csak kezelésre veszik át a vagyont, ami azt jelenti, hogy majd valamikor vissza lehet venni.

- Elvileg huszonöt évre szólt szerződés, de ezt persze senki sem vette komolyan. Apám utána megírta Horthynak, hogy ez történt, és hogy csak így tudja megmenteni a családot. A levélben egyébként – annak ellenére hogy a németek cenzúrázták – keményen bírálta a magyar kormányt, és állítólag Horthy kézhez is kapta.

- A családtagok hogyan reagáltak, amikor megtudták, mi a döntés?

- Amikor az utolsó aláírásra került sor, és mindenki megértette, hogy nincs más lehetőségünk az életben maradásra, akkor Becher bejelentette, hogy öt túszt vissza kell tartani. Anyám erre fölugrott, és azt mondta, eddig nem volt szó túszokról, és hogy akkor természetesen a Chorin család itt marad. Erre a Becher azt mondta, arról szó sem lehet, Chorint szeretném a legmesszibbre elküldeni, biztos akarok lenni, hogy nem beszél itt senkinek.

- Bizonyára túl okos ember volt Chorin Ferenc ahhoz, hogy Magyarországon maradjon, mert veszélyt jelentett volna a németeknek. De kik maradtak ott túsznak?

- Weiss Alfréd, anyám bátyja jelentkezett, a családja korábban kimenekült. És Kornfeld György unokatestvérem, akinek osztrák, árja felesége és egy kétéves kisgyereke volt. És Hanzi, Mauthner Hanzi, Mauthner Krisztina férje. Ők maradtak.

- Ki döntötte el, hogy a család melyik országba távozhat?

- Csakis Becher. Ő döntötte el, hogy a család egy része Svájcba kerül, és egy része Portugáliába. Mivel a Mauthner családban mind a két asszony a kilencedik hónapban volt, őket vitték el Svájcba, ami közelebb volt. Még odament az én unokabátyám, Heinrich Anti.

- Ekkor mi következett?

- Akkor megjelent tíz kis sárga autó, SS-autónak hívtam. Mindegyikben körülbelül négy ember fért el. Az utolsó autóba ültem én Heinrich Antival, ketten voltunk az autóban, egy üveg volt köztünk, és Anti egész úton csak sírt, mert ott kellett hagynia a szerelmét. Közben meg is itta a konyakot. Az autókkal átmentünk a határon anélkül, hogy bárki megállította volna ezt a hosszú sort. Unter Purkersdorfban – ez Bécs mellett van – várt ránk három vagon, két vagon alvásra és egy ételvagon. Mindenki beszállt ebbe a vonatba.

- Ilyen körülmények között – gondolom – azért a Weiss-leszármazottak nem nagyon éltek korábban.

- Valóban nem. Két ágy volt egymás fölött, és egy icipici mosdó. Erzsébet és én laktunk egy ilyen fülkében, mellettünk a szülők és amellett az öcsém, Ferike az unokatestvérével, Weiss Györggyel. Az étkezőkocsiban találkoztunk. A vonat Unter Purkersdorfban egy erdő mellett állt a síneken. Egyszer csak az angolok bombázni kezdték a síneket. Kértük, hogy hadd hagyjuk el a vonatot és hadd menjünk be az erdőbe. Először azt mondták, hogy nem. De pár nap múlva aztán megengedték, ha bombaveszély van, akkor elmehetünk az erdőbe. SS-katonák őriztek minket. Egyikük nagyon jóképű ember volt. Alice azt mondta, milyen kár, hogy SS, olyan jól néz ki. Ez meg azt válaszolta röviden, hogy ő inkább lenne a fronton, mint hogy zsidókat őrizzen. El is küldték a frontra, meg is halt. Ott voltunk majdnem hat hétig.

- Miért nem indult el a vonat?

- Mert Becher folyton fölfedezett valami olyan tárgyat, ingatlant vagy ingóságot a Weiss Manfréd-vagyonból, amit még meg akart szerezni, és ehhez az aláírásunk kellett. Mindennap azzal jött, hogy van még itt egy ház és ott egy ház és amott. Tehát tulajdonképpen fogva tartottak minket.

- Milyen lelki és fizikai állapotban voltak?

- Rettentően meghíztunk, mert mindig krumplit ettünk, más nem nagyon volt. A lelkünket pedig úgy próbáltuk ápolni, hogy apám előadásokat tartott a magyar történelemről, és aki tudott magyar verseket, azokat fölírta és elmondta. Még ma is tudok olyan Ady-verset, amit akkor fölmondtam. Én tudtam gyorsírni, és próbáltam a többieknek gyorsírást tanítani. Mindenki próbálta olyasmivel szórakoztatni a többieket, amit tudott. Nagyon kevés könyvünk volt. Akinek volt, azt rögtön kicseréltük. Egyszer aztán jöttek, hogy ma éjjel elindulunk Stuttgartba, és ott fog várni minket a repülő. Akkor le kellett húzni a redőnyöket a vonat ablakán, össze kellett rakni azt a kevés dolgot, ami a mienk volt, és az éjszaka közepén elindult a vonat. Nem tudtuk, milyen irányba megyünk, mert koromsötét volt.

- Felmerült, hogy Portugália, illetve Svájc helyett munkatáborba vagy haláltáborba viszik a családot?

- Nem lehetett tudni. Nem volt kivel beszélni. Ez volt az egyetlen este, amire úgy emlékszünk, hogy nagyon, nagyon féltünk.

- Addig igazából reménykedtek?

- Hát persze! Fiatalok voltunk, és azt is láttuk, hogy ott van ez a fiatal német katona, aki éppúgy unt minket, mint ahogyan mi untuk őt. Szóval nem volt olyan érzés bennünk, hogy mindenképpen csak rosszat akarnának nekünk. Azonkívül olyan óriási öröm volt, hogy az apám él és mindenki megvan. Úgyhogy mindennap azt vártuk, hogy holnap fogunk indulni. De amikor végre elindultunk, hirtelen ránk szakadt a félelem. Hová visznek? / Váradi Júlia

(Folytatása következik.)