Egyszer Orbán is hibázni fog, ő sem nyerhet mindig

2018. június 25. 06:49 - szerző: Lakner Zoltán

Nincs rövid távú megoldás Orbán kifejlett illiberális rendszere ellen, ez azonban nem jelenti, hogy mindegy, mit tesznek a hazai ellenzéki szereplők és az unió döntéshozói. Cas Mudde, a populizmus nemzetközileg elismert kutatója, aki a Political Capital és a Friedrich Ebert Alapítvány vendégeként járt Magyarországon, arról is beszélt lapunknak, hogy az uniós támogatások mellett a német ipari befektetők tartják életben az Orbán-rendszert. E pénzforrások nélkül négy-öt évig sem maradna talpon.

Tíz nappal a magyarországi választás előtt a brit The Guardian számára írt cikkében Cas Mudde úgy fogalmazott, Magyarország esetében félre kellett tennie alaptételét, amely szerint a radikális jobboldal a társadalom hangos kisebbségét képviseli a csendes többséggel szemben. Az egyre inkább jobbra tolódó Orbán-féle illiberális rendszer politikájának hatóköre annyira széles, hogy vele szemben csak a teljes körű, Jobbikot is magában foglaló együttműködésnek volna esélye, vélte Mudde március végén. Máskülönben, szólt a prognózisa, a 2018-as lehet az utolsó valamennyire szabad és fair választás Orbán rendszerében.

Az eredmény ismert, nemhogy a Jobbikkal kötendő szövetség nem jött létre, de a baloldali és liberális ellenzéki pártok sem jutottak egymással egyetértésre, ily módon a Fidesz nemcsak ismét győzött, de újabb alkotmányozó többségre tett szert, amit máris üzembe állított. Mudde ma is azt mondja, a Jobbikkal való technikai együttműködést az ellenzék többi részének meg kell emésztenie, ez matematikai kérdés, „a Jobbikkal beljebb vannak”, még ha tudja is, hogy álláspontját sokan vitatják. Márciusi Guardian-cikkében Mudde azzal érvelt, hogy a Jobbiknak esélye sem lenne olyan hatalom kiépítésére, mint a Fideszé, miközben Orbán külföldön továbbra is sokaknak el tudja adni azt az olvasatát a magyar politikai helyzetnek, hogy az ő hatalmának alternatívája a Jobbik vagy a káosz.

Ugyanakkor Mudde szerint azzal szintén szembe kell nézni, hogy az ellenzéki pártok nem tudták inspirálni az embereket, és egészen más stratégiát kell követniük, mint eddig. Nem magyar sajátosság a város és a vidék közötti politikai törés, és Magyarországon is egyértelmű: „Budapest nem elegendő az ország megnyeréséhez”. Vidékre azonban nem ellátogatniuk kell az ellenzéki politikusoknak, hanem folyamatosan jelen lenniük. Nagy szerepük lehet a civil szervezeteknek abban, hogy ösztönözzék, erősítsék a helyi kezdeményezéseket, amelyek nemcsak politikaiak lehetnek, hanem kapcsolódhatnak bármilyen helyi ügyhöz – rövid távon ez lehet a legfontosabb közéleti aktivitás. Hosszabb távon az ellenzéknek nem a Fidesz ellen kell küzdenie, hanem valamiért, vagyis célt és víziót kell találnia, aminek révén újraértelmezi a liberális demokráciát, amely „jelenleg egyre inkább negatív jelentéssel bír a magyar politikai környezetben”. Persze a liberális demokrácia újrafogalmazása „nem csupán magyar projekt”, világszerte kihívás.

Fotó: Kovalovszky Dániel

Mudde szerint ismét pozitív értelmezést kellene adni a magyar uniós tagságnak is, bemutatva, hogy az mindenkinek hasznos lehet. Ez az értelmezés lehet az alapja annak a politikai stratégiának, amely azzal támadhatná Orbánt, hogy tekintélyelvű politikája és a korrupció Magyarország EU-tagságát fenyegeti. Mudde látja,

Orbán rendszerének nem kísérőjelensége, hanem fundamentuma a korrupció, családjának és barátainak gazdagítása, ebben olyan messzire jutott, hogy tudja, „ha ellenzékbe kerül, börtönbe kell mennie”.

Hogy ezt megakadályozza, abban kulcsszerepe van a médiának, amely szinte „orosz módra központilag irányított, nagyon okosan kiépített”, az RTL Klub híradóján kívül szinte nincs olyan országos médium, amelynek esélye lenne információkat eljuttatni olyan választókhoz, akik nem ellenzékiek amúgy is.

Orbán számára mintaként szolgál ugyan Putyin és Erdogan, s populista politikája hasonlatos egyes elemeiben a venezuelaihoz is, ám Mudde szerint nem valószínű, hogy Orbán rendszere ezekhez hasonlóan erőszakossá váljon. Emlékeztetett arra is, hogy a kilencvenes évek Szlovákiájában a Meciar bukásához vezető egyik fordulópont az az EU-állásfoglalás volt, miszerint az ország nem tartozik többé a csatlakozásra várók élvonalába a demokratikus viszonyokat érő kormányzati támadások miatt. Ez felrázta az ellenzéket és a társadalmat, amely nem akarta kockáztatni a kilátásban lévő uniós tagságot.

Orbán illiberális államának ugyanis éppen az a megkülönböztető jegye, hogy az Európai Unión belül jött létre, az ezekből fakadó előnyöket a miniszterelnök nem akarja elveszíteni, tudja, hogy ezzel már négy-öt éves távon veszélyeztetné rendszere anyagi alapjait. Jól ismeri az európai játékteret, „tud olvasni a brüsszeli és berlini tealevelekből”, jól manőverezik, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy az Európai Unió intézményrendszerként és ideaként egyaránt válságban van. Amellett hogy sok szó esik a szociáldemokrácia kríziséről, valójában a kereszténydemokrata és a konzervatív pártok soraiban sincs vízióval, erős karakterrel rendelkező politikus, miközben „Orbán hangos, és az utóbbi években viszonylag következetes politikát folytat”. Súlyát növeli, hogy „sokan látják benne a Kelet vezetőjét”, holott a keleti tagállamok, de még a visegrádiak is meglehetősen különbözőek, Orbán azonban tudatosan rájátszik erre a benyomásra. A magyar miniszterelnök kihasználja azt is, hogy a félelem társadalmában élünk, 9/11, a terrortámadások, a migráció korszakában, ezek mind-mind fenyegetést és kihívást jelentenek a hétköznapi életre. Ilyen értelemben

„Orbán a korszellem terméke és nem megteremtője”.

Mudde két évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, „Orbán nemcsak a radikális jobboldal, hanem a középjobb legkonzervatívabb hangja is”. Arra a mostani kérdésre, hogy ez miként változott, Mudde úgy felel: „Orbán erősödött az európai jobboldalon, még ha nem is annyira, mint szerette vagy remélte volna”. Retorikája sokkal direktebbé vált, és az Európai Néppárt maga is jobbra mozdult el, „Orbán pedig sokkal nagyobb játékos lett az Európai Néppárton belül, mint ami egy ilyen pici gazdasággal rendelkező ország pozíciójából következne”. „Orbán feltette a politikai térképre Magyarországot, az uniós országok körében még sosem volt ennyire fontos.” Az utóbbi időben a német kancellár minden korábbinál megértőbben nyilatkozott a magyar határkerítésről, az osztrák kancellár pedig úgy fogalmazott, Orbán politikája „nem az ő modellje ugyan, de van igazsága, el kell gondolkodni a kerítésen és a határvédelmen”. Orbánra nagy szüksége van a Néppártnak, amelynek most önmagához képest kevés miniszterelnöke van az Európai Tanácsban. „Orbán legfőbb szövetségese a bajor CSU, részben ideológiai, részben üzleti okból”, emlékeztet Mudde. Orbán politikai modellje az európai támogatásokon és a német, közöttük bajorországi befektetők pénzén alapul, utóbbiak olyasvalakit látnak a magyar miniszterelnökben, aki a kéréseiket teljesíti, akivel meg tudnak állapodni.

Ez kulcsfontosságú Orbán számára, mert, bár gyakran úgy tűnik, korántsem a migráció az egyetlen témája. A nemzeti szuverenitás hangoztatása különféle regiszterekben, a korábbi kormányok és a liberális elit populistákra jellemző kritizálása, a brüsszeli beavatkozási kísérletek elutasítása mellett a gazdasági prosperitás is Orbán teljesítményei közé tartozik, hangsúlyozza Mudde, hozzátéve: „Orbán mindig elég okos volt ahhoz, hogy bizonyos szabályokat ne szegjen meg.” Azt is „mindenki tudja, hogy korrupt, de amíg eredményeket szállít, addig ez nem politikai ügy”.

Ezek a körülmények kedvező feltételeket teremtenek Orbánnak a jövő évi európai parlamenti választásra és az azt követő időszakra. Ha az Európai Néppárt valóban politikai feltételekkel kapcsolná össze az uniós költségvetés megalkotását, akkor Orbánt ki kellene zárniuk, de Mudde azt mondja, „nem látom, hogy bármi ilyesmi történne, az Európai Néppárt mindig talál okot, hogy inkább a sorain belül tudja a magyar miniszterelnököt, és a németek sem akarják megbillenteni a hajót”. Ez annak ellenére is így van, hogy az Európai Néppárton belül egyre erősebb az indulat Orbánnal szemben, és „növekszik az elégedetlenség a pártvezetés opportunista hozzáállásával kapcsolatban”. Minden hezitálás dacára ez lehet idővel a magyar miniszterelnök veszte, Mudde ugyanis úgy véli, Orbán egyszer elvéti a lépést, rosszul méri fel az erőviszonyokat, hiszen „ő sem nyerhet mindig”.