Egymás ellen is plakátháborúzik az MSZP és a Jobbik

2017. április 19. 07:21 - szerző: Lakner Zoltán

A közszolgáltatások állapotával kapcsolatos elégedetlenséget, az alacsony bérek miatti frusztrációt és a fideszes oligarchák gátlástalansága miatti felháborodást egyszerre jelenítik meg a Jobbik új plakátjai. A poszterek üzenetével Vona Gábor megpróbálja visszahelyezni a térképre kissé megfakult pártját, egyúttal versenybe száll Botka László Fizessenek a gazdagok! kampányával. Egyes ígéreteik hasonlósága ellenére Botka és Vona víziója markánsan eltér az ország jövőjéről. Ám célközönségük között van átfedés, ezért előbb egymással kell megmérkőzniük, hogy eldőljön, melyikük párbajozhat Orbánnal.

Az utolsó helyeken kullognak a magyar bérek, akár az Európai Unió, akár az OECD statisztikáit vizsgáljuk, miközben a nemzetközi felmérések szerint szorgalmasan fejlődik a hazai korrupció. Bár a kormányoldal gyakran hangoztatja, „ha munka van, minden van”, valójában a nettó minimálbér még mindig csak közelíti a létminimumot, s egyre többen keresnek munkahelyet valamelyik nyugati uniós országban. Elképesztő dinamikával haladnak a pénznyelő kormányzati presztízsberuházások, a háttérben – sőt egyre inkább a szemünk láttára – nyomul előre a közpénzből feltőkésített párt- és családi klientúra, miközben kiáltó a pénzhiány az egészségügyben és az oktatásban.

A Jobbik új kampánya arra tesz kísérletet, hogy egy képben mutassa be e problémákat. A párt plakátjain a Ti dolgoztok, ők lopnak – ezért nincs pénz az oktatásra/ezért alacsonyak a bérek szlogen mellett Orbán Viktor, Mészáros Lőrinc, Rogán Antal és Habony Árpád arca látható. Ők azok, akik az üzenet szerint lopnak, amíg a nép dolgozik a fizetésért, amiből nem tud megélni, és még az állami ellátórendszerekre sem támaszkodhat, mert a rájuk szánt pénz az oligarchákhoz áramlik.

Valószínűleg Simicska Lajos portréja is látható lenne a kollekcióban, ha ez a kampány három évvel korábban zajlik. Így azonban az ő szerepe egészen más a történetben: cége a plakáthelyeket adta el a Jobbiknak, a párt közlése szerint piaci áron. Simicska, aki 2015-ben nagy zajjal szakított Orbánnal, s azóta nyíltan a megbuktatására tör, nemrégiben azt közölte a hvg.hu-val, hogy nincs „összebútorozva” a Jobbikkal, nem állapodtak meg semmiben, de „minden szimpátiája” a párté. Az egykori első számú oligarcha fia, a Facebookon Or­­bánnak fenyegetőzve üzengető Simicska Ádám március elején arról értekezett, hogy 2018-ban csak az a kérdés, a Jobbik kétharmaddal nyeri-e meg a választást. Ez is egyike a jelenségeknek, amelyek azt a gyanút táplálják sokakban, hogy Vona Gábor és a posztorbáni korszakát élő Simicska Lajos talán mégsem kizárólag a távolból szimpatizálnak egymással.

A Jobbik támogatottsága 2015 tavaszán-kora nyarán tetőzött, a teljes népesség körében 16 és 19 százalék közötti számokat produkált a közvélemény-kutatásokban. 2017 elején már 9 és 13 százalék közé esik a Jobbik, kivéve a hozzá közel álló Iránytű Intézet méréseit, amelyek most is 16 százalékra taksálják a pártot.

A halványuló népszerűség oka lehet a néppártosodás vitatott folyamata, amelynek során újramixelik a párt arculatát és személyi állományát. Vona Gábor sajátságos allegóriával jellemezte a folyamatot. Eszerint a közösség vezetőjeként elvette pártja kamasz lelkét, helyére pedig olyan új lelket illeszt, amely majd „a magyar népet is magával ragadja”. Ehhez, állítja, modern konzervativizmusra van szükség, és „hídépítőkre” a nemzeti szétszaggatottság időszaka után. Vona nemrégiben a Magyar Nemzetben arról is értekezett, hogy a Jobbik egyszerre folytatja és egyesíti a népi és a nemzeti hagyományt. Ez, amennyire a történetfilozófiai döccenőkkel tarkított gondolatmenetből kihámozható, a zárt etnikai közösségen belüli egyenlősítést jelentené. Hozzá kell tenni, hogy a szociálpolitikai elgondolásokból nem hiányoznak a büntető elemek sem, a párt által korábban nyíltan hangoztatott rasszista sztereotípiák szakpolitikai beburkolásával.

Ezzel együtt figyelemre méltó a Jobbik különös evolúciója. Már legutóbbi európai parlamenti választási kampányuk központi eleme is az „európai bérek” jelszava volt, aminek jegyében kötelezni akarták a multinacionális cégeket, hogy „a magyar embereket legalább a nyugati bérek 80 százalékáért alkalmazzák”. Vagyis a Jobbik a multik ragadozó magatartására fókuszáló globalizációkritika irányából talált rá a bérkérdésre.

2016 novemberében Vona Gábor nekikezdett választási programja – reményei szerint majdani kormányprogramja – meghirdetésének. A Vona 18 címmel futó gördülő programhirdetés második állomásaként a Jobbik elnöke európai polgári kezdeményezést jelentett be az európai bérunió megteremtéséért. Úgy látja, ez „erkölcsileg igazságos, jogilag megvalósítható, gazdaságilag hasznos” lenne. Nemcsak azért kritizálta a regnáló miniszterelnököt, mert nem küzd a bérkiegyenlítésért: Vona képbe hozta a korrupciót is, mondván, az unióhoz „a magyar állampolgárok nem azért akartak csatlakozni, hogy Mészáros Lőrincnek luxusjachtja, Rogán Antalnak helikoptere, Orbán Viktornak kisvonata legyen”.

A valaha kilépéspárti Jobbik ma már azért bírálja Brüsszelt, mert az „fordítva ül a lovon”, vagyis politikai uniót akar építeni szociális és gazdasági harmonizálás nélkül, holott a Jobbik szerint ennek éppen az ellenkezőjére lenne szükség. Jótékony homály fedi, miként lehetne mélyülő politikai konvergencia nélkül szociális uniót létrehozni, ahogyan azt is, hogy az Európai Parlament frakcióin kívül tengődő Jobbik vajon képes lesz-e egy olyan akciót levezényelni, amelynek során elvbarátaival legalább hét országból egymillió aláírást kell összegyűjteni a bérunió érdekében. Az mindenesetre figyelemre méltó, hogy a mai Jobbik az átszervezett Európai Unióban látja a multik megfékezésének eszközét, és úgy véli, a bérekre vonatkozó közösségi politika beüzemelése a nyugati és a keleti országoknak egyaránt érdekében állhat.

A Vona 18 idei termése a Lúdas Matyi névre keresztelt antikorrupciós csomag, ami a lopás és az arrogancia elegyeként előálló „döbrögiség” megszüntetését célozza. A lex Lúdas nem botütésben gondolkodik. Alaptörvényi szintre emelné a korrupció elleni küzdelmet, antikorrupciós ügyészséget hozna létre, a milliárdos közbeszerzéseket elnyerő vállalkozókra is kiterjesztené a vagyonosodási vizsgálatot, dupla büntetési tétellel sújtaná a gazdasági visszaélésen ért közszereplőket, valamint felülvizsgálná a gazdasági bűncselekmények elfedését célzó titkosítási döntéseket. Döbröginél maradva, márciusban „földesúradót” is bejelentett Vona Gábor. Ezt – a Fidesz által divatba hozott alkotmányosságértelmezés szellemében – visszamenőleges hatállyal vetnék ki azokra, akiknek a vagyona 2002 óta évi 300 millió forintnál nagyobb mértékben gyarapodott.

Tagadhatatlan tehát, hogy a Jobbik plakátkampányát hosszas előkészítő munka előzte meg: amit a választópolgárok a hirdetőoszlopokon láthatnak, mind az elmúlt hónapok pártelnöki bejelentésein alapszik. Ebből arra következtethetünk, hogy a Jobbik jó ideje tervezhette a kampányt, hogy általa kijelölje a közelgő választási hadjárat startpozícióit – és javítsa hanyatló preferenciamutatóit. Ha így van, akkor a Jobbik eredetileg nem a Botka-féle Fizessenek a gazdagok! kampányra akart válaszolni, ám az események úgy alakultak, hogy a Jobbik mégis az MSZP után lépett ki a placcra.

Ami azt illeti, az MSZP is régóta próbálkozik az oligarchaellenesség és a béremelés témáival, ami a szocialisták számára nehezített pálya. Merthogy a párt és környezete nem oligarchamentes, ráadásul a szocialista kormányok mindegyike kisebb-nagyobb, a megélhetést nehezítő megszorítást volt kénytelen bevezetni. Mindezek megalapozták az MSZP magas elutasítottságát.

Ellenzékbe szorulva a szocialisták többször is kísérleteztek baloldaliságuk újrafelfedezésével és javaslatokká formálásával. Csak a legutóbbi választás utáni időszakra visszalapozva, 2014 nyarán azzal állt elő az MSZP, hogy azok a százmillió forint feletti forgalmú vállalkozások, amelyeknek árbevétele legalább ötven százalékban állami vagy európai uniós forrásból keletkezik, valamint öt százaléknál magasabb profitot érnek el, 75 százalékos kulccsal adózzanak az öt százalék feletti profitrészből. A szocialisták a gyermekéhezés megszüntetésére szánták az általuk 50 milliárd forintra becsült potenciális adóbevételt, amire az oligarchaadó mellett egy másik nevet is ragasztottak: Simicska-adóként emlegették.

2015-ben az MSZP a dolgozói szegénység elleni küzdelmet állította mondandójának középpontjába – pontosabban állította volna, ha nem söpri el valamennyi párt összes betárazott témáját a menekültválság és a kormányzati propagandahadjárat. Ennek ellenére a szocialisták 2015 őszén belefogtak egy azonnali fizetésemelést követelő kampányba, amelynek szűkös büdzséje néhány vizuálisan nem különösebben magával ragadó plakát mellett elsősorban az internetes megjelenést tette lehetővé.

Az MSZP akkor úgy kalkulált, hogy a nettó minimálbér 100 ezer forintra emelkedne, a közalkalmazottaknak pedig legalább nettó 150 ezret kellene keresniük. A fizetésemelési program szerint a jobb megélhetés akadálya elsősorban az, hogy „a kormány korrupcióra, úri hóbortokra és a gazdagok támogatására költi a magyarok pénzét”. A szocialisták 1800 milliárd forintnyi olyan forrást azonosítottak, ami szerintük béremelésre volna költhető. Ennek több mint a fele a NAV által nyilvántartott adó- és vámhátralék jobb beszedési hatékonyságával állt volna elő. Tegyük hozzá, nem találunk olyan kormányzati és ellenzéki programot az elmúlt tíz évből, amely ne alapozta volna reményeit a gazdaság – nyilvánvalóan szükséges – kifehérítésére és a fizetési fegyelem erősítésére. Különbség csak abban van, hogy éppen mekkorára becsülték az így megfogható pénzt.

A legfrissebb, március közepén kezdett Botka László-féle Fizessenek a gazdagok! kampány körüli vitában a bírálók leginkább felelőtlen populizmust emlegetnek. És nemcsak a „luxusadó” miatt, hanem azért is, mert Botka az alapjövedelemmel kísérletezne, az MSZP elnöke pedig ingyen adná a gyógyszert a 65 éven felülieknek. Ráadásul Botka azt is kimondta: megtartaná a szektorális adókat, köztük a bankadót, igaz, nem a mai formájukban. Mindezt látva a baloldali kommentárok – ezek közül kiemelkednek Misetics Bálint és Tamás Gáspár Miklós írásai – szarkazmust sem nélkülöző hitetlenkedéssel konstatálják, hogy a szocialisták baloldali programmal álltak elő, és azt firtatják, vajon mennyire lehet hinni ebben a fordulatban, amit amúgy meglehetősen óvatosnak és szerénynek tartanak.

A Jobbik és az MSZP törekvéseiben van hasonlóság, elsősorban az ebül szerzett vagyonok megcsapolásának szándékát illetően, habár aligha találunk olyan ellenzéki pártot, amely ezt ne tűzte volna zászlajára. A Jobbik a multiellenesség, az MSZP a történelemből halványan felderengő szo­­ciál­­demokrata bérharc felől érkezve követel magasabb fizetéseket. Markáns különbség azonban, hogy míg a Jobbik egy etnikailag zárt társadalomban, jutalmazó-büntető kormányzásban gondolkodik, és nyíltan alkotmánysértő javaslattal is él, addig az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szociális jogok kiterjesztése és megerősítése irányába haladna, még ha az egyelőre nem világos is, pontosan miként.

A közös pontok ellenére tehát nagyon mást kínál a két párt a megcélzott választóknak, akik viszont jórészt ugyanazok. Botka László nem is titkolja: az MSZP szavazótábor-bővítésének egyik forrását azokban látja, akik nem a kirekesztő gondolkodásmód miatt, hanem pusztán elkeseredettségből és a többi párt elleni tiltakozásként álltak Vona zászlaja alá. A Jobbik elnöke rá is kényszerült arra, hogy reagáljon Botka víziójára, amit szakmaiatlannak, hiteltelennek és erőtlennek minősített.

A két legnagyobb ellenzéki párt felmérte, hol vannak a kormány sebezhető pontjai, mire vágyhatnak azok, akik Orbán ellen akarnak szavazni. Előbb azonban egymással kell megküzdeniük a kihívó pozíciójáért.