Egy döntés morális háttere

– Elsőként a rendszerváltás után, a Gyurcsány-kormány regnálása idején Blaskó Péter utasított vissza állami kitüntetést. Vélhettük akkor: a Fidesz majd úgyis kárpótolja az egyébként nagyon is megérdemelt Kossuth-díjával. Önnek eszébe jutott ez az epizód saját döntése előtt?

– Már nem jelent viszonyítási pontot. Jogszabályt alkottak 2010-ben: állami díjak esetében írásban kell nyilatkozni, elfogadja-e a jelölt a jelölést, az esetleges díjat. Ennek kapcsán hezitáltam, ám a szakmai felterjesztés a jelölés elfogadása mellett szólt. De már akkor eldöntöttem: ha megkapom a díjat, a vele járó pénzt felajánlom egy alapítványnak.

– Lehet komoly jogkövetkezménye, ha valaki vállalja a jelölést, ám utóbb mégsem veszi át a díjat?

– Nem tudom. Én mindenesetre szorongóbb karakter vagyok annál, hogy botrányos performance keretében utasítsak vissza kitüntetést. Úgy éreztem: a pénz felajánlása önmagában üzenet.

– Pár százezer forint sorsából ritkán lesz ekkora skandalum.

– Ez inkább a közmédia sutaságain múlott. Úgy terveztem: döntésemről adok egy interjút valamelyik újságban, és kész. Ám az ünnepélyes díjátadón a köztévé és a közrádió riportereinek is elmondtam: a kormány szociális és kultúrpolitikája elleni tiltakozásként lemondok az alapítvány javára a pénzről. A rádió ezt úgy adta hírül: jótékony célra fordítom az összeget. A köztévé tudósításában a díjról sem esett szó, ahogy rólam sem. Említettek viszont kitüntetéseket – hogy valamit mégiscsak mondjanak a kultúrnapi tudósításban –, amelyeket idén át sem adtak. Miközben a Magyar Kultúra Napjának elismerései között évről évre a Márai-díj a nagydíj. Aztán kaptam különféle reflexiókat médiumoktól, magánszemélyektől. Olykor szakmai teljesítményem mellett magyarságomat is megkérdőjelezve.

– Érte hasonló támadás például Fischer Ádámot is, amiért tüntetésen, külhoni médiumokban is kritikával illette a jelen kormányt. Majd az állami fenntartású Művészetek Palotájában adott koncertjén a miniszterelnök megtapsolta őt. Fischer is szorongásból tűrte volna arcrándulás nélkül a helyzetet?! Mindenesetre megzavarta azokat, akik kívülállóként próbálják értelmezni kormány és kritikusai viszonyrendszerét.

– Vannak szituációk, amikor az ember nem gondolja végig: tehetne legalább egy gesztust, amellyel kifejezi a véleményét. A művész egyben közszereplő. Nem ördögtől való, ha közszereplőként megfogalmazott álláspontját minden szükséges helyzetben igyekszik hangsúlyozni.

– Olykor bátornak tetsző kritika is lehet erőtlen. Igaz ez a szaporodó tüntetések szónoklataira, a megmozdulások elbágyadó dinamikájára.

– Tény, a tüntetések inkább csak látszatát keltik az aktivitásnak. Kifogásokat sorolnak, de nem adnak irányt.

– Ön fogalmazta szakmai nyilatkozatában: még a politikusnak tartott honi színielőadások többsége is csak ironizáló lenyomata a közéleti történéseknek.

– Azt hiányolom: kevesen viszik saját bőrüket a vásárra. Ritka a kivétel. Például az, amit Schilling Árpád tesz a Krétakörben: rendre radikálisan, saját személyében – egy előadás kapcsán fizikai valójával is – vállal kockázatot, sérülést, felelősséget.

– Ön vállalna bármely szerepet, ha a kormány ellen hőbörgök között feltűnne egy koncepciózus, saját bőrét kockáztató karakter?

– Jobban szeretnék író maradni, nyugodt családi élettel. Kétely is van bennem: akad-e elég tudásom, hogy átlássam a politikai szféra rendszereit? Ám ezzel együtt el lehet képzelni olyan szituációt, amely annyira reményteli, hogy vállalnék érte valamilyen feladatot. Az volna alapvető feltétele: ne legyek egyedül. Erre most nem látni esélyt.

– Lapunknak nyilatkozta korábban: Románia sokkal színesebb, mint a politikájától elszürkült hazánk. Színtelenségünk szemlélését megkönnyíti a rendszeres eltávolodás?

– Kolozsvár felszabadult, jókedvű hely. Ifjúságom is odaköt. Ugyancsak inspiráló, hogy a román latinos, balkáni nép. Könnyedebb, mégis dinamikusabb életet él, mint amilyen itt csordogál. A románok kihasználják a „most” lehetőségeit. Nem azt tervezgetik, hogy majd holnap nekilátnak átgondolni a holnapot. Ugyanakkor én már Magyarországon vagyok itthon. Jó elmenni, de jó visszajönni is. Magánemberként jól érzem magam itthoni, biztonságos privát szférámban. Aggodalmaim inkább a civil szféra állapota kapcsán fogalmazódnak meg.

– Sokan mondják: annyira jól elvannak magánviláguk visszavonultságában, hogy eszükben sincs közügyekkel bíbelődni.

– Azt gondolom: sokan nem visszavonultak a privát világukba, hanem generációk óta ki sem mozdulnak onnan. De valóban boldogok-e ott? Szerintem többségük ott is csalódottnak, jövőtlennek, elesettnek érzi magát. Bajaik lebénítják őket, ezért is képtelenek kitekinteni onnan. Sokkal könnyebb valamiféle nyugalomból, biztonságból azt mondani: nem értek egyet a külvilág történéseivel, tennem kell ellene. Hallatni a hangomat. Az emberek nagy része ma hangtalan.

– Menthetetlen szituáció?

– Kispolgári közegben is generálódhatnak pozitív impulzusok. Amikor például a szülői késztetés minden mást felülír. Én ritkán néztem fel a szüleimre. De anyámra akkor nagyon, amikor a Ceau?escu-rezsim viszonyai között is képes volt sarkára állni, kiverni a balhét az iskolában, ahol kikezdtek magyarságom miatt.

– A magánvilág biztonsága részben egzisztenciális kérdés. A belőle való kitörés lehetőségét százezrek keresik már a kivándorlásban. Számon kérhető rajtuk a haza feladása, amely mégiscsak istápolta, taníttatta őket?

– Ezt elsősorban azokon lehet számon kérni, akik olyan körülményeket teremtenek, amelyek kivándorlásra ösztönöznek. Kolozsvárt a Funar nevű sovén polgármester uralkodásának tizenhét éve alatt jellemezte elvándorlási hullám.

– A díja kapcsán tapasztalt faék-egyszerűségű közmédiás kommunikáció vagy a békés boldogtalanságba gubódzó társadalmi többség moccanatlansága, akár a tüntetések látszataktivitása – mintha mind azt jelezné: vezetőket és vezetetteket mifelénk egyfajta infantilizmus jellemez.

– A véleménytelenség vezet infantilizmushoz. A végletekig korrupt, cenzúrázott közmédia ma még elég ahhoz, hogy mindent eltompítson azok fejében, akikben amúgy sincs késztetés a tudatos tájékozódásra.

– Ebből ki lehet jutni?

– A romániai diktatúra története jut eszembe. A hatvanas években még öntudatlanság jellemezte a társadalmat, a folyamatokban való gépies részvétel. A nyolcvanas években aztán már hihetetlen kontroll kellett ahhoz, hogy keretek között tartsák a fokozódó feszültséget. Majd jött a robbanás. Akkor, amikor a diktatúra eszközei már az emberek fizikai valójára is hatással voltak. Éheztek, fáztak. Végül a test kínjai vetették szét a diktatúrát, nem az elme szabadság utáni vágya. Ez persze a mai viszonyok között elég szürreális perspektíva.