Donáth László és Donáth Anna: A mi családunkban nem armageddon, ha bevisznek a rendőrök

2019. május 2. 05:54 - szerző: Cseri Péter

Van-e valami sorsszerű abban, hogy Donáth Ferencnek, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjának, a múlt századi magyar történelem egyik fontos szereplőjének előbb a fia, majd az unokája is politikai pályára lépett? Egyebek mellett ezt a kérdést tettük fel Donáth László evangélikus lelkésznek, az MSZP korábbi parlamenti képviselőjének és lányának, Donáth Annának, a Momentum alelnökének. A páros interjúban megvitattuk, melyikük a radikálisabb, lehet-e egy tisztességes ember tagja bármely pártnak, milyen politikai karriert futhat be Anna, és azt is, milyen mély sebet ejtett az apa nemzedékén a lánya generációja.

– Épp kilenc hónappal azután, hogy elhunyt Donáth Ferenc, a múlt század egyik meghatározó közéleti szereplője, 1987 tavaszán megszületett az unokája, Donáth Anna. A családban ő már a harmadik generáció képviselője, aki politikai pályára lépett. Van ebben valami sorsszerűség?

– Donáth László: Szeretném, ha nem lenne sorsszerű. Kívülről talán fatálisnak tűnik, én inkább történelmi szükségszerűségnek mondanám. Kissé talán bizarr, de az apám azt mondogatta: aki Magyarországon politizál, azt vagy a guta üti meg, vagy felakasztják. Mondta ő, aki egész életében politizált. Azt meg édesanyám mesélte, hogy kiskoromban gyakran kiálltam a kapuba, és csak akkor engedtem be bárkit hozzánk, ha elárulta, hányszor és hány évet ült börtönben. Merthogy apám háromszor, három különböző rezsimben volt politikai fogoly, és aki ehhez hasonlót nem tudott felmutatni, az gyanús alak volt a szememben. Az otthonunkban a hatvanas-hetvenes években megfordult a rendszerellenes ellenzéki értelmiség színe-java, én meg figyeltem, hogy miről beszélgetnek.

– Donáth Anna: Pontosan ugyanezt tettem én is a kilencvenes években: amíg édesanyám sütött-főzött, hallgattam édesapám értelmiségi baráti körének beszélgetéseit. Azt ugyan nem értettem mindig, miről is folyik a szó, de azt igen, hogy apám számára fontosak ezek az emberek, és az is, amit mondanak. Nem tudom, hogy ez sorsszerű-e, de a családi mintának nyilvánvalóan kiemelkedő szerepe van. Főleg a szilárd értékrendnek és annak a társadalmi igazságérzetnek, amely segíteni próbál a gyengéknek, az elesetteknek. Hiszek abban, hogy nem véletlenül születik egy gyermek egy adott családba, így aztán a családi szocializáció is determinált. Ennek ellenére sokáig meg voltam győződve arról, hogy biztosan nem leszek politikus.

– Miért?

– D. A.: Épp azért, mert az állandó politizálás légkörében nőttem fel. Gyerekként azt láttam, hogy a politikus apám soha nem érhető el, mások mindig előrébb állnak a sorban nála, mint mi. Nem tartottam igazságtalannak, értettem én, hogy ez a világ rendje, de ettől még nem éreztem jónak. Ráadásul a szüleim is más irányba terelgettek: jogásznak szántak.

– D. L.: Talán furcsának tűnhet ez a törekvésünk, hiszen egy olyan országban élünk, ahol percek alatt írnak át alkotmányt, sarkalatos törvényt, ahol a jog könnyen sebezhető, oldalba rúgható, másrészt viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy törvényesség nélkül nincs demokrácia. Aki pedig a törvényesség őrének szegődik, annak olyan felkészült és elszánt embernek kell lennie, mint Anna.

Fotó: Merész Márton

– Ehhez képest szociológus lett.

– D. A.: Ebben azért lehetett némi gyermeki dac is, másrészt 18 évesen nagyon konkrét elképzelésem volt arról, hogy kulturális antropológus szeretnék lenni.

– De az sem lett.

– D. A.: Mert elsőre nem vettek fel, ezért tavasszal keresztfélévesként elkezdtem szociológiát tanulni azzal a szándékkal, hogy a következő évben majd átjelentkezem kulturális antropológiára. Csakhogy az a félév elég volt arra, hogy rájöjjek: amivel valójában foglalkozni szeretnék, az a kisebbségszociológia.

– Szóval gyerekként biztos volt abban, hogy soha nem lesz politikus. Aztán mégis az lett. Mi történt?

– D. A.: Nemcsak gyerekként, de egyetemistaként, sőt fiatal felnőttként is biztos voltam benne. Mindig hittem abban, hogy érdemi társadalmi változásokat csak kisközösségi szinten, konkrét cselekvésekkel lehet elindítani. Ezt civil aktivistaként hatékonyabban lehet művelni, mint politikusként. Csakhogy a civil társadalmi aktivitást a NER ellehetetlenítette. Ahhoz, hogy újra működni tudjon, le kell bontani Orbán rendszerét, ehhez pedig politikai cselekvésre van szükség. Ezért lettem politikus. Életem legnehezebb morális döntése volt, mert mindig ott motoszkált a fejemben nagymamám mondása, miszerint tisztességes ember nem lesz tagja politikai pártnak.

– D. L.: Ezt egyébként magam is tartottam, 16 éven át úgy voltam parlamenti képviselő, hogy közben nem léptem be az MSZP-be. Sőt az evangélikus egyházon kívül soha semmilyen tömegszervezetnek nem voltam a tagja.

– Mi a morális dilemma abban, hogy valaki belépjen-e egy pártba?

– D. L.: Bármikor előfordulhat, hogy összeütközésbe kerül az adott politikai párt érdeke a politikus személyes meggyőződésével. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy ilyen konfliktus esetén biztosan a lelkészi hivatásomból fakadó döntést hoztam volna meg, háttérbe szorítva a pártfegyelmet. Nem lett volna tisztességes a részemről, hogy egy ilyen alapállásból indulva belépjek egy pártba.

– Ön is erre az etikai problémára utalt az előbb?

– D. A.: Csak részben. Nekem ugyanis nem azzal a dilemmával kellett szembenéznem, hogy belépjek-e egy pártba. Én előbb lettem egy cselekvő közösség, a Momentum tagja, mint hogy az párttá alakult volna. Belőlünk lett a párt. Mire ez a jogi lépés megtörtént, már az identitásom része volt a Momentum-tagság. Ott ültem az alapító okirat fölött, és mielőtt aláírtam volna, azon gondolkodtam, hogy mi változik ettől a közjogi aktustól. Semmi. A Momentum továbbra is egy alkotó közösség, együtt gondolkodunk, odafigyelünk egymásra, bizalmi légkörben dolgozunk.

Fotó: Merész Márton

– D. L.: Nagyon fontos, hogy Anna számára a párt szónak nincs negatív konnotációja. Ahogyan az én apám a pártot emlegette – legyen az a Horthy-rendszerben az illegális kommunista párt, Rákosi alatt az MDP, a Kádár-korban az MSZMP –, az számomra az infernót jelentette. A politika az én családomban valójában arról szól: éljünk úgy, hogy az összes cselekedetünk jelentést hordozzon. A cselekedeteink vallják ki, milyen értékeket és elveket tartunk fontosnak, sőt már a magatartásunkkal politizálunk. Amikor Annával beszélgetünk, bármi legyen is a téma, lényegében a közélettel foglalkozunk. Azaz politizálunk. Ami pedig a profi politikusi tevékenységét illeti, kettős érzés munkál bennem. Egyrészt olyan vagyok, mint egy megszállott lóversenyrajongó: drukkolok, hogy minden futamot megnyerjen, legyen sikeres. Másrészt tudom, hogy időbe telik, amíg elsajátítja a politikusszakma fogásait, és ha már ezzel is kész lesz, még bármikor kerülhet olyan helyzetbe, amelyben az erkölcsi szempontok szemben állnak a pártérdekkel. Ha egy ilyen típusú döntés elé kerülne, meggyőződésem, hogy a lelkiismeretére hallgatna.

– Valóban így van?

D. A.: Politikusként persze most azt kellene mondanom, hogy természetesen. Inkább őszinte leszek: nem tudom. Kósáné Kovács Magdától, az egykori szocialista munkaügyi minisztertől, akit gyerekkorom óta ismerek és tisztelek, egyszer megkérdeztem, honnan tudta mindig, hogy egy adott politikai tisztséget mikor kell elvállalni, elutasítani, visszaadni, mire azt mondta: ha az ember ismeri önmagát, akkor mindig megérzi a helyes lépést. Hiszek neki. Megpróbálok minden helyzetben őszinte lenni magammal, ez segít a kényes szituációkban is. Az elmúlt két évben egyszer sem kellett olyan politikai döntésben részt vennem, amely szembement volna a saját morális meggyőződésemmel.

– Akkor még csak most jön a neheze.

– D. A.: Ezt egy percig sem kétlem. Azzal viszont már szembe kellett néznem, hogy egy-egy elnökségi döntés esetében kisebbségben maradtam az álláspontommal. Ha ez nem etikai jellegű probléma, hanem szakmai kérdés, akkor a döntés meghozatala után a nyilvánosság előtt nekem is a többségi véleményt kell képviselnem, még akkor is, ha nem értek vele egyet. Nem könnyű, de muszáj. Ez egyébként bármilyen közösség életében előfordulhat, legyen az család, gyülekezet, baráti kör.

– Kettejük közül melyikük a radikálisabb?

– D. L.: Anna sokkal keményebb, mint én. Ebben jobban hasonlít a nagyapjára, mint az apjára. Engesztelhetetlen az igazságtalansággal szemben. Én jóval irgalmasabb vagyok, talán azért, mert koromból fakadóan sokkal több emberi szenvedést láttam, mint ő. Sok vitánk volt például abból, hogy az ő nemzedéke kategorikusan elutasítja az én politikai nemzedékemet. Köztük azt a budapesti baloldali és liberális értelmiséget, amelynek tagjai közül sokan a barátaim. A Momentum egy mozdulattal betolta őket a Fidesszel egy kalap alá, és nem kért a velük való együttműködésből, mondván, közös a felelősségük az elmúlt harminc év kudarcaiért.

Fotó: Merész Márton

– D. A.: Ez valóban visszatérő vita, láthatóan fájó sebet ütöttünk édesapám nemzedékén, pedig csak arról van szó, hogy nem akarják meghallani, amit ténylegesen mondunk: azért volt szükség a fellépésünkre, mert a mi generációnkat politikai értelemben nem képviselte senki, miközben az elmúlt harminc év elitjének, különböző mértékben ugyan, de egyetemleges felelőssége van a NER kialakulásában. Orbán első kétharmada nem a semmiből született. Mindig hangsúlyoztuk ugyanakkor, hogy a 2010 előtti és utáni politikai elit közé nem teszünk egyenlőségjelet, a felelősségük mértéke jócskán eltér egymástól. Nem akartunk senkit megbántani, nem vitatjuk, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokban is számos tisztességes politikus dolgozik, de ettől még a vérfrissítés elkerülhetetlen. Visszatérve a keménységre: talán szükségszerű is, hogy radikálisabb vagyok az édesapámnál, hiszen ő a NER előtti korszakban politizált. Nemrég láttam régi videókat egykori parlamenti csatákról, szárszói találkozókról, és csodálkozva figyeltem, hogy eltérő világnézetű felkészült politikusok érveket sorakoztatva, komoly intellektuális teljesítményt nyújtva konkrét tényekről vitáztak egymással. Ennek ma már nyoma sincs a közéletben.

– Szívesebben mozogna a kilencvenes évek politikai légkörében?

– D. A.: Nyilván vonzóbb az olyan légkör, melyben a szakpolitika szerves része a politikai vitáknak, másrészt viszont akkor biztosan nem lett volna belőlem politikus. Amikor 2016-ban, hét év után hazatértem Hollandiából, és szembesültem a hazai állapotokkal, nem sok választásom maradt: vagy megyek vissza Nyugatra, vagy aktívan belépek a politikai térbe. Aki érdemben tenni akar a közügyekért, és képes is rá, annak ma háborút kell vívnia.

– Aki háborút vív, azt könnyen elviszik a rendőrök. Mit érzett, amikor látta, hogy a lányát a Parlament előtti tüntetésen leteperik az egyenruhások, és kiemelik a tömegből?

– D. L.: Nem láttam élőben. Aznap este Féner Tamás kiállítását nyitottam meg Győrben. Autóval jöttem hazafelé, és amikor bekapcsoltam a telefonomat, az első hívás Iványi Gábor barátomtól jött. Tőle tudtam meg, hogy mi történt. Mint régi harcostárs, azonnal fel is ajánlotta, hogy menjünk, szabadítsuk ki együtt Annát. Mondom, rendben van, de hova menjünk? Hát azt nem tudja. Innentől kezdve percenként jöttek az együttérző baráti hívások. Igyekeztem mindenkit megnyugtatni. Persze aggódtam Annáért, de azért a mi családunkban ez nem számít armageddonnak: időről időre jönnek a rendőrök, és bevisznek valakit politikai okokból. Aztán úgy fél kettő körül telefonált egy rendőrtiszt, közölte, neki az a kötelessége, hogy felhívjon, mert a náluk lévő fogvatartott, nevezett Donáth Anna, engem adott meg kapcsolattartónak, úgyhogy most átadja az üzenetét: „Édesapám, a lányoddal minden rendben van.” Jó volt hallani.

– D. A.: Egyébként bárhol járok a világban, mindig őt adom meg kontaktszemélyként. Nem azért, mert meg kellene menteni, csak mert ha tudom, hogy tudja, merre vagyok, nagy baj már nem történhet.

Fotó: Merész Márton

– Milyen politikai karrier lehetőségét látja a lányában?

– D. L.: Sokféle erő birtokában van. A már említett keménységét például nagyon fontos tulajdonságnak érzem. Fegyelmezett. Ezzel összefüggésben képes arra, hogy koncentrálja a fizikai, a szellemi és a mentális energiáit. Tudja, hogy milyen környezetben szólal fel, jól használja a retorikai eszközöket. Igaz, kissé hadar, figyelmeztettem is, hogy lassítson. Ha valaki belemászik a politikába, biztosan összekoszolja a kezét, de a szívének és az agyának a tisztaságát minden körülmények között meg kell őriznie. Na, ettől sem féltem. Azt nem tudom, hogy kellőképp örömére lesz-e ez a pálya. Abban viszont biztos vagyok, a karriernél sokkal jobban érdekli, hogy felelősséggel képviselje a kisembereket, a rászorultakat, a gyengéket. Ha erről az útról letérne, elsőként figyelmeztetném.

– Lehetne belőle az ország első női miniszterelnöke?

– D. L.: Akár. Ehhez csak gyermeki fantázia kell. A képességei megvannak hozzá.

– D. A.: Egyáltalán nem érdekel a politikai karrier lehetősége. A politika számomra nem cél, hanem eszköz. A céljaim nem pozíciókhoz kapcsolódnak, hanem ahhoz az aktuális helyzethez, hogy le kell bontani a NER-t. Ez szorosan összefügg a magánéleti céljaimmal is: meg kell teremteni azt a Magyarországot, ahol szívesen alapítok családot és szülök gyerekeket. Szeretnék a lehető legközelebb élni a szüleimhez, a testvéreimhez, a barátaimhoz. Most is alapíthatnék családot nyugodt, kiszámítható körülmények között – ezer vagy kétezer kilométerre innen. Nem vagyok hajlandó feladni annak a lehetőségét, hogy ezt idehaza tegyem meg. Egyébként az apám és a nagyapám példája számomra azt üzeni, hogy lehet akármilyen aljas vagy korrupt egy politikai rendszer, ha az egy családban élők összefognak, ha bíznak egymásban, ha odafigyelnek a másikra és szeretik egymást, akkor mindig van jövő.