Csúcson a macival – Princz Gábor kilenc boldog éve

2018. december 8. 06:00 - szerző: Buják Attila

Váratlanul ment el a bálkirály, a kilencvenes évek hőse. Princz Gábor bankja ma már fantom (2004-ben eladták), mégis jelentős nyoma van. Csúcsán a macival, a komoly állami intézménynek számító Magyar Posta grádicsain felkapaszkodva a második legnagyobb kereskedelmi bank pozíciójába jutva politikai, gazdasági, kulturális wellnesscentrumként működött. A rendszerváltó garnitúra számára a Postabank paradicsomi állapotokat teremtett. Szellemi portfóliójához tartozott sajtóholding, népfőiskola, sörgyár, főapátság, vízilabda, színházrenoválás. Dicsőségének csúcsán az elnök még filmszerepet is vállalt. Pozíciója kilenc éven át rendíthetetlennek látszott, ám egy ködös februári napon kitört a pánik, és a sorban állók tömegének kellett ráébrednie, többről van szó: profitról, likviditásról, életben maradásról.

– Mint egy regionális Csóri vajda – mondta Márta, öreg sajtókirálynőnk megvetően. – Kiteszik ide a fotóját, hogy nem sül le a képükről a bőr.

Hiába, Princz nem csak a híres sajtóholding főnöke, valami kisrészvényes is lehetett. Ami érzékeny állapot. És valóban, a szerkesztőségi titkár íróasztala fölött ott függött a mosolygós Princz-fotó. Ma már alig hisszük, de így volt. (’98-ban aztán váratlanul leemelték.) Ez az egész persze magánszorgalmú kutyaság volt. Tiszta Balkán. A holding ura (alapítója) gondolatban sem követelt ilyet. Princz életvidám, derűs fickónak látszott, ha zene szűrődött be a nyitott ablakon, felélénkült, ujjával csettintgetni kezdett, talán még apró tánclépéseket is tett. Öröm volt nézni, mennyire élvezte az életet.

1988-ban, bankjának alapításakor harminckét éves. Az eladásakor sincs ötven. Gyorsan és intenzíven élt. 1993-ban nevétől visszhangos a sajtó. Észrevétlenül lopózott be a köztudatba. Egyre többen és többen ismerték, anekdoták keringtek róla. Pedig egy bankár ritkán népszerű. De közeledtek a választások, és Princznél a kampányfőnökök sikeresen előszobázhattak.

1988-ban, a kétszintű bankrendszer létrehozásakor alapították a Postabankot. Nem tudni, hogy az ötlet – a postai és a pénzügyi szolgáltatás összekapcsolása – Princz innovációja volt-e. Mint a legtöbb hazai bankszakember, Princz is az MNB irodáiból lépett elő. Ugyan kiből lehetett volna bankár ’88-ban, mint a volt pénzügyi hivatalnokokból?

Fotó: 168 Óra archív

A postahálózat birtoklása, a sikeres betelepedés a kis banknak hatalmas lendületet adott. A legtöbb kereskedelmi bank útravalóként az MNB-től a szocializmusból rájuk szakadt, többnyire döglött hiteleket örökölte. Szinte azonnal konszolidálni kellett őket. Ahol a Postabank működött (a posta, amelynek infrastruktúráját Princz bankja felhasználta), oda csak úgy dőlt a lakossági pénz. Ezt a tényt a bankárok akkor még nem becsülték sokra. A többség nagy koncepciókban, stratégiákban gondolkodott. Princz meglátta a hatalmas sanszot. A posta hátteret, infrastruktúrát és legfőképp közbizalmat adott. Többek között ennek köszönhető, hogy a viszonylag kis kereskedelmi bank (amely alig különbözött húsz másiktól) országos intézménnyé, második bankká nőtte ki magát.

Akkoriban a pénzügyi szolgáltatás szinte ismeretlen volt. A legtöbb bank fuldoklott a likviditáshiányban. A postára bejött a pénz, ráadásul a pénz hordozója, az ügyfél is ott volt. Lakossági hitelezéssel (persze az OTP-t leszámítva) magyar kereskedelmi bank alig foglalkozott. A Postabank is megpróbált vállalatoknak hitelezni, de labdába sem rúghatott. Így legfőképp gyűjtött és a lakosságnak hitelezett.

A vezérnek emellé számtalan remek terve volt. Egykori beosztottjai mesélik, mindig volt tíz kolosszális ötlete, a fantasztikum határáig szokatlanok (és talán szabálytalanok), azokból kilencet el kellett dobni, de a munkatársaknak mindegyiket át kellett beszélniük. A nyolcvanas évek bankvilágában Demján volt hasonló. Princzet a bankárvilág egy kicsit irigyelte és le is nézte. Ha valaki, ő tényleg formabontó, kalandos szellemű volt. Sokan kárhoztatták meredek ötleteiért, mint a spanyolországi ingatlanügy vagy a sörgyár. A bank, mint mondták, ebbe roppant bele. Reklámban és kapcsolatépítésben azonban verhetetlen volt. Az egyik résztvevő így emlékszik:

– Postabankosnak lenni azokban az években menő dolog volt. Tudtuk, hogy mi valami egész mást csinálunk, mint amit a szűken vett szakma megszokott. Nem tartozunk a keménykalapos, egyenszürke, fennhéjázó banki figurák közé. Az átlagéletkor is alacsony volt. A munka maga a pezsgés és izgalom.

Princz ezt az érzést az intézmény teljes állományában igyekezett tudatosítani. Sokat nyomott a latban a haveri stílus, ahogy a munkatársakat kezelte. Mielőtt felvettek a Postabankhoz valakit, minden rendű és rangú alkalmazottat személyesen fogadott. Maga a tény, hogy az elnök tud rólam, bízik bennem, rajongásig menő kötődést szült. Nem beszélve arról, hogy embereit átlag fölött megfizette.

Miután a belső helyzetet komfortossá tette, intenzív kapcsolatépítésbe kezdett. A befolyásos bankvezér szerepét alakította, számos ügyre azonnal vevő volt. Nagyon megtetszettek neki például Horn Gyula házépítési tervei. Annyira, hogy egy visszaemlékező szerint azonnal bejelentkezett, szívósan nyomult azért, hogy a házat a Postabank építhesse.

A baloldal bankárának mondták, sőt Horn Gyula barátjának számított. De az igazság az, hogy a Postabank mindegyik párt aktív kifizetőhelye volt. Nem véletlenül tűnt fel a képernyőn ’97-ben, a Postabank-pánik csúcspontján az akkor még befolyásos politikusnak számító Lezsák Sándor az emlékezetes szöveggel: „Jól figyeljék a szájamat, öt fontos szót akarok mondani: most érdemes Postabank-részvényt venni.” A segítő szándék érthető. A Lakiteleki Népfőiskola finanszírozása, amellyel Princz az MDF felé a hátát biztosította, gesztusnak számított. Mellesleg nagyon hosszú lejáratú hitel volt, annyira hosszú, hogy máig nem térült meg. Szintén vitatott ügy volt a Teve utcai rendőrpalota építése, amelynek költségeiről Boross Péterrel állapodott meg Princz, cserébe tizenegy belügyi ingatlanért. Nagyobb szimpátiát váltott ki a Vígszínház felújítása, amelynek a bank főszponzora volt. A pannonhalmi projektben is részt vett, a munkálatok kiemelt támogatója volt. Miképp beállt a Fradi mögé is a BL-kaland idején, és jó érzékkel ismerte fel, hogy a magyar vízilabda csillaga hamarosan újra felemelkedik. Mindez jótékony homályba vonta, hogy a legnagyobb támogatási hányadot mégis a pártoknak nyújtott választási segély tette ki. Ebben a Postabank persze nem állt egyedül, ahogy mindig akadtak olyan pénzintézetek is, amelyek egy vasat sem adtak.

Princz a banki befolyásról, saját fontosságáról különös véleménnyel volt. Visszatérő mondása: „Azért kell engem megkeresni, mert lehet, hogy segíteni nem tudok, de ártani árthatok.” Ha valóban megkerülhetetlennek gondolta magát, nagyot tévedett.

Amikor nem üzlet volt a tét, együttérzésre hajló figurának látszott, jó haver volt. Bár, mint egyik munkatársa állítja, tudott kíméletlen lenni. Fenyővel csúnyán összerúgta a patkót, mert médiabirodalmának bővítésére Princz nem volt hajlandó kölcsönt adni. Már közeledett a vég. Fenyőre vadásztak, Princzre a februári csőd és a végső bukás várt.

Fotó: 168 Óra archív

Amiben a Princz-féle bankolás nagy volt, az a reklám és a marketing. Az élénk színvilág, a maci és a pénz meghitt kettőse a Postabank népszerűségét jócskán megemelte. Tegyük hozzá, tehetséges emberekkel dolgoztatott, ehhez kitűnő érzéke volt. A maci atyja, Kozma Péter Los Angelesben tanít. A Postabank súlyt helyezett arra, hogy a méz fontosságát tudatosítsa: a Micimackó a banknál alapmű volt, a pénzintézet többször kiadta.

Ami a konkrét mézgyűjtést illeti, akadtak hiányosságok. Mert lehetett a vezér bármilyen koncepciózus, dolgozhatott bármilyen nagy ecsetvonásokkal, az aprómunka, a banki brusztolás nem ment olyan jól. 1996-ban a Postabank (utoljára) szolid nyereséggel zár, de a céget már egy ideje nem ellenőrzi a „nagy ötösből”, a nemzetközileg jegyzett könyvvizsgálói körből senki sem. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Az egyik – a kilencvenes években rivális – külföldi bank elnöke szerint a kollégák ’96 óta gyanították, hogy a Postabankkal gond van.

– Tulajdonképpen piramisjátékot játszott. Princzet nem gáncsolta el senki. Saját magát gáncsolta el. Ilyen példa a bankszakma történetében sok van. Princz rendületlenül bízott abban, hogy mindig lesz pénz, magától hozza be az ügyfél, az állam a stikliket nem nagyon veszi észre vagy nem akarja észrevenni. És ez így marad az idők végezetéig.

Elemzők azt állítják, ha kellőképpen óvatos, Princz megelőzhette volna Csányit. De Princznek volt egy lelki nehezéke, amit bankárként nehéz cipelni. Szerette, ha szeretik. Voltaképpen nem a pénz motiválta, hanem a flanc, az udvartartás, a befolyás. Az establishment iránti olthatatlan rajongása.

Más bankokhoz hasonlóan a Postabank körül is jelentős VIP-hálózatot épített ki. A bank mintegy 647 millió forintnyi előnyös kamatozású VIP-hitelt helyezett ki, 1,2 milliárd forintnyi VIP-betétet kezelt. A listát a nyilvánosságnak Princz bukása után szolgáltatták ki. A neveket, összegeket is részletezték. Magánügyfélkörben 1992 óta használták ezt a banki eljárást. A botrány apropója az volt, hogy az ügyfélkörben, jobboldaliak mellett, többségben voltak a baloldalinak mondott értelmiségiek, művészek és politikusok.

Maga a vész 1997-ben tört ki. Február 27-én délelőtt már érzékelhető volt némi feszültség. Másnap, 28-án, fél óra alatt tömegek rohanták meg a bankot. Végül a rendőrségnek kellett a pánikot megfékeznie. Föntebb idézett exbankelnökünk mondja:

– Utólag tág terük van a konspirációknak. Az emberek nem nagyon hiszik el, hogy a csődök spontán is ki tudnak alakulni. Pedig így van. Utóbb évekig nyomoztak, és semmire sem jutottak.

Egy ideig egy egri biztosítási ügynököt abajgattak, aki körüzenetben figyelmeztette ügyfeleit: a pénzüket villámgyorsan vegyék ki. Később kiderült, pusztán arról volt szó, hogy az a bizonyos SMS a pánik láttán, a tülekedés kezdetén ment el.

– Egyrészt a banknak nem volt jó a híre – mondja az idős bankár. – Az alkalmazottak pusmognak. Rossz hatást tett a közönségre, hogy a Postabanknak soha nem látott, ismeretlen könyvvizsgálója volt.

Hogy a bankvilágban ismert „big run”, a nagy futás miért indul be, annak komoly, de szinte mindig érthetetlen oka van. A tömeghisztéria olyan, mint a sáskaraj, amikor tízmillió idegpálya egyszerre kap egy titkos kódot, és a raj dél felé lódul. Ez játszva söpri el a Princz Gáborokat.

A pénzügyi veszteséget úgy-ahogy pótolni lehetett. A bank egykori alkalmazottja meséli: 24-26 milliárdos csődöt mondtak, de ezt a banktól a kormány kérte, nehogy a hír nagyobb pánikot keltsen. A valóságos bukás 76 milliárdra rúgott. A Postabank „fekete vasárnapján”, amikor a fiókok nyitva tartottak, fizikailag nem volt az országban annyi papírpénz, hogy az igényeket kielégítsék. Nincs bank, amely ezt túl tudná élni. A helyzet megfordult.

– Eddig nálunk kuncsorogtak a politikusok, most mi kezdtünk instanciázni náluk. Ez a szakma a bizalomra épül. És a bizalom elfogyott.

A záró futam közel sem volt dicsőséges. A bankot a ’98-as választások után átvilágították, 200 milliárddal, vitatható összeggel konszolidálták. Megtisztították és eladták.

Informátorunk éllel így jellemzi a ’98 utáni végelszámolást:

– A módszer ilyenkor egyszerű. Ami érték, viszonylag gyorsan feltárják és kikapkodják. Ha el kell adnod valamit, és azt nulla forintra írják, ha eladod egy forintért, az máris diadal. De valójában tíz forintot is ér. Hogy az eladott értékkel később mi történik, ki kivel osztozhat rajta, ott már filmszakadás van.

Ahogy egy nyomozótiszt mondta: a Postabankot azért konszolidálták, hogy amit beletettek, ki is lopják – ami persze merő feltételezés.

2004 és 2009 között a volt vezetők per alatt álltak, 36 milliárd forintos hűtlen kezelésről szólt a vád, mondván, 1995 és 1997 között megszegték törvényi kötelezettségeiket, megtévesztették a bank tulajdonosait és a bankfelügyeletet, nem képeztek céltartalékot. A kárösszeg a második fordulóra 17 milliárdra szűkült. Princz Gábor jogerősen 3,6 milliós pénzbüntetést kapott.

Akkoriban Princz a városból is elbujdosott, tulajdonképpen Bécsben élt. Utóbb hallani lehetett, hogy itt meg ott fejleszt, szállodát, csekkbefizető automatát tervez. Csődből, mint tudjuk, ritkán van visszatérés. Princz sem volt elég jó hozzá. A helyzet harminc éve merőben más volt: egy szakadt ország postájának közönsége adta alá a bankot.