Csak a vers az üzenet – Visszavonulás a privát szférába
– Tudom, hogy nem szeret „politikás” ember lenni, nem sorolja be magát sehová, azt is nyilatkozta egyszer, hogy addig jó, amíg minden oldalon azt gondolják, hogy a másikon van. De abban, hogy ez egyáltalán téma lehet, benne van, hogy a vers is politikai áru. A költőt még mindig visszatuszkolnák egy kicsit a nemzeti megmondóember szerepébe?
– Amíg még több napilap létezett minden oldalon, minden választási kampányban minden hétvégi számban volt egy interjú írókkal, költőkkel. Hogy mit gondolnak a világról, nemzetről, közérzetről. Pedig egy keramikus véleménye is pont ugyanannyit ér. De hát a költészet a nemzeti műfajunk. Bár a fene tudja, ez talán csak a kulturális újságírók fejében van így, a közvélemény meg azt sem tudja, hogy léteznek még költők.
– Biztosan úgy tudja, hogy már alig élnek, a vers közönsége ugyanis kicsi.
– Pont akkora, mint bármikor korábban a modern korban. A Nyugat költői sem voltak sztárok Karinthyt kivéve, inkább a hatásukkal mérjük a jelentőségüket. Hogy egy alkotó közismert lesz-e, sokszor az utókor mítoszteremtése, olykor politikai földindulások döntik el. Petőfi huszonéves pesti értelmiségi volt, akinek az ismertsége nem 1848–49-ben vagy előtte nőtt meg, hanem a bukás traumájától terhelt időszakban. Ady temetése 1919 januárjában nem versolvasók spontán tömegtüntetése volt, a kormány szervezte, miután a nemzet halottjának minősítette Adyt. Aki ettől függetlenül természetesen hatalmas.
– A saját besorolásával hogy áll? Voltaképpen egy befogadott erdélyi lenne, aki Keszthelyen született, de éveket élt Nagyváradon és Kolozsváron, az Előretolt Helyőrségnél publikált, Orbán János Dénesnél, aki jelenleg a Magyar Idők rovatvezetője. Úgy tudom, a régi barát most éppen Soros-bérencnek tartja önt.
– Hogy hova sorolom magam? Az eddigi életművemhez. Többek közt pont a címkézés, a gyanakvás, a hírbe hozás, a besorolás ösztöne-kényszere miatt van ilyen hangulat ebben az országban. OJD-vel barátságosan piszkálódós SMS-váltásokra korlátozódik a kommunikációnk. Az Előretolt Helyőrség-történet már húsz éve volt, és mindig büszke leszek rá, hogy ott indultam. Persze teljesen másról szólt akkor, mint most.
– Új kötetének egyik versében kitalált falunevek vannak, amelyekbe az olvasó talán hajlamos a mai valóság felcímkézését belelátni. Sorolom: Magyarkarantén, Felaljas, Alattvalós, Vesztény. Vagy ostobaság ezeket lefordítani?
– Én nem ezt láttam ebben. A Vöröstoronyi-szorosban van egy Lazaret nevű falu, az utolsó, amely a történelmi Magyarországhoz tartozott, az Olt-híd egyik oldalát a Magyar Királyság építette fémből, a másik oldalát a Román Királyság kőből. Itt működött a veszteglőintézet, a karantén, amelyben a túloldalról érkezőket tartották, ha járvány volt. Magyarkarantén nekem innen jött. A faluneveim között vannak valóságosak is. Vesztény tényleg olyan, mintha kitaláltam volna. Amúgy ha valaki kiteszi a kirakatba a megformált gondolatait, ne csodálkozzon, ha más mást lát beléjük. Teljesen természetes.
Szálinger Balázs– Köszönöm a felmentést. Folytassuk a Magyarok című vers egy részletével: „Mintha sötét fenyő ülne az ágyon / S nem akarná, hogy új irányt találjunk.” Itt mire gondolt?
– Jaj, végig lehetne venni az egész kötetet ezekkel az allúziókkal. Az a helyzet, hogy jobban szeretem a közös dolgainkkal kapcsolatos véleményemet versbe beleírni, mint nyilatkozatban megfogalmazni vagy kiposztolni. Nyilván van kivétel. Most itt volt az Erdős Virág szervezte akció a hajléktalantörvény életbelépésének a napján, amikor ötven író-költő egy-egy mondatát tartották fel táblán a Parlament előtt. Én is írtam egy mondatot. De jobb, ha a közéleti szereplésem az irodalmi szövegen belül, versen vagy színdarabon belül marad. A művekben megfogalmazott dolgokon kívül nincs üzenetem az olvasóknak, magánemberként pedig igyekszem viselkedni, méltósággal létezni.
– Akkor idézzük ide a véleményét a politikával hivatalból foglalkozókról is. Politológia a vers címe, és így szól: „A szélvédő alatt felejtettük a távcsövet, / Kár, mert azzal pont jól lehetne látni, hogy / A szélvédő alatt felejtettük a távcsövet.”
– Na képzelje, mennyire nyomorult lenne, ha egy interjúban kezdeném fejtegetni ugyanezt. Nehéz szakma a politikai elemzőé, mármint azé, aki nincs kitömve balról-jobbról, hanem tényleg elemezni próbál. Már rég nem úgy van, hogy aki baloldali, az szocialista, aki meg jobboldali, az konzervatív. Ezek a meghatározások idejétmúltak, ma már leginkább csak a megfogalmazás egyszerűsége élteti őket. A közszolgálati, elvileg konzervatív alapállású média olyan, mint a nyolcvanas évekbeli Kádár-sajtó, a kétezres évek baloldali kormányaiban pedig nem volt semmi, ami hagyományosan baloldali. Nehezen vezetném le őket mondjuk Károlyi Mihályból. Butaság keverni ezeket a dolgokat.
– Régi igazság, hogy Kelet-Európában semmi sem az, aminek látszik. De nem is muszáj csak a szemünknek hinni, a józan paraszti ész is könnyen beláttathatja velünk, hogy az oldalak zavarodottságán túl most egy nagyon szorító, szűkítő, félelmet keltő világban élünk. Ez a lényeges, hogy a rendszert minek hívják tudományosan, a fenét se érdekli.
– Most költözött külföldre egy jó barátom, negyvenévesen. Kifejezetten nem pártpolitikai okok miatt ment el. Pár éve még ő is ide álmodta az életét, most meg elment, nem tudott tovább tervezni ezzel az országgal. Igen, tényleg fordul most valami, de mindig kell lennie olyan forrásnak, magánéletnek, szakmának vagy akár csak szenvedélynek, amiben az ember keresi az örömet.
– Visszavonulás a privát szférába?
– Biztos, hogy abban jobban érzem magam, mint közéleti emberként. Szerintem akinek van ízlése, az mind szenved ettől a médiapolitizálástól. Oldalfüggetlenül. Tavasz óta sokan hátrébb léptek kicsit, fásultak, és azt érzik, talán mással kéne törődni, nem a politikával. Hanem az életükben tapasztalható, a politikánál valóságosabb dolgokkal. Mindemellett nálunk nagy a hajlam arra, hogy azt nevezzük beszűkült és félelemkeltő világnak, amit nem a mi barátaink tettek tönkre, hogy azt tartsuk demokráciának, amikor a mieink lopnak, és azt nevezzük diktatúrának, amikor nem a mi barátaink osztják a Kossuth-díjat. Besúgó is csak olyan lehet, aki a másik oldalon áll, a mi besúgóink csak vergődő kisemberek. Igen, érzem a világunk, a valóságunk beszűkülését. És még ott van ez a herderi jóslat is.
– Mármint hogy a magyar nyelv és kultúra eltűnhet örökre? Az, hogy a társadalom zavart, még nem jelenti, hogy anyagtalanná is válik, és eloszlik az űr sötétjében.
– Ha egy nép olyan gyomrosokat kap, mint mi a török időkkel, az ebből következő Trianonnal vagy a második világháborúval… Olyan ez, mint amikor a kötöttfogású birkózó próbál tíz körömmel kapaszkodni a szőnyegbe. Szerintem kezdjük elveszíteni a fogást ezen a térképen.
– De hát most nincs se török, se tatár, senki sem fenyeget kívülről, csak mi lehetünk a saját ellenségünk, önként veszítjük el egy szabad, élhető ország álmát.
– Azért a nép harmadát-negyedét, a határon túl élőket elég komolyan fenyegeti az asszimiláció. Nem török, nem tatár, csak csöndes mindennapok, EU-ban és EU-n kívül is. Az országon belül meg… hát igen, csinálunk mi magunkból ellenséget, ha nincs más.
