Beszélgetések a Dankóban - Ételosztás és bibliaóra ismerősök között
Az archaikus, baltával metszett ábrázatú, őszes, borostás, szakállas férfiak először csak a keresztnevükkel mutatkoznak be, amíg közelebb nem lépnek hozzám, vagy mellém nem ülnek a padra elmesélni a történetüket. Marcival esténként együtt megyünk a Dankóba, mindennap ő szervezi a vacsoraadományokat, olykor Judit és Dóra is csatlakozik hozzá. Dóra lefotózza akikkel beszélgetek, ezért nagy szeretettel zárják a szívükbe. Ám szociológusként meguntam, hogy csak az ételt viszem, és mivel mindig kedvesen fogadtak, velük étkeztem és beszélgettünk. Foglalkozási ártalom.
Ezek a férfiarcok azért oly ismerősek, mert Pasolini – aki maga volt nekem minden rendezők királya – a Máté evangéliuma című filmeposzában épp ilyen arcokkal mutatta be Jézus életét, s alkotott oly maradandót, amit soha nem feledek el, és azóta minden Jézus életéről készült filmet hozzá mérek. Így az evangéliumi mintát mindmáig beleképzelem/belelátom a Dankó utcai kompániába. A Dankóban Iványi Gábor Hajléktalanok című könyve jár mindig az eszemben, arról ír egy évtized tapasztalatait feldolgozva, miért és hogyan kerülnek az utcára „a vert sereg vitézei”, a fedél nélküliek. Iványi mindjárt a könyv első lapjain seregszemlét tart, megállapítva, hogy „négy csoportba sorolhatjuk őket, akárcsak Mózes pusztában kóborló zsidó népét”: az elsőbe azokat teszi, akiket a rájuk zúduló nagy csapás, a gazdaság átalakítása, a privatizáció lökött ki az utcára. Volt, amikor sok százezer ember veszítette el mindenét. A második csoportba azok tartoznak, akik az általános elszegényedés által váltak számkivetetté és megnyomorítottá, a harmadikba azok kerülnek, akiket helyhiány miatt egyszerűen az utcára tettek a nagy ellátórendszerekből, idősotthonokból, kórházakból rakták ki őket. Ide sorolhatók azok a tízezrek is, akiket a bezárt munkásszállókról löktek azonnal és örökre az utcára. A negyedik csoport az állami gondozásból kikerültek óriási tömege, akiket vagyon, jövedelem híján nem fogad be, nem integrál a társadalom.
A Dankó utcában. „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányászok élete.” Ezzel indít Sándor V., kit a Kányás bányaüzem évtizedeken át foglalkoztatott Nógrádban. Sándor Szentesen járt suliba, amúgy képzett és kíváncsi ember, nálam sokkal jobban ismeri és idézi a Bibliát. Nyitott, értelmes, figyel, társalog. Arra büszke, hogy nyolc általánossal kitanult számos szakmát. Ám korán megbetegedett, leszázalékolták, és rokkantnyugdíjasként húsz éven át csak 29 000 forint juttatást kapott. Amikor 2010 után szigorodott a rendszer, őt is kiszelektálták, úgymond, csak azért, mert nem ment megfelelő időben és papírokkal a bizottság elé.
Sándor a közös vacsorák alatt mellettem ült és a Bibliát idézte. Amúgy a többiek szerint ő a könyvek szakértője. Lehet vele történelemről, Jézusról és Ésaiásról beszélni. Ugyanakkor régóta kukázásból él. Ha értékes könyvre bukkan, amit azonnal felismer, letisztogatja és szalad az antikváriumba. Megtörtént vele, hogy a szemét között egy kisméretű és csekély súlyú, Bonaparte Napóleon által forgalomba hozott aranyérmét is talált, máskor egy Junkers típusú drága órát, amit kidobott valaki, és nem akárhogy, hanem az ékszereivel együtt.
Az utcán élni igen drága mulatság, mondja a kérdésemre, és a többiek csak bólogatnak, egyetértenek, hogy ez pontosan így van. Hogy miért? Mert ők kizárólag a méregdrága, éjjel-nappal nyitva tartó üzletekbe mehetnek be, mert a bevásárlóközpontokba gyakorta nem is engedik be őket, de az éjjel-nappaliakban szívesen látják a hajléktalanokat. Hozzák a megspórolt pénzüket, ők azok, akik gyakorta éjszaka is vásárolnak, s a pénznek azokban a boltokban nincs szaga. Mivel napközben az utcán élnek, a mosdóért és a toalettért is fizetniük kell, a nélkülözhetetlen dohány és alkohol egyre drágább, s minél hidegebb van, ezek híján annál elviselhetetlenebb az utcán az élet. Ha nincs hely a szállón, akkor padokon vagy kapualjakban alszanak. Ilyenkor a társasházakban lakók jóindulatára vannak bízva, akik paplannal, pokróccal, téli vagy nyári ruházattal látják el őket, és olykor-olykor meleg étel is jut nekik. De aki így kint reked, annak nem jósolnék hosszú életet.
Fura módon a COVID–19 vírus inkább javított, mint rontott szállóbeli életükön, mert a jó érzésű embereknek köszönhetően – itt főleg a pesti éttermek és pékségek, üzletek tulajdonosairól szólok – a Dankóban most kivételesen reggelit, ebédet és vacsorát is osztanak. A szállón amúgy tisztaság, rend és fegyelem van.
M. János velem egykorú. Most múlt 67 éves. Szerelemgyerek. Sem ő, sem a testvérei nem ismerik a biológiai apjukat. Úgy tudja, hogy nővérével apai ágon is testvérek, a bátyját pedig úgy szülte meg az anyja, hogy egy ismeretlen férfi megerőszakolta, s szerencsétlenségére teherbe esett. Édesanyja már akkor meghalt, amikor ő kisgyermek volt, „mert a mosónők korán halnak”, idézi József Attilát. Azon szerencsések közé tartozik, akik után korábban fizették a tb-t, így a nyugdíja a 160 ezret is meghaladja. Amikor ezt a faasztalt körülülők meghallják, valószínűleg most először, morajlás fut végig köztük, majd mosolyognak, nevetnek, és azt mondják, hogy „Jánosnak biza aranyéletet adott az Úr”. János amúgy szerző-mozgó életet él, kereskedik, s volt már, hogy BKV-jegyekkel üzérkedett, amit én nem nagyon értek, ám ő erre is büszke.
P. Sándor az új fiú. Kerek egy hónapja szállólakó. 1970-ben született, hivatásos sofőr, s igen jól öltözött. A járvány kitöréséig hostelben lakott, amit addig tudott megfizetni, amíg a munkája és a jövedelme engedte, de amikor minden pénze elfogyott, a Dankóig futott. Harminc napja van az utcán, így lett belőle is állandó lakó. 200-300 ezer forint között keres, „ő itt a király”. Furcsállják is a többiek, hogy miképp vetődött közéjük az elegáns sofőr. Ő csak a házirendet tartja túl szigorúnak, nem ehhez van szokva, de megérti, hogy rendet kell tartani. Inkább sakkozna, pingpongozna, olykor csocsózik, ha a többiek maguk közé engedik, és néha-néha belekérdezve érdeklődéssel hallgatja a Bibliáról folytatott eszmecserét.
Nos, ezek az emberek, és még egytucatnyi férfi már mind ismerős. Amikor elbúcsúzom, egy cigány ember a kékre festett vaskapuig kísér, hogy a többiek ne hallják, amit elmesél:
– Brigádvezető voltam valamikor, de a brigádtagok elmentek tőlem, mert kevés volt a pénz. De most azért jobb, mint amikor brigádot kellett vezetnem, mert már beteg vagyok, az újak tán meg sem becsülnének engem. A régiek nem engedték, hogy nehezet emeljek. Betonozást, útépítést, szegélyezést, csatornafektetéseket csináltunk, a fiamék pedig aszfaltoztak. De a családtól mindig el kellett távozni, a távolban éltünk örökké. Részemül nem jutott más, csak gyötrelmek, a mindennapi nehéz munka, amit köteles voltam a családom javára végezni.
A karizmatikusnak nevezett, szeretetelvű gyülekezetek összetartó ereje mindenütt a közös hit a Szentháromságban, s azon belül hangsúlyozottan a Szentlélekben. Amint a Dankó utcai szállón a fedél nélküliek beszélgetését hallgattam, arra gondoltam, nem csodálkoznék, ha a negyvenes évekhez hasonlóan ébredési mozgalom indulna ezekben a most zárttá vált, de amúgy sem nyitott, teljesen kirekesztett közösségekben. Olyasmi, mint a Bethánia-mozgalom, a legismertebb ébredési hullám a II. világháború után. Én ezt szociológus megfigyelőként, a beavatottak közt idegenként, nyilvánvaló társadalmi tényként élem meg. E számkivetett közösségek számára e pillanatokban jelen van valami, amit a keresztény hívők talán Teremtőnek hívnak. / Demszky Gábor
