Balek a horgon - Molnár Gál Péter az ügynök és az áldozat

2020. május 22. 13:47 - szerző: Sándor Zsuzsanna

MGP nem csak rettegett színikritikus volt, de ahogyan ezt annak idején nyilvánosan beismerte: ügynökként éveken át jelentett a III/III-as ügyosztálynak. Amikor 2004-ben lebukott, azt is kijelentette: elszámolással csakis magának tartozik. Mégis megírta a Coming out című önéletrajzi könyvét, amely csak most jelenhetett meg. Spiró György szerint, amit MGP a memoárjában leír besúgói tevékenységéről, az páratlan. Soha, senki nem nézett szembe az ügynöki múlttal ennyire őszintén és tárgyilagosan.

Molnár Gál Pétert 2011. július 27-én találta meg holtan a lakásában élettársa, Sebesi István és egyik legjobb barátja, Láng Zsuzsa, újságíró. Sebesi erdélyi származású kulturális szakember, MGP-vel való kapcsolatukat nyíltan vállalták. Huszonegy évig éltünk együtt.  „Épp Erdélyben túráztam, Felhívtam Pétert, hogy másnap délután érek Budapestre, de előtte reggel még keresem. Másnap reggel azonban már nem vette fel a telefont. Azt hittem, biztos levitte a kutyát sétáltani, üzenetet hagytam neki. Már a debreceni országúton hajtottam, amikor felhívtak a rendőrségtől, hogy Péter meghalt.”

Láng Zsuzsa így emlékszik vissza a tragikus napra: „Az a fiú, aki minden nap vitte Péternek az ebédet, gyanúsnak találta, hogy az előző napi étel is ott van érintetlenül. Ő szólt a rendőröknek. Engem Péter élettársa értesített. Együtt mentünk be a lakásba: a rendőrök már ott voltak, Péter élettelenül feküdt az ágyán. A halála teljesen váratlan volt.”

Az orvosok megállapították, a halál oka: aorta aneurysma. MGP hetvenöt évet élt.

Láng Zsuzsa a Népszabadságban volt kollegája a kritikusnak, mindig együtt jártak színházba. „Péter nagyon érdekes személyiség volt, soha egy szót sem lehetett kihúzni belőle az előadásról, mindig azt mondta: majd elolvasod a véleményemet a holnapi újságbánban. És közben elmesélte, hogy a darabot húsz éve hogyan játszották Párizsban, milyen volt a londoni bemutatója, és a bécsi újrarendezése. Minden a fejében volt. Szakmai tudását azok is elismerték, aki gyűlölték. Péter nagyon megosztó karakter volt, akadtak, akik rajongtak érte, mások meg utálták. Nem volt mindig igazságos a kritikáiban. Ismertem olyan színészt, aki, ha a feje tetejére állt, ha a világ legnagyobb alakítását nyújtotta, akkor sem volt hajlandó egy szót sem írni róla. A nevét sem írta le. Nem véletlen, hogy amikor kiderült Péter ügynökmúltja, sokan tapsikoltak: ez a vén szemét most majd mindenért megfizet.”

MGP a halála előtt hét évvel ismerte be, hogy Luzsnyánszky Róbert fedőnéven éveken át jelentett a III/III-as ügyosztálynak, lényegében ugyanazokról a művészekről, akikről a kritikáit írta. „Péter sohasem beszélt nekem arról, hogy ügynök volt – teszi hozzá Sebesi István - Féltettem őt a következményektől, amik elég drasztikusak lettek. Eltávolították a Népszabadságtól, és sokáig sehova sem írhatott. Ez nagyon megviselte őt. Neki az írás volt az élete.”

Beismerő vallomásában MGP azt is kijelentette: ügynöki múltjával csakis önmagának tartozik elszámolással. Ezzel még inkább maga ellen hergelte az indulatokat. Fröcsögtek a kommentelők: „Te jó ég, hogy kik élnek köztünk, és kik hintik az erkölcsöt. Ezek miért nem bujdosnak el a fenébe!” „Uram, nézzen a tükörbe, és köpje szembe magát!”

MGP 2004-ben mégis nekifogott a Coming out című életrajzi kötetének, amelyben részletesen beszámolt ügynöki múltjáról is. Úgy tervezte, a memoárt hamarosan megjelenti, aztán lemondott erről. „Én is azt tanácsoltam neki, hogy ezt egyelőre ne publikálja. – magyarázza Sebesi - Sokan éltek még azok közül, akikről a könyvben írt, és attól tartottam, hogy újabb botrány törne ki. Akkor még a beszervezését nem lehetett távolságtartással kezelni.”

A kritikus végrendeletében Sebesit nevezte meg örökösének, aki hamarosan visszaköltözött Kolozsvárra. Sok feladata lett a hagyatékkal. A kritikus több mint 8000 kötetéből Molnár Gál Péter könyvtár nyílt a Kolozsvári egyetemen, és rengeteg kézirata, fényképe várt feldolgozásra. Sebesi jelenleg a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen színháztudományt tanul, s odaadta egyik tanárának, Tompa Andrea írónak a Coming out. Aki azt tanácsolta, mindenképp ki kell adatni, és segített a kéziratot eljuttatni a Magvetőnek.

A Coming out megírása óta tizenhét év telt el, de a szerző neve még mindig indulatokat kavar. „Egy színész azt írta nekem:

MGP még a halálában is ártani tud, a Facebookon pedig „lebuzizsidózták”.

Olyan is akad, aki azt mondta: „Ez a szemét rohadt Molnár Gál, de hiányzik!” - jegyzi meg Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője.  Szegő szerint a memoár páratlan kordokumentum, nem csak a Kádár-rendszer légkörét, az akkori színházi világot mutatja be, hanem a kor meleg szubkultúráját is. Nagy emberi drámákba is bepillanthatunk. A másságáról ismert színikritikus valódi szerelemből vette feleségül Ronyecz Mária színésznőt. Elváltak ugyan, de amikor Ronyecz rákos beteg lett, MGP újra feleségül vette, és a haláláig ápolta őt. Szegő János szerint MGP élete gyerekkorától kezdve folyamatos törésekből állt, a Coming out egyfajta önterápia is lehetett számára.

MGP elkötelezetten baloldali családból származott, a nagyapja Gál Benő szociáldemokrata vezető, és a Népszava munkatársa volt. 1944-ben Mauthausenbe deportálták. „Egy napon autó jött érte a barakkhoz. Beszállt. Többé élve nem szállt ki onnan. Gázt vezettek a hátsó ülésbe. Nem büdös zsidóként végezték ki, hanem a szakszervezeti tanács főtitkáraként.” – írja róla unokája.  Nagymamájára is emlékezik: „Aprócska, fürge öregasszony volt, akiről szokás mondani, annyi benne az élet, hogy kilencven évesen baltával kell agyonverni. Kilencvenkettő lett, mire ágyában puskatussal agyonütötték a Nagymező utcai csillagos házban.” MGP apját munkaszolgálatban gyilkolták meg. Édesanyja a háború után Major Tamás gépírónője lett a Nemzeti Színházba, s fia gyerekkorában minden idejét a Nemzetiben töltötte. Végignézett minden előadást, s kis noteszeiben jegyzeteket írt a színészekről. Később 1956-ban felvették Marton Endre színházrendezői osztályába, de másodévben Marton eltanácsolta a rendezéstől, így a diplomát 1961-ben dramaturgia szakon szerezte meg. Majd a Népszabadsághoz kritikai rovatához került.

Az ifjú színházkritikus gyakran látogatta a melegek által is kedvelt szórakozóhelyeket. Munkaterepe volt ez a besúgóknak is, MGP-ről titkos fotókat is készítettek. Nem sokkal később egy berlini színházi eseményről jött haza, amikor beidézték a rendőrségre. Kiderült, a házmestere jelentette fel őt: megleste az ablakon át, amint a kritikus a lakásában egy fiatalemberrel ágyba bújt. MGP ellen a vád kiskorú megrontása volt. „A közerkölcsöket megbontránkoztató módon sértő, természet elleni fajtalanság. „Tíz évre lecsukják ezért, vagy együttműködik velünk.” –  közélték vele a rendőrök. És MGP aláírta a beszervezési nyilatkozatot. Csak évtizedek múlva tudta meg, hogy a rendőrök csőbe húzták: amikor megfenyegették már nem volt érvényben a homoszexualitást bűncselekménynek minősítő törvény. Ráadásul az fiú, aki egy buliban ráhajtott, az erkölcsrendészet felbérlet embere volt. A hatóság gyakran használt meleg prostituáltat, ha közismert homoszexuálisokat akart megzsarolni.

„Balek voltam a horgon.”

– gúnyolja önmagát MGP a Coming outban.

1963-tól 1978-ig jelentett Luzsnyánszky Róbert néven a belügynek. Presszókban, konspirációs lakásokban találkozott a tartótisztjeivel, és könnyen megtanulta kijátszani őket, hogy olyan jelentéseket írjon, amelyekkel nem árthat senkinek. Sőt, besúgóként olykor olyan éles kritikákat írt a hatlomnak, amilyeneket a párt napilapjában nem tehetett volna meg. Például a csehszlovákiai bevonulás évében, 1968-ban ezt jelentette: „Mindenkit megrendített és elkeserített a beavatkozás szükségessége. Beavatkozni egy másik - testvéri - ország ügyébe, hadsereget mozgósítani ellene olyan kétségek elé állítja az embert, amit nehezen tud elszámolni a lelkiismeretével.”.  Jelentéseiben sokszor a színházi élet jobbításával foglalkozik: bírálja az elavult színészképzést, ostorozza a színházakat, amiért nem játsszák a modern nyugat-európai drámákat és a hazai kortárs szerzőket sem. Úgy látja, hogy a színészek agyonhajszoltak és kizsigereltek, és fizetésemelést sürgetett nekik. Lelkesedik a hatvanas-hetvenes években induló színházi kezdeményezésekért, például az Egyetemi Színpadért.

A belügytől azt a feladatot kapta, hogy figyelje meg az Orfeo csoportot, majd az abból alakuló Stúdió K-t. Épüljön be közéjük és bomlassza a kommunában élő alternatív színházi közösséget. Ehelyett MGP csupa pozitív jelentést ír róluk,

sőt abban is segít, hogy a Népszabadságban is támogató kritikák jelenjenek meg a Stúdió K-ról. Emellett méltatja a színházi állóvizet felkavaró rendezőgeneráció tagjait: Babarczy Lászlót, Ascher Tamást, Zsámbéki Gábort is.

Ám amikor sok évvel később ügynökként lebukott, csak nagyon kevesen mertek nyilvánosan kiállni mellette. A kevesek egyike volt Spiró György. Lapunknak elmondta: „1970 elején a Színház című folyóirat szerkesztőségében találkoztam először Molnár Gál Péterrel. Egyetemista voltam még, és kritikákat, színészportrékat írtam a lapban. Tetszettek neki az írásaim. Többször összefutottunk, felajánlotta, hogy külsősként írjak a Népszabadságba színikritikákat. Elvállaltam, azonban fél év után kirúgtak, mert nem úgy írtam, ahogy kellett volna. MGP is jelen volt a kirúgásomnál, gyáván viselkedett. Nem vagyok haragtartó, jóban maradtunk. Sokat tanultam tőle a színházról és a színháztörténetről. Ő ajánlott be ’75-ben Marton Endrének, hogy ösztöndíjas drámaíróként szerződtessen a Nemzeti Színházhoz, ahol aztán Major Tamás segédrendezője lettem. Így hát MGP révén kerültem a színfalak mögé, ahová nem vágytam, én csak drámákat írtam eltökélten. Nélküle nem színházi regény lett volna az Ikszek témájából, hanem valami más.”

Spiró szerint MGP jelentései nem különböztek a Népszabadságban megjelent írásaitól, sőt azokat is igyekezett a lehető legjobb színben feltüntetni, akiket nem kedvelt. „Elemző írásaival mintha újra meg újra megoldást próbált volna sugallni a kultúrpolitikának. Ez az értelmiségiek örök tévedése Kelet-Európában. Azt hiszik, befolyásuk lehet a hatalomra, miközben csak beszennyezik magukat.”

MGP a memoárjában azt is bevallotta: a Népszabadságnál betöltött szerepét jobban szégyellte, mint az ügynöki tevékenységét. A napilapnak írt kritikáit ugyanis sokan a párt véleményének tekintették. Pedig

kifejezetten rossz kapcsolatban volt Aczél Györggyel.

„Amikor Aczél a Népszabadsághoz látogatott, Péter inkább elutazott, hogy ne találkozzanak. Ugyanakkor baráti viszonyban volt a demokratikus ellenzék tagjaival, például Kenedi Jánossal is.” – jegyzi meg Láng Zsuzsa.

Amikor a kritikus 1978-ban Párizsba indult, még azt is vállalta, hogy átcsempészi fotófilmen Kenedi egyik kéziratát. Ám valaki besúgta őt, mert a „csempészáruval” lebukott a ferihegyi reptéren. „Nekem MGP később arra tett utalást, hogy valójában le akart már bukni. Meg akart szabadulni a hatalmi helyzetétől, meg a titkosügynöki munkától is, mert már nem bírta lelkileg. De lehet, hogy csak szépítette a dolgot, és más volt a háttérben.” – teszi hozzá Spiró.

Mindenestere MGP tényleg a reptéri lebukásnak „köszönhette”, hogy 1978-ban elbocsátották a Népszabadságtól, és a III/III-as ügyosztály sem tartott tovább igényt a szolgálataira. S noha fix állás nélkül nehéz tíz év következett az életében, a szabadságát visszanyerte. A rendszerváltás előtt hívták vissza a már megújult Népszabadsághoz, és azt remélte, ügynökmúltjára sosem derül fény.  Miért épp az ő aktája kerülne elő?

Évekkel később a Kritika című lapban olvasott egy cikket a Madách Színházról és megdöbbenve talált benne egy idézetet Luzsnyánszky Róbert ügynök jelentéséből. Majd hamarosan megjelent egy botránykönyv: „A rivaldafény árnyékában. A „vágatlan Luzsnyánszky dosszié.” Fonyódi Péter, a Corvina együttes egykori dobosa kutatta ki a Történelmi Levéltárból MGP jelentésit. A történelem abszurditása, hogy az egykori besúgó a könyvesboltban szembetalálkozott saját egybegyűjtött jelentéseivel.

A legdurvább kirohanásokat Latinovits Zoltán miatt kapta, ugyanis róla is jelentett.

Egyszer, 1966-ban. Latinovits akkor a Vígszínház tagja volt, egy szovjet szerző darabját próbálta, ám egyik dühromában földhöz vágta a szövegkönyvet, kirohant a próbáról és visszaadta a szerepét. A színészt szovjetellenes demonstrációval vádolták meg. MGP jelentésében azonban megvédte őt, és művész rossz idegállapotával magyarázta az incidenst. Egy későbbi ügy miatt viszont egyenesen Latinovits gyilkosának kiáltották ki őt. A bűne egy kritika volt, amit a színész utolsó szerepéről, a Bozzi úrról írt a Népszabadságban, s amelyben ez is szerepelt: „Latinovits föllépése elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk” Az előadást Vámos László rendezésében 1976 februárjában mutatták be a Fővárosi Operettszínházban. Júniusban Latinovits öngyilkosságot követett el. De vajon egy lehúzó kritika miatt lehet ezért MGP-t felelőssé tenni?

László Ferenc kritikus úgy véli, MGP csupán azt fogalmazta meg, ami a színházi világban amúgy is evidencia volt: Latinovitsnak tényleg nem az énekes-táncos műfaj volt az igazi erőssége. „Csakhogy van ennek egy másik oldala is. MGP bennfentes volt a színházi körökben, személyesen is ismerte Latinovitsot. Tudta, milyen rossz állapotban van, és mennyire fontos neki ez a szerep. MGP néha valóban bántani akart. Ezt lehet emberi fogyatékosságnak, vagy kritikusi gyengének tekinteni, de ez is hozzátartozott az ő félreismerhetetlen egyéni stílusához. Nem tudom kizárni, hogy egy-egy bántó kritikájának negatív következményei is lehettek a színészek társadalmi, szakmai helyzetére. Kétségtelen tény, s ezzel minden kritikusnak szembesülnie kell, hogy a működésével lelki sérüléseket okozhat. Az a dolga, hogy előadásokról írjon, ugyanakkor emberek sértődhetnek meg emiatt. Bizonyos szempontból MGP jelentőségét mutatja, hogy az összes kritikusokkal kapcsolatos előítéletet és közhelyet rávetítik és rajta verik le. Minden kritikusnak vannak személyes elfogultságai, ez ezzel a munkával vele jár. Az objektív, semleges kritikától az isten óvja meg az olvasót és a színházi világot.”

Egyébként MGP később írt egy könyvet egykori barátjáról, Latinovitsról, és ebben visszatért arra a kritikájára is, amely sokak szerint az utolsó csepp volt, ami öngyilkosságba kergette a színészt. Ezzel kapcsolatban megjegyzi: „Arra treníroztam magamat az életemben, hogy függetlenül rokonszenvtől, ellenszenvtől, barátságtól, haragtól, azt lássam, ami a színpadon van, és igyekezzem is leírni a látottakat.  Latinovits rossz volt a Bozzi úrban.”

Noha sokan vártak volna MGP-től bocsánatkérést az ügynöki múltjáért, ezt sosem tette meg.

Ugyanakkor memoárjában azt is bevallotta: ”Satuba akkor kerültem, ha a rendőrök neveket kérdeztek. Kivel találkoztam külföldön, ki volt itt vagy ott. Hányingerem támadt, ahányszor a legártatlanabb nevet is ki kellett mondanom.”

Vajon árthatott ezzel másoknak? Nem kizárt. Spiró szerint a belügy számára az ügynöki jelentéseiben aligha az volt érdekes, hogy milyen a megfigyeltek világnézete, ezt amúgy is sejtették. „Az illető kapcsolati rendszere volt fontos, ennek a beárulása a súlyos, főleg az emigránsok hazai kapcsolatai esetében. MGP azt írta, amikor konkrét neveket árult el a tartótiszteknek, hányingere volt magától. Hát igen. Ő nem volt nagyon tiszta ember, és nem csak azért, mert besúgott. A tudása, érzékenysége és szellemessége mellett volt benne valami nyúlós. Feltűnési viszketegségben szenvedett,

a színpad lett volna az igazi terepe, de nem volt elég tehetséges, vagy talán csak gyáva volt.” 

Spiró György
Fotó: Bazánth Ivola

Spiró azonban azt is hangsúlyozza: amit a Coming outban leír arról, miként szervezték be, mit és hogyan jelentett szóban és írásban, hogyan zajlottak a találkozások a tartótisztekkel, az egészen páratlan. „Rajta kívül ezt nálunk soha senki nem írta le ennyire tárgyszerűen. Annak idején nekem MGP azt mondta, a Luzsnyászky-dossziéban megjelent jelentések csak a tizede az összesnek. A többi azóta sem jelent meg, felteszem, olyanok érdekeit sértené, akik még élnek.”

Harminc év telt el a rendszerváltás óta és a múltunkkal máig nem tudtunk szembenézni.

Az ügynöktörvény sem született meg. Spiró György szerint nem is fog: „Magyarországon a besúgókat a Bach-korszaktól kezdve minden rendszer védte. Rengetegen érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságok ne derüljenek ki. Itt soha nem lehetett elszámolni a múlttal, és tiszta lappal kezdeni. A második világháború után néhány háborús bűnöst leszámítva főleg olyanokat ért a retorzió, akik nem voltak felelősök, az igazi bűnösök megúszták, mert tudtak törleszkedni, és minden rendszer az ilyenekre épít. Nálunk még a faji törvényeket sem vonták tételesen vissza. Viszont mára a besúgóknak nagyjából befellegzett.

Nincs már emberekre szükség ahhoz, hogy a hatalom a kapcsolati hálókat feltárja és ellenőrizze. Bárkit, bármikor le lehet hallgatni, korlátlan mennyiségben adatokat lehet gyűjteni, digitálisan minden hozzáférhető.

Gyanú vagy indoklás sem kell a megfigyeléshez. Nem kell morális kifogásokkal törődni, a technika megold mindent.”

Spiró György 1979 nyarán mutatta meg az Ikszek című regényének kéziratát. MGP-nek.  Azt is elárulta neki, hogy az ő vonásaiból formálta meg a könyv egyik fontos figuráját, Niemcewiczet. „Ő 1758-ben született, történelmi személy volt, Lengyelország első jelentős vígjátékírója. - folytatja Spiró - Ült a Péter-Pál erődben a Kosciuszko-felkelés után, emigrált Amerikába, hazatért és mindenféle hatalommal együttműködött, a franciákkal is, az oroszokkal is. Félig mindig ellenzéki volt, támogatta az 1830-as lengyel felkelést, és már idősen Párizsba emigrált. Ki is szolgálta a hatalmat meg nem is. Akkor még fogalmam sem volt MGP ügynöki jelentéseiről. Nagyot nézett, amikor azt mondtam, hogy „Niemcewicz te vagy”. Nem szólt semmit, elkönyvelte magában. 2005-ben, az ügynöki jelentéseinek megjelenése után azt mondta, hogy jobban sejtettem a kétszínűségét, mint mások.”