Változás! Már szerdától hozzájuthat az újságárusoknál a legfrissebb 168 Órához!

Bagó beszélőre vár – A párizsi lókupec története, 2. rész

2020. június 6. 17:55 - szerző: Demszky Gábor, Demszky Alma

A cigányok kelet-magyarországi, Párizs gúnynevű nyomornegyedében Bagó felesége, Lujza még mindig várja a „kapcsolattartói” szelvényt, amelyet Bagónak kellene saját kezűleg kitöltenie a börtönben, hogy beszélőn fogadhassa majd a hozzátartozóit, de – mint az első részben megírtuk – ő és a felesége is analfabéta. A cigány kultúrában azonban nemcsak a leírt és kimondott szavak, hanem még a gondolatok is másként működnek, mint a „gádzsóknál”. Ha egy cigány ember egyszer magában elhatározza, hogy valamilyen feladatát teljesíti, az nála már a befejezett cselekvéssel ér fel. Az erős elhatározás nem akkor válik tehát számára meg is valósított tetté, amikor az bekövetkezik, hanem már magának a belső késztetésnek a megjelenésekor. Ezért (sem) értik sokan a cigányokat, de kevesen is vannak, akik szeretnék megérteni őket.

Michael Stewart angol antropológus a Közép-európai Egyetemen, a CEU-n és Oxfordban tanít. Tudását részben Bagó környezetében szerezte. Megtanult magyarul, majd lováriul és másáro nyelven is. Éveken át dolgozott ezen a cigány településen. Könyvet is írt erről, amelyet számos nyelvre lefordítottak, Song brothers, magyarul Daltestvérek címmel. Ez a mű a kulturális antropológia klasszikus remeke. Szerintünk a legtartalmasabb, legjobb forrásmunka, amelyet valaha magyarországi cigány közösségről írtak. Beszámol a rítusokról, az összetartozás érzéséről, az öregek tanácsának működéséről, valamint arról, hogy miképpen beszélik a másárót és a lovárit, és persze arról is, hogy ebben a „Párizsban” egy kisebb közösség beás nyelven beszél. (A beás a 18. századi ortodox román nyelv egy változata.)

Stuárt Misi – ahogy mi szólítjuk – a könyvében leírja, nem sokkal azután, hogy a telepre érkezett, néhány oláh férfi a barátjával látogatóba készülődött. Együtt indultak a közeli faluban lakó rokonokhoz. Útitársai szelíden, de nagyon határozottan azt ajánlották neki, hogy ő is „románesz” módra öltözzön fel. Valamennyi roma férfi bajuszt viselt, és egyiküknek sem volt szakálla, sőt, ha szakállas férfit láttak, hosszan gúnyolódtak rajta. Mit meg nem enged magának ez a bolond gádzsó (dilo gádzsó)? Hosszas vita után rávették, növesszen ő is bajuszt, aminek eredményeként a házigazdái meggyőzően bizonyíthatták, hogy ő nem akármilyen, nem közönséges gádzsó.

 

Románesz

Ahogyan a 80-as évtized közepén akarták-nem akarták, bérmunkássá kellett lenniük, az évtized végére sorsuk a bér- és munkanélküliség lett. De a gádzsó környezet munkadresszúrához fűzött illúziói mit sem változtak. A nem cigány többség nem kívánja tudomásul venni, hogy a cigányok számára az emberi létezés az övéi körében eltöltött idő, amikor nem kell szembenézniük a gádzsók világának nyomasztó fölényével, ahol ők inkább csak arctalan parancsteljesítők lehetnek. S ez a közösségi létezés ugyanolyan gazdag és tartalommal teli, mint bármely más tényleges összetartozás. Csak a nem cigány többség számára ismeretlen… Az otthoni közösségbe szorulás az egész cigányságra jellemző, akár őrzi külön anyanyelvét, akár nem. Ez a roma közösség viszonylag szerencsés, mert aránylag kevés hatósági erőszak zavarta meg, aktívan tartja fenn ezt az identitást, más szóval öntudatosan ápolja és adja tovább viselkedési hagyományait, ízlésvilágát. A magyarországi cigányok nagy többségének ez már nem adatik meg. Szerves közösségeiket az ide-oda költöztetések, kényszerek és tilalmak szétzilálták. De az összetartozást rájuk kényszeríti a nem cigány többség agresszív elutasítása.

(Részlet Solt Ottilia: Románesz (cigányok) című tanulmányából, Beszélő, 31. szám., 6. évfolyam)

 

Stuárt Misi egy oláh cigány, másáró nyelven felvett, a kriminalitást magyarázó példázattal is szolgál: „Gabonát osztott egyszer az Isten a magyaroknak (a nem cigányoknak). Hívta a cigányokat is. A cigányoknak azonban nem volt zsákjuk, mert szegények voltak.

– Add csak, jó Isten a magyarok (nem cigányok) zsákjába! – mondták. A jó Isten bele is mérte a cigányokét is, de később a magyarok (nem cigányok) nem adtak a cigányoknak, hiába kértek. Ezért lopnak a cigányok a magyaroktól (nem cigányoktól).”

Amúgy a romáknak azt az érzését, hogy a hatalom a gádzsók kezében van, az is erősíti, hogy a telepen kívüli világot fenyegetőnek és veszélyesnek találják a romákra, nőkre-férfiakra egyaránt. A cigány univerzum hatalmas, fenyegető erőkkel terhes. A legkisebb rossz lépésből is nagy bajok származhatnak. A kapatos cigányt mindig hazakísérik, akármilyen fáradságos feladat is ez, mert ahogy a romák mondják, ha nem ők viszik, viszi majd a rendőrség.

Stuárt Misit kell ismét idéznünk: „A szorongatottság, a szegénység, az elhagyatottság és »árvaság« érzése (a románi »csorro« kifejezés egyszerre jelent szegényt és árvát) együttesen hozza létre a cigány település életének legfeltűnőbb – és számára, aki a nagyvárosi lakások privát szférájához szokott, egyben a legkimerítőbb – vonását: nincsen kertkapu, és az ajtót sem zárják, amíg bárki is otthon van. Reggel hat órától egészen sötétedés utánig bárki bejelentés vagy előzetes jelzés nélkül beléphet a másik házába, noha odabent már mindenkit az illendő formulák szerint kell üdvözölnie. Sohasem láttam, hogy egyetlen roma is éreztette volna a másikkal, nem jókor jött. Egyszer, amikor jóval éjfél után vittem vendégeket valahová, a házigazda azonnal kikelt az ágyból, és percekkel a megérkezésünk után már itallal és kávéval kínálta őket.”

Térjünk vissza Bagóhoz, akit akkor ismertünk meg, amikor segített az öreg kovácsnak a lovunk lábát tartani patkolás közben. Amúgy „Párizsban” nemrégiben egy önkormányzati rendelet alapján még tilos volt az állattartás – egyébként teljesen indokolatlanul –, mert ez itt egy igen falusias benyomást keltő nyomornegyed. Ám a romák szerencsétlenségére a belváros egészen közel van hozzá, alig néhány utcányira. Vezet ugyan hozzá egy szépen megépített betonút, ám az véget ér a telep bejáratánál. Itt található az a Máltai Szeretetszolgálat által fenntartott iroda, ahová a Harangoson élő romák jogi tanácsért, segítségért fordulhatnak. Csodát nem tudnak tenni, de ők az egyetlenek, akik gádzsóként folyamatosan jelen vannak, és nemcsak jó tanácsokkal tudnak szolgálni, hanem például az iskolai lemaradások enyhítésében is fáradhatatlanul közreműködnek.

Amúgy „Párizsban” a lótartáson és a nyelvhasználaton mérhető az egyes családok viszonya a hagyományokhoz. A fiatalabbak ritkábban ugyan, de tartanak lovat, és egymás közt a másárót anyanyelvként használják. A beás és a lovári vagy másáro nyelvek nem csereszabatosak. Érdekes tapasztalataink voltak a beásul beszélőkkel. Amikor rákérdeztünk, hogy milyen nyelvet beszélnek, azt válaszolták, hogy gyorsan beszélnek magyarul. Aztán napközben kiderült, hogy ez a „beás”, és el kellett mondanunk, hogy az miért más, mint a lovári, és honnan ered. Azóta ők is tudják.

Lakik ott egy román anyanyelvű, Erdélyből áttelepült asszony, aki nemcsak magyarul tud megszólalni, hanem németül, angolul, olaszul és spanyolul is. Ezt módunk volt ellenőrizni, és kiderült, hogy angolul és németül tényleg jól beszél. Az idősebb beás családtagok akkor döbbentek rá, hogy ők azért értik egymást a román anyanyelvű élettárssal, mert az általuk beszélt beás ugyanaz a román nyelv, csak ők az archaikus változatát használják. (Őseik rabszolgák voltak, akik a Monarchia idején települtek át Magyarországra.)

„Párizs” a „világ számos elemében” ma is nagyjából olyan, mint amilyennek Michael Stewart – Stuárt Misi – leírta. Míg a város nagyobb része este záróra után kihalt, itt a felnőttek az utcán kártyáznak, beszélgetnek, az asszonyok dobozokon vagy lavórokon ülnek, hajat vágnak. Korábban olykor-olykor kutyaviadalok is voltak, ám ma ezzel már nem találkozunk.

Csak Bagó lova várakozik tétlenül a szobából kialakított istállóban, mint ahogy Lujza is tétlenül várja a kapcsolattartói szelvényt, de még mindig nem jött a postás.