Az Orbán-rendszer ellen csak újítással lehet eredményt elérni, de mi a helyzet most?

2019. január 24. 06:36 - szerző: Lakner Zoltán

Talán még soha nem tiltakoztak egyszerre annyi, több mint harminc településen az Orbán-rendszer ellen, mint január 19-én, de a demonstrációk közös jelszava nem valósult meg: az ország nem állt le. A december eleje óta tartó tüntetéshullám további folytatódása önmagában is szinte példátlan. Sokan már az ország ébredését és az ellenzéki egység létrejöttét üdvözlik, valójában azonban az a legnagyobb eredmény, hogy még mindig lenne lehetőség ezeknek a céloknak a definiálására és elérésére. Leginkább azzal, ha a megvalósuló tiltakozások ismét a várakozások elé ugranának, és nem esnének vissza a már korábban bejárt szintekre.

Polgár Dóra és Rékasi Zsigmond, Hallgatói Hálózat és kockás inges mozgalom. Néhány példa az elmúlt évekből, amikor az Orbán-ellenes összefogást remélő közvélemény fellélegzett: végre megmozdultak a fiatalok, a tiltakozók és az érdekvédők új generációja lépett színre, mások és máshogyan beszélnek a politikáról, s általuk elérhetők lesznek a „szokásos” tüntetői közönségen túl mások is. Végre van remény.

A fiatal reménység szerepébe most elsősorban a kormánypropaganda, azon belül is az 5-ös számú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa, Bayer Zsolt emelte Nagy Blanka gimnazistát, aki decemberben egy kecskeméti tüntetésen keresetlen szavakkal mondott véleményt az Orbán-rendszerről. A diáktól iskolája, a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium sietve elhatárolódott, és mások is arról tartottak kioktatást, mennyire elítélendő a csúnya beszéd, így például az O1G jelszó elterjedése is, miközben Bayer Zsolt politikailag kiszámított ordenárésága, amit ezúttal a diáklányra zúdított, évtizedek óta mérgezi a közéletet.

Fotó: Merész Márton

Talán tényleg szükséges vitát folytatni arról, a tiltakozások nyelve mennyire legyen támadó, sértő, az obszcén jelszavak beleférnek-e mindenki ízlésébe, elriasztanak vagy vonzanak, de

nagyon széles szemellenző kell annak figyelmen kívül hagyásához, hogy a konkrét esetben Bayer Zsolt vagy Nagy Blanka káromkodása veszélyesebb-e a társadalomra. Mégiscsak arról van szó, hogy egy hatalommal bíró felnőtt férfi és nyomában a teljes kormánypropaganda-gépezet sérteget egy hatalommal nem rendelkező iskolás lányt.

Nagy Blanka az egész helyzetet higgadtan látszik kezelni, másképp is fogalmazott már újabb megszólalásai alkalmával, a teher azonban nyomhatja a vállát: ő a tiltakozás arca. Olyan teher ez, amit elsősorban a környezetének, illetve a tüntetésszervezőknek kell józanul és felelősséggel viselniük, tekintettel arra, hogy a korábbi tüntetéssztárok mindannyian ki voltak téve a gyors kiégés veszélyének, amit nehezen is éltek meg.

Mindez azért fontos, mert az elmúlt több mint nyolc év tiltakozásainak egyik fő tanulsága, hogy a kívülről jövő szereplőket, a „tisztákat” afféle megváltói szereppel ruházza fel a türelmetlen ellenzéki közvélemény, olyan elvárásokat támasztva velük szemben, amelyeknek lehetetlen megfelelni. A hős aztán kifárad, összeomlik vagy hibázik, még inkább távozik, hűlt helyén pedig marad az üresség, a csalódás és a még kétségbeesettebb várakozás, amit idővel egy újabb szereplőre való hisztérikus rátekeredés követ.

Természetesen mindenfajta tiltakozás fontos vivőereje a személyiség és meghatározó faktora az érzelmi azonosulás. Ám ugyanennyire fontos a szisztéma, a politikai cél meghatározása és a szervezettség. Az még nem politikai cél, hogy meg kell dönteni az Orbán-rendszert, mondhatni, ez alap az ellenzék számára. Ezen belül a fő lépések, a csomópontok, az ezekhez kapcsolódó célok meghatározása volna az, amit politizálásnak nevezhetnénk.

Fotó: Merész Márton

Az elmúlt évek tapasztalata, hogy a tiltakozások nem egymásra épülnek, sem a közéleti hatásukat, sem a tiltakozási tudást illetően. Tanulási folyamat helyett hullámhegyek és hullámvölgyek követik egymást, a szünetekben rövidebb-hosszabb felejtési szakaszt él meg a társadalom. A tüntetésszervezői struktúrák többször kicserélődtek, még hogyha vannak is olyan aktivista veteránok, akik újra és újra el tudják magyarázni az újaknak, ha kérik, hogyan kell, mondjuk, demonstrációt szervezni.

A struktúrák kialakulatlanságából következik az időről időre tapasztalható regresszió, vagyis a visszaesés egy korábbi szintre. Regresszió, amikor a választási törvény megváltoztatását kikényszerítő polgári engedetlenség meghirdetése után a taktikai szavazás körüli macherkedés kerül fókuszba, amikor a többszöri tüntetés után a szakszervezetek petíciót akarnak benyújtani a kormánynak, amikor az obstrukció és az üléstermi lázadás után az egyik párt módosító javaslatokról állna neki egyeztetni.

Fotó: Merész Márton

Szabó Andrea politológus, akinek szakterülete az ifjúságkutatás, valamint a tiltakozó mozgalmak elemzésével is foglalkozik, így írt a múlt szombati tüntetés után Facebook-oldalán: „Amit jól működtettek decemberben és január elején, azt valamilyen rejtélyes oknál fogva egyáltalán nem alkalmazták 2019. január 19-én Budapesten. Visszaléptünk az időben néhány évet, amikor ismeretlen civilek szervezgettek néhány száz fős »Most aztán megmutatjuk!«, »Le a pártokkal!« típusú, sehová nem vezető megmozdulásokat. Na, ez az a mentalitás, ami háromszor eredményezett kétharmadot a valóságban. Meg kellene érteni, hogy minden alrendszernek megvannak a maga kitüntetett aktorai. A civil társadalomnak a civilek, a politikai alrendszernek pedig a politikusok. A szakszervezetek a két szféra között helyezkednek el, attól függően, hogy milyen típusú ügyet vállalnak fel.” A kutató előrevetíti – megint csak az eddigi tapasztalatok alapján –, hogy „a kormány a maga módján jól taktikázik, amikor húzza az időt. Nem kell mást tennie, mint az általános magyar politikai kultúrára építeni, és nyert ügye van. Ha más nem, az elmúlt 30 év egyik legfontosabb tanulsága ugyanis, hogy (legalábbis a Fideszen túli világban)

a hirtelen mozgalmi hullámhegy kialakulását nagyon gyorsan követi a hosszú, mély hullámvölgy.

Az utcai megmozdulások elérték a hullámhegy csúcsát, a kézzelfogható eredmény eléréséhez más eszközökre lesz szükség.”

A tapasztalatok pozitív oldala, hogy az Orbán-rendszer ellen tiltakozók mindig akkor értek el eredményt, akkor nyertek közfigyelmet és hozták zavarba a kormányoldalt, amikor újítani tudtak. A Milla esetében újdonság volt, hogy kialakult egy tartós szervezői mag, amely újabb és újabb demonstrációkat produkált. Az éhségmenet megszólította a vidéket, a Hallgatói Hálózat az egyetemi diákságot, a kockás ingesek megmozgatták a közoktatást. A netadós tüntetés példát mutatott arra, hogy lehet a tiltakozás konkrét témáját leszűkítve a társadalmi tiltakozás körét bővíteni. Akkor, 2014 őszén tartottak először több vidéki helyszínen is kormányellenes demonstrációkat.

Fotó: Merész Márton

2018 decemberének újítása egyrészt az volt, hogy a parlamenti ellenzék elhagyta a konvencionális kereteket, obstruált, pulpitust foglalt, több képviselő bevette magát az MTVA székházába. Másrészt az, hogy végre életjelt adtak a szakszervezetek. A szereplők hirtelen a velük kapcsolatos várakozások elé ugrottak. Ettől kezdve viszont ez az a szint, amiről a további megmozdulásoknak el kellene rugaszkodniuk.

A regresszión kívül a másik veszély, amivel a tiltakozásoknak meg kell küzdeniük, hogy adottságnak tekintik a saját jelszavaikat. Hiába esnek neki sokan „az” elemzőknek, hogy, úgymond, fúrják az ellenzéki egységet, valójában nincs ellenzéki egység. Közös akciók és fotók vannak, de nincs közös álláspont az európai parlamenti választási indulás mikéntjéről, ahogyan nincs országos megegyezés az önkormányzati választásról sem. Egyébként tanulságos, hogy

számos fővárosi kerületben és vidéki városban a jelszavakon való rugózás és a nagyszájú fogadkozás helyett valóban kialakulni látszanak az együttműködés verziói.

Hiába a szokásos fanyalgásvád azokkal kapcsolatban is, akiknek kételyeik vannak az általános sztrájkkal kapcsolatban, ha egyszer nincs országos sztrájkhangulat, pláne sztrájkkészültség. Az ehhez szükséges szervezettség és széles körű munkavállalói akarat, a tömegerő hiányzik az ország „leállításához”. Nem az a „hasznos hülye”, aki ezekre a deficitekre rámutat, hanem az, aki rosszul méri fel a célok és az adottságok viszonyát, ezért újabb csalódásba, majd hullámvölgybe vezeti a tiltakozásokat. Az egymásra épülő célok meghatározása és a fokozatos építkezés pontosan azt szolgálná, hogy lehetségessé váljon az előrelépés, de a vágyak összekeverése a körülményekkel csak egy újabb csalódásnak és visszaesésnek ágyaz meg.