Az ember, aki 420 milliót osztott szét dolgozói között – Magyar József és a Hungerit-sztori

2018. szeptember 6. 06:55 - szerző: Buják Attila

A nagy nemzedék lassan visszavonul. A privatizáció őskorszakának hősei sorra adják el cégeiket. Ők azok, akik még az államszocialista gazdaság belvilágában szocializálódtak. Alkat kérdése, ki tulajdonítja sikereit önnön kiválóságának vagy tartja magát mázlistának. A szentesi sajtmester fia, Magyar József, cégének egykori fejlesztési főmérnöke nem azzal lepte meg a várost, hogy művét, a legnagyobb hazai baromfi-feldolgozónak mondott Hungerit Zrt.-t eladta Csányi Sándornak, a Bonafarm-csoportnak. A búcsú a szokottnál érzelmesebbre sikerült. A tulajdonosváltást bejelentő munkásgyűlésen az elnök gáláns gesztussal zárta az elmúlt huszonnyolc évet: 420 milliót osztott szét a dolgozók között, majd a sorompó túlsó oldalára, a szintén általa alapított és birtokolt Frigo Kft. telepére hajtott.

Magyar úr már bennünket sem a Hungerit székházában fogad. Az elmúlt héten költözött ki, guruljunk tovább, mondja, pár métert, a vasúti sorompó túlsó oldalára, s balra, a MOL-kút mellett megpillantjuk a Frigo feliratot. A melegben a cégnév is jólesik. Úgy sejtjük, hűtőházról van szó, dél van, a nyár legdühödtebb napja, a forróságban a sorompórúd szinte tüzet fog.

Magyar úr benne van a „száz leggazdagabb magyarban”, a fáma szerint nyolc és fél milliárddal. A Hungerit vételára a legsúlyosabb üzleti titok, maradjunk annyiban, ha a kalkulációk helyesek, a cég ára 15 és 20 milliárd között mozoghat. Hepiend ez, főleg azok után, hogy 2008 táján, a válság kezdetén, kis híján Magyar úr is megbukott.

A nagy váltás az extulajdonost szemlátomást feszélyezi. Bizonytalanul fészkelődik a bőrfotelben, szemüvegét zavartan igazgatja. Az iroda annyira vadiúj, mintha most vonultak volna ki a bútorszállítók. Ez nagyjából így is van. Magyar fia, a Frigo Kft. igazgatója, a városban „harmadik Jóska” lepte meg ezzel a papát, Második Józsefet. Első József még sajt- és vajmester volt a Károlyi-uradalomban, ő volt a „csirkés” Magyar apja. Harmadik József (a fiú) szintén vitte egy ideig a céget. Negyedik József, a hatéves unoka a dinasztia aranyága.

Fotó: Bazánth Ivola

A bőrgarnitúra, ahova lehuppanunk, ismerős. Mondta is Magyar úr Csányi úrnak: ezt elviszi, a világ kincséért nem adja. Ebben a fotelben ült, amikor 1970-ben felvették dolgozni a gyárba. Magyar sosem volt irodakukac, ha a gyárban volt (és napi tíz órában ott volt), az adminisztrációt egy óra alatt letudta, és a csarnokot járta. Bevett módszere volt, hogy embereivel rendszerszerűen foglalkozott. A privatizáció előtt mindenkivel leült, hogy elmagyarázza, kitől mit vár, hogy új világ jön, ő most már nem az állam, de ő a tulajdonos.

Az átadás-átvétel ekkora cégnagyságnál több egy szimpla aláírásnál. Folyamat. Magyar urat fel is fogadták Csányiék tanácsadónak. Huszonnyolc év után kényes poszt. Megkérdeznek, de már nem döntesz. Maga a búcsú valóságos karnevál volt. Vakuk villogtak, százötven-kétszáz ember állt sorfalat a folyosókon, sokan sírtak, mondott néhány szót Csányi úr, a fia, Magyar úr megköszönte a három évtizedet. Említette a pénzjutalmat is, másfél-két havi bérről lenne szó, még azok is kaptak valamit, akiket néhány hónapja vettek föl.

– Ennyi a lélektani küszöb – mosolyog helyi informátorunk. – Pont annyi, amennyit mindenki megjegyez, de azért őt sem vágja földhöz.

Mi azért hozzátesszük: Magyarországon ez nem divat. Mások inkább futballklubokra költenek.

– Nem ülnénk itt és nem beszélgetnénk, ha nem álltak volna mellettem ők. A végeredmény közös. Nem most jöttem rá, így indultam – mondja Magyar úr.

A privatizáció nem mindenben felelt meg a klasszikus rendszerváltó modellnek. Nem úgy nézett ki, mint az életképes termelővállalatok jó részénél, ahol a cső egyik végén a menedzser (mondjuk a vezérigazgató) állt – és a másikon is, majd némi banki közbeiktatással eladta kedvenc gyárát önmagának. A használhatóbb dolgokat (és embereket) a vezetés kimazsolázta. Magyarországon majdnem kétmillió állás szűnt meg a rendszerváltás első éveiben. A Hungeritben ma nagyjából annyian dolgoznak, mint régen.

Szentes esete speciális, itt a mitikus államszocialista konkurens, a cég vezérigazgatója, az egykori országgyűlési képviselő (1971–1990) Mag Pál volt. Szentesi méretekben amolyan Burgert Róbert-, Horváth Ede-szerű menedzserikonnak számított. Ő azt ígérte, marad minden a régiben, nem lesz elbocsátás Szentesen. De a pálya már erősen lejtett. A szovjet piac összeomlásával a vezérigazgató sem számolhatott. 1989 végén a vállalati tanács sorsfordító döntést hozott. Privatizálni kell (illetve lehet) a baromfi-feldolgozó „fogyasztóbarát részeit” (panírozó, vöröshúsáru-gyártó).

Az első időkben a két cég egyazon kerítésen belül, közös telephelyen működött. Magyar úr egy ideig várt, fejlesztési főmérnökként a cégvezetés harmadik vonalába tartozott. Előtte állt a vezér és az összes részlegigazgató. Mikor látta, hogy nem mozdul senki, bement a fővezérhez, hogy bejelentse, ha senki sem próbálkozna, ő beindulna. A magánosításhoz a privatizáció őskorában nem kellett észvesztően sok pénz. Az állami anyacégnek mint tulajdonosnak 49 százalékkal kellett bent maradnia, a többi privatizált tulajdonrész. Az akkori törvények szerint 50 milliós befektetésnél, ha a tulajdonosok harmada külföldi, 40 százalékot tesz ki az adókedvezmény.

– Elkezdtem számolgatni – mondja Magyar úr. Példája a gmk volt. Ott látta, mire képesek az emberek viszonylag kevés bónuszpénzért. – Ha azt meg tudtuk csinálni, és jól jártunk, miért ne tudnánk egy céget működtetni?

Volt néhány német ismerőse, barátja, később feltűnt egy olasz csirkebél-kereskedő. Németországban meghívták vacsorára, ahol a magyar származású vendéglátó felkonferálta:

Magyarországon elindult valami… hallgassátok meg Jóskát.

– Heten voltak, mint a gonoszok. Elmondtam nekik, hogy hét és fél millióval kellene fejenként beszállni. Nekik az kártyapénznek számított – mosolyog Magyar úr. – A döntő kérdés az volt, hogy mutassam meg a térképen, merre van Szentes, hol is lesznek ők tőkések.

Magyar úr állítása szerint esze ágában sem volt tulajdonosként feltűnni. De a partnerek kemények voltak: akkor bíznak a buliban, ha valamennyit ő is betesz. Tízmillió-háromszázezer kellett. Volt egy Trabantja (azzal járt a család sátorozni), egy háromszobás lakása, készpénz semmi. Végigjárta a hazai bankokat.

– Az egyiknél egy kedves arcú fiatalember azt mondta, írjam le, mit óhajtanék. Van-e koncepcióm? Visszamentem egy hét múlva.

A fiatalember várta. Azt mondta, a bank momentán semmiképp sem tud kölcsönözni, de neki lenne egy ötlete, és hozzá 16 hónapra tízmilliója. Írja alá, itt a papír… tizennyolcmillióról. Fedezetnek Magyar úr beajánlotta a lakását. Ebből később családi balhé lett. Az asszony békétlenkedett. Eldoboltatná két gyerekkel a fejük fölül a tetőt?

– Igaza volt – mondja a gyáros. – De most már nem tehetek semmit.

1991 kiemelkedő év volt, jól ment a bolt, azt a tizennyolcmilliót ’92 májusára kiperkálta. Még maradt is négyszázezer pluszban, mondja ironikusan.

– Így lettem tulajdonos.

– Nem volt ez uzsora? – rebegjük riadtan.

– Hát istenem. Huszonnyolc év telt el. Ha az volt, elévült.

Magyar úr személyzeti stratégiájának lényege patriarchális szemlélete. A munkásokat már ismerte. Tudta, ki milyen gyakran ugrál ki cigizni, ki az, aki tíz perccel műszakzárás előtt leteszi a lantot. Szemére vetheti-e bárki, hogy (termékszerkezetben, munkásállományban) a legjobbakat mazsolázta ki? Csak egy kicsivel fizetett többet. Kérte, senkinek se mondják el a cégnél. De lehet-e ilyesmit Szentesen kérni?

A városban mesélik: Magyarhoz mindig oda lehetett menni, nem kellett az irodájába bejelentkezni. Ha betegeskedett a családban valaki, vagy meghalt a nagymama, és a temetéshez kölcsönt kellett volna felvenni, Magyar megkérdezte, mennyi hiányzik. A számlát bekérette, a különbözetet kiegyenlítette.

Felhívta egyszer a szomszédból Mag úr, az ősvállalat nesztora, hogy lehet az, hogy a Hungerit virágzik, az állami őscég ugyanazon a telephelyen meg haldoklik. A kérdés keserű és célzatos volt. Magyar szerint a válasz egyszerű volt: a Hungeritnél három értékesítő dolgozik, „tenálad persze tizennyolc. Az én három emberem forgalmaz annyit, mint a te tizennyolcad.” Magyarban érthetően nőtt az öntudat: 1993 derekán az állami baromfi-feldolgozó a csőd határán tántorgott. A fő privatizátor, ahogy várni lehetett, Magyar úr volt. Magyar cégéből a résztulajdonosok viszonylag gyorsan ki is szálltak. A viták fő oka az osztalék volt, merthogy Magyar a nyereséget, ha tehette, a cégfejlesztésbe ölte.

– Én nem jártam szuperlimuzinnal, az volt a legnagyobb öröm, ha vásároltam egy modern csomagológépet.

Fotó: Bazánth Ivola

A porondon Magyar maradt. Embereit ma sem fizeti túl. Elmondása szerint a cégénél egy-egy munkás a minimálbéren túl 15-20 százalékot kaphat, plusz a cafeteria. A javadalmazást emeli az általa szorgalmazott és fizetett szakmunkásvizsga. Közben a világ nagyot fordult. Szentes (és a Hungerit) jövőjét komolyan fenyegeti a német-osztrák munkaerőpiaci konkurencia. Egy „késsel jól bánó helyi ember” (Magyar szóhasználata) Ausztriában a Magyar által fizetett bér háromszorosát-négyszeresét kapja. A Hungerit nem tud ennyit fizetni.

– Próbálkozunk, de nem megy.

De tudja azt is: akik mégis visszajönnek, mind azt mondják, odaát sem fenékig tejfel. A darabolóban az ember tíz órákat is dolgozik, szombaton be kell menni, és negyedmagával, család nélkül egy konténerben darvadozik. Voltaképpen rabszolga. Az ember idegeit felmorzsolja a szeretetlen monotónia. A bér három-négyszeres, de ha egy elmenő elköszön tőle, Magyar mindig azt mondja: sose csapja be az ajtót a háta mögött. Várja ki azt a két hetet, amíg utódját a szalag mellett betanítják. Mert ha valaki visszajön, nála bármikor beszállhat. De ha haraggal távozik, Magyartól megkaphatja: „Béla, sajnos nincs munka. Majd üzenek, ha kellesz.”

Megállunk. Szentesre terelődik a szó. A város sokat változott. Régen volt, amikor reggelente az utakon tehéncsorda baktatott. Ma már a kakasszó is ritka. Van viszont ételhordás és csomagolt kacsa. A kisváros 36 termálkútja a munkanélküliséget is kúrálta. Népszerű volt a melegfóliázás. A jól fizetett „aznapi” idénymunka. Nyolc órában egy ügyes ember nyolcezret is megkeres, és hazavisz két kiló paradicsomot. A dolog hátulütője, hogy a divatos feketemunka miatt a Dél-Alföldön a nyugdíjak viszonylag alacsonyak. A budapesti átlagtól jelentősen, 35 ezer forinttal elmaradnak.

Az ablak alatt felbőg egy kamion. A Magyar család sem marad cég nélkül. A Frigo Kft. a Hungerithez képest (47 milliárdos árbevétel, 1800 dolgozó) minibirodalom, hűtőház és csomagoló (120 ember, 1,5 milliárd). Fenntartanak egy kis sajtüzemet, nosztalgiából, a dinasztiaalapító iránti tiszteletből. Az anyacégből megtartották a takarmánykeverőt. Van tehát mivel bíbelődni, de Magyar úr mosolyán látjuk, neki ez kispálya. Ki is mondja.

– Ez alkat dolga. Ha volt problémám, az feldobott. Ha nem volt, unatkoztam.

A városban már évek óta rebesgették, hogy eladja a baromfi-feldolgozót. Aggódtak is a helyiek, egy napon beállít egy korbácsos kapitalista, aki a költségigényt ridegen kiszámítja, a bérkeretet és a létszámot megkurtítja. Vagy a piacot vásárolja fel. A harmincöt ország, ahova Magyar úr szállít, vonzó perspektíva.

Magyar sosem volt elbocsátós típus. Egyszer mondott fel 120 embernek, de később őket is visszavette. A történet a Négy Mancs-botrányhoz kapcsolódott, amely a céget majdnem hazavágta. A lavinát az állatvédők indították el állítólagos libaügyek (állatkínzás) miatt. Bár a pereket a cég megnyerte, majdnem bele is bukott. Végül négy embert elbocsátott, de a német-osztrák piacról átmenetileg kiszorult. Két év alatt 3,2 milliárdos adósságkollekció állt össze. Az „ötödik mancs” a 2008-as válság volt, ami a hitelezési kedvet kurtította. Ilyenkor látszik, hogy az üzlet ötven százaléka pszichológia. Az egyik nagybank főnöknője rákérdezett:

– Magyar úr, kikecmereghetnek?

– Ki – mondta Magyar, s ekkor látszott, a folttalan múltnak (a cégnek sohasem volt tartós adóssága) és Magyar úr szavának a bankoknál súlya van. Nem azért birodalomalapító, mert megcsinálta az egyik legnagyobb hazai baromfi-feldolgozót, hanem azért, mert meg is tudta védeni.

A válság viszont megmutatta: bármilyen stabilan áll a gyár, a siker és a bukás néha centiken múlik. A cégeladásnak lélektani oka ez. A szentesiek szerint „az öreg Magyar kezéből is bármikor kicsúszhat a Hungerit”, a fia kezéből kisöpörheti egy madárinfluenza. Ha az idősebb Magyar úr veszít, annak távlata, súlya van, megpróbálta, isten adta, isten elvette. De ha a fiú bukja el a játszmát, az méretes kudarc. Márpedig józan számítás szerint a Hungerit a szükséges fejlesztések nélkül valóban elbukhat. Milliárdos tőkeigénnyel kalkulálnak. Hogy miért?

Magyar úr arca felderül, élettel telik meg az iroda.

– Csak hatékonyságból megélni nem lehet. Komoly bérfejlesztések (15-20 százalék) kellenek ahhoz, hogy az emberek el ne vándoroljanak. A működő két vágópálya száz százalékig kihasználva is kevés. Évi huszonötmillió csirkét vágunk két műszakban. Ha elkészülne egy új vágóhíd, ez 26 millióra mehetne fel, egy műszakban, kilencvenszázalékos létszám mellett, fele energiával, fele vízigénnyel.

Ezen a ponton lép be a történetbe Csányi Sándor. Az elmúlt években hat-hét komolynak látszó vevő is volt. De a főnök gyanakodott, nem biztos, hogy mindenki azzal a szándékkal érkezett, hogy fenntartsa a baromfiipart Szentesen. A pusztulás halálos csapás lenne a városnak. A fejlesztéshez hitel is kell, horribilis hitel. Magyar úrnak volt cége, de nem volt hozzá bankja. Csányinak van bankja, hatalmas agrárbirodalma.

– Érzelmi okból megtartottam volna a gyárat – mondja Magyar József. – Többet foglalkoztam vele, mint együtt a két gyerekemmel.

Most érzelmektől fűtve adja el.

Búcsúzóul megtekintjük a tetthelyet. A korridorban patikatisztaság. A víztornyot repkény lepi be, ami a patina jele. Beöltözünk a fotózáshoz. Fehér csizmában, papírruhában úgy festünk, mint két ufó. Az ajtó mögül jeges pára csap meg, harmincnyolc fokból tizenkettőbe süllyedünk. Maga a szalag nem túl lelkesítő. Villámkezek elképesztő ütemben nyeszetelnek madártetemeket.

Műszakváltás van, kifelé tódul a nép.

Magyar úr kipofozott egy parasztházat, az megfelel neki. Sosem volt a luxus embere. Hobbija a horgászat, ami régen a szegények sportja volt. Van egy hatéves Audi 8-asa, kivásárolta a Hungerittől. Néha eljár az unokákkal síelni.