Az ellenzék napja – Lökést adott a békés átmenetnek 1989 márciusa

2019. március 15. 07:40 - szerző: Lakner Zoltán

Harminc évvel ezelőtt vált munkaszüneti nappá, 1989. március 15-ét tízezrek töltötték az utcákon a változásért tüntetve, bebizonyítva, hogy a politikai fordulat igénye mögött tömegtámogatás áll.

„Félmegoldásokkal nem érhetjük be”, figyelmeztette Kis János a Kossuth téri tüntetés közönségét 1989. március 15-én. Az SZDSZ későbbi elnöke arról beszélt – mint azt Ripp Zoltán idézi Rendszerváltás Magyarországon című könyvében –, hogy a kommunisták kaphatnak a súlyuknak megfelelő részt az új Magyarország pártjai között, de csak akkor, ha elfogadják a szabad választásokon nyugvó demokratikus többpártrendszert. „Erről kell tárgyalni, az idevezető átmenet garanciáiról”, fűzte hozzá.

Bár Kis János szavai kimaradtak az MSZMP központi lapja, a Népszabadság másnapi beszámolójából – ahogyan a gyűlés másik szónokának, Orbán Viktornak a nevét és mondandóját sem írták le –, más csatornákon, így például a jelenleg központi pártlapként funkcionáló, akkor azonban a legnyitottabb újságnak számító Magyar Nemzeten keresztül az üzenet eljutott a széles nyilvánossághoz.

Erre nemhogy egyetlen Kádár-kori március 15-én nem kerülhetett volna sor, de alig néhány hónappal korábban sem. 1988. november 29-én a Budapest Sportcsarnokban tartott aktíván Grósz Károly pártfőtitkár még elmondta hírhedt „káhosz és anarkia” beszédét, vagyis arra figyelmeztette elvtársait, hogy fel kell lépniük az ellenforradalmi erőkkel szemben, korszerűbb szocializmust kell létrehozniuk, különben „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”. Grósz világossá tette, hogy nem akar többpártrendszert, inkább az egypártrendszeren belül kell a társadalmi együttműködés új formáit kialakítani. „Nem hiszem, hogy szükségünk van az 1956-ból ismert hetven pártra.”

„1988 őszén újra megalakult az 1947-es választás összes pártja”, írta ugyanerről az időszakról Szabó Miklós történész, a demokratikus ellenzék egyik fontos személyisége. Szerinte a társadalom tagjai nagyrészt úgy voltak a Kádár-rendszerrel, hogy „ahhoz képest, amilyen egy kommunista rendszer, ki lehet bírni”. E kényszer szülte politikai passzivitás Szabó Miklós szerint ahhoz vezetett, hogy az állampolgárok nem sokat tudtak róla, és nem is különösebben kutatták, mit akarnak az új ellenzéki pártok, amelyek iránt szintén nem éreztek túl sok bizalmat. Mégis igaz, hogy a halmozódó gazdasági nehézségek, a fogyasztási minták nyugatiasodása és az állampárt érzékelhető elbizonytalanodása következtében 1988–1989 fordulóján inkább már csak a politikai változás mértéke volt a kérdés.

Fotó: Fortepan/Vészi Ágnes

Az állampárt maga is új alkotmányon gondolkodott. A MSZMP Politikai Bizottsága 1989. február 7-i ülésén Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke és Pozsgay Imre államminiszter amellett érveltek, nem érdemes az MSZMP hegemóniáját alkotmányban rögzíteni, hiszen ezzel azt ismernék el, hogy a vezető szerepüket nem tudják versenyben megtartani a többi párttal szemben.

A politikai helyzet alapvető változásához nagymértékben hozzájárult 1956 átértékelése. Ennek döntő mozzanata volt Pozsgay január végi rádiónyilatkozata, amelyben népfelkelésnek nevezte azokat az eseményeket, amelyeknek ellenforradalommá minősítése mindaddig az MSZMP hatalmának egyik pillére volt. A múlt 1989 elejére az egyik legfontosabb jelenbeli politikai kérdéssé vált. A feltáruló történelmi igazság megrendítette az állampártot, amely egyre kevésbé tudta irányítani és korlátozni a rendszerváltó folyamatot, hiába próbálta újra és újra visszavenni a kezdeményezést.

A többpártrendszer elismerése is az előremenekülési szándék vagy még inkább a sodródás jele volt. Berecz János fogalmazta meg a legplasztikusabban az MSZMP kudarcát, amikor a Politikai Bizottságban azt mondta: „Mi szerettük volna, vagy gondoltuk: egypártrendszerű pluralizmus, de ha nem megy, akkor többpártrendszerű.” S mivel tényleg nem ment, február 11-én a Központi Bizottság határozata elismerte, „a politikai élet pluralizálása – az adott hazai helyzetben – a többpártrendszer keretei között valósítható meg”. Grósz úgy vélte, a majdani többpárti választás megnyerhető az MSZMP számára, „nem hiszem, hogy hetek és hónapok alatt változnának meg az erőviszonyok”. Az utolsó főtitkár nem értette, hogy éppen a gyors változás a helyzet legfontosabb jellemzője. Sokkal pontosabban érzékelte Király István irodalomtörténész, hogy mi történik, aki a többpártrendszer visszaállítását hírül véve, a kommunista rendszer híveként, csalódottan írta naplójába: „a párt ezen a napon mondott le a hatalomról”.

Ezek az események nyitottak utat annak, hogy a sokáig csak alternatív szervezetek címszó alatt emlegetett ellenzék jelen lehessen az utcán március 15-én. A pártállam évtizedeken át mostohán kezelte 1848 ünnepét, már csak azért is, mert az ellenzék összekapcsolta a levert forradalmak emlékezetét. „Nem egy, hanem három forradalom (az 1848-as, az 1918-as és az 1956-os) forradalom próbálta már elérni ugyanazokat a célokat”, mondta Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Kossuth téren. A legbrutálisabb rendőri beavatkozásra 1986. március 15-én került sor, ez volt a „lánchídi csata”, amikor a hatóságok csapdába csalták és megtámadták az ellenzéki felvonulás résztvevőit. Még 1988-ban is megelőző őrizetbe helyezték az ünnep előestéjén Demszky Gábort, Haraszti Miklóst, Molnár Tamást, Solt Ottiliát. Ehhez képest valóban gyökeres fordulatot jelentett 1989. március 15-e, amikor a Nemzeti Múzeumnál tartott hivatalos ünnepségen kívül legális demonstrációt tarthattak az ellenzéki csoportok több helyütt az országban, Budapesten pedig Petőfi, Kossuth, Kölcsey és Bem szobránál, a Szabadság téri tévészékház előtt, majd este a Roosevelt térről a Lánchídon át a Dísz térre vonulhattak.

Március 15-e piros betűs ünneppé nyilvánítása maga is politikai húzás volt a málladozó állampárt részéről. Ámde, ahogy Ripp Zoltán írja, „az MSZMP szokásához híven március 15. kapcsán is késésben volt”. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy amikor a Központi Bizottság vitájában a főtitkáron számon kérték, miért nem léptek gyorsabban az ünnep ügyében, Grósz azzal védekezett: már 1987-ben felmerült március 15. munkaszüneti nappá, egyidejűleg november 7-e munkanappá nyilvánítása, de nem akartak ilyen döntést hozni éppen a nagy októberi szocialista forradalom hetvenedik évfordulójának évében. Így aztán a gesztusnak szánt árukapcsolás már csak 1989-re vonatkozhatott, addigra viszont a párt egyre nagyobb hátránnyal futott az események után.

Ezt sem ismerte fel azonban mindenki. A méltán népszerűtlen Maróthy László például annak a várakozásának adott hangot a Központi Bizottságban, hogy március 15-én a párt megmutathatja erejét, nehogy az ellenzék azt higgye, „ők többen vannak akkor, amikor ez nem igaz”.

Akkor már sokkal trükkösebb volt az a meghívás, amit az állampárt az ellenzéki szervezeteknek küldött a múzeumkerti ünnepségre, hogy a nemzeti egység jegyében ünnepeljenek együtt. Ahogy Rockenbauer Zoltán, az első Orbán-kormány kulturális minisztere írta a Beszélőben, az állampárt arra hivatkozott, ne sajátítsa ki senki az ünnepet, tehát „ünnepeljenek együtt a mindenkori kisajátítók és meggumibotozottak”. Az állami ünnepségen végül csak két ellenzéki szervezet képviselője vett részt, Vörös Vince a kisgazdák nevében puhább, Ruttner György szociáldemokrata színekben keményebb hangvételű beszédet mondott, de mégiscsak ott feszítettek mindketten a rendszer vezetői mellett.

A többi ellenzéki párt nem volt hajlandó részt venni az állami eseményen, annál is kevésbé, mert január 28-a óta zajlottak az ünnepi politikai demonstrációk előkészületei. A Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Fidesz, a Kisgazdapárt, az MDF és az SZDSZ delegátusai az első pontok között állapodtak meg arról, hogy a hivatalos ceremóniától távol maradnak, bár, mint láttuk, ezt nem mindenki tartotta be. A távolmaradás indoka volt egyebek mellett az is, hogy az MSZMP nem kért bocsánatot a korábbi évek hatósági atrocitásai miatt. A rövid idő alatt harmincegy szervezet tárgyalásává bővülő egyeztetésen úgy döntöttek, a korábbi évek ellenzéki demonstrációinak jelképes színhelyein szerveznek saját eseményeket.

Közösen fogalmazták meg az 1989-es tizenkét pontot is. Orbán Viktor következetesen úgy emlékszik, nemrég egy háttérbeszélgetésen is azt állította, „én mondtam, hogy az oroszok menjenek haza”, amivel méltán híressé vált 1989. június 16-i beszédére utalt. Csakhogy a számos szervezet által együttesen jegyzett március 15-i pontok közül a kilencedik szó szerint tartalmazta, hogy „Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről!” Ezt a követelést tehát nem júniusban Orbán Viktor, hanem márciusban, az ellenzéki pontokat a Szabadság téren felolvasó Cserhalmi György hangján ismerhette meg a magyar közvélemény. A korabeli pártlapnak a szovjet csapatokkal kapcsolatos követelésről nem sikerült megemlékeznie, ahogyan a pártsajtó ma sem vesz tudomást a miniszterelnökétől eltérő emlékezetekről.

 

Fotó: Fortepan/Marics Zoltan

A különböző március 15-i ellenzéki beszédek közös eleme volt az állásfoglalás az MSZMP-vel folytatott tárgyalásokról. A téma fontosságát az adta, hogy a többpártrendszert elismerni kényszerülő állampárt konzultációra hívott számos szervezetet. Azzal próbálta ugyanis az MSZMP kézben tartani az eseményeket, hogy külön-külön tárgyalva velük, megosztja az ellenzéki csoportokat. Március elején többek között a Kisgazdapárttal, az MDF-fel, az SZDSZ-szel egyeztetett az MSZMP, de ignorálta a Fideszt. Az állampárt el akarta ismertetni a fennálló parlament és kormány legitimitását, a fegyveres testületek pártirányítását, és egy olyan kerekasztal-konstrukcióban gondolkodott, amely elkeni a hatalom és az ellenzék szembenállását. Az MSZMP kedvenc hívószavai az egység és a nemzet lettek. Az SZDSZ már ekkor jelezte, a parlamentáris demokráciába való átmenetről hajlandó csak tárgyalni, és fontosnak tartotta, hogy az ellenzék egységes álláspontot alakítson ki.

A visszavonuló állampárt másik ütőkártyájának a felfordulással való fenyegetést tartotta, vagyis hogy jobb a fokozatos hatalomátadás – ami másfelől az MSZMP minél további hatalommegtartását jelenti –, mint egy véres felkelés. Az ezzel kapcsolatos ellenzéki választ fejezte ki Csengey Dénes híres mondata a Szabadság téri március 15-i demonstráción. A rendszer különösen félt attól, hogy a tüntetők megostromolhatják a tévészékházat. Csengey, az MDF-ben politizáló író szellemesen utalt erre az aggodalomra: „Tőlünk ne féltse senki a televíziót! Nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk!”

Az első országos gyűlését éppen március 15-e előtt tartó MDF, amely a legnagyobb és legismertebb „alternatív szervezet” volt, ekkoriban még arról sem tudott dönteni, pártként vagy valamilyen más szervezeti formában működjön-e a továbbiakban. A küldöttek találkozhattak ugyan Antall József jobbközép centrumpárti koncepciójával, de a későbbi miniszterelnök beszéde nem váltott ki érdeklődést, még nem ő állt a középpontban. Ugyanakkor az MDF egyértelműen a rendszerváltás pártjára helyezkedett, és kerekasztal- vagy kétoldalú tárgyalások helyett alkotmányozó nemzetgyűlést hívott volna össze, erről akart megállapodást. A küldöttek tanácskozását március 14-én politikai nagygyűléssel fejelték meg, amelynek egyik szónoka Csurka István volt. A Nemzeti Sportcsarnokot zsúfolásig megtöltő érdeklődőknek hatásos szónoklatában azt mondta, az MSZMP-vel folytatott tárgyalások feltétele a Munkásőrség feloszlatása, a magánszemélyeknél (értsd: funkcionáriusoknál) lévő fegyverek begyűjtése, valamint – és ő csak tudta, miről beszél – az ellenzék titkosszolgálati megfigyelésének beszüntetése. Részletesen szólt a társadalmat sújtó szociális problémákról, az egészségügy és az oktatás rossz helyzetéről, amit szembeállított az urizáló pártállami elit életmódjával. „Hány vadászat maradt el, mióta nincs pénz iskolákra?”, hangzott az egyik szónoki kérdése.

A március 15-i ellenzéki tüntetéseken, Maróthy várakozásával ellentétben, jóval többen vettek részt, mint az állampárt rendezvényén. A leginkább politikusi szövegek a Kossuth téren hangzottak el, ahol két későbbi pártelnök, Orbán Viktor és Kis János beszélt.

Orbán kemény szavakkal ostorozta az állampártot, kifejezésre juttatva, hogy a nemrég még a rendőrséget a tüntetőkre küldő rendszer hirtelen támadt tárgyalási készsége önmagában nem elég semmire. „Nekünk kell olyan helyzetet teremtenünk ebben az országban, amikor az uralkodó párt nem tehet mást, mint amit megígért. Nem tehet mást, mert elvesztette minden olyan eszközét, amivel visszaránthatna minket a diktatúra sarába.”

A később sokszor szociális érzéketlenséggel vádolt SZDSZ nevében Kis János hangsúlyosan beszélt a szegénységről, milliók nyomorúságba taszításával vádolta az állampárti politikát, és éppen ebben látta annak a káosznak a lehetséges kiváltó okát, amelytől az MSZMP állítólag meg akarta kímélni az országot. „Békés átmenetet akarunk, nem újabb katasztrófát”, szögezte le, indokául annak, miért van szükség tárgyalásra az állampárttal. Egyúttal azonban világossá tette, az ellenzék nem részt kér az állampárt által birtokolt hatalomból, hanem szabad választásokat akar. Ellenzéki társainak azt üzente: „Előbb a demokratikus pártok és mozgalmak koalícióját kell megteremteni, hogy az MSZMP-nek erős, megkerülhetetlen vetélytársa és tárgyalófele legyen.”

A rendszerváltás szociálpszichológiájáról szóló könyvében Pataki Ferenc írt arról, hogy 1989 két legnagyobb tömegmegmozdulása, amelyek közé Nagy Imre újratemetését és Kádár János temetését sorolta, „agorális tömegegyüttlétek” voltak. Ez alatt azt értette, funkciójuk a közös emlékezés és az együttes élmény megélése voltak, nem értelmezhetők azonban rendszert lebontó tömegakciókként. Talán ez így is van, és az is igaz, hogy Magyarországon nem voltak a változást közvetlenül kiváltó tüntetések, mint 1989 őszén az akkori Csehszlovákiában és Kelet-Németországban, miként nem létezett olyan többmilliós, valódi társadalmi beágyazottsággal rendelkező mozgalom sem, amilyen Lengyelországban a Szolidaritás volt. Ripp Zoltán emlékeztet „a Bécset elárasztó magyar bevásárlóturista-invázióra” is, aminek összlétszáma jóval meghaladta az ilyen vagy olyan oldali ünnepségek résztvevőinek összlétszámát. Jelzést adva arról, hogy a rendszerváltással kapcsolatos várakozások messze nem kizárólag a demokráciára és a szabadságra fókuszáltak.

Mégis, a korábbi, 1988-as tüntetések a bős–nagymarosi vízlépcső és a romániai falurombolás ellen már fontos jelzései voltak a változó közhangulatnak, illetve a rendszer lazulásának, taktikázásának. 1989. március 15-ét pedig az ellenzék színre lépéseként, az első, nyilvánosságba való betöréseként és rögvest egyértelmű győzelmeként értékelhetjük. Ettől még igaz marad Ripp Zoltán értékelése: „A tömegmegmozdulásból továbbra sem eredt tömegmozgalom.”

Az MSZMP március 15-ével kapcsolatban ugyanúgy nem érte el a célját, tudniillik a rendszer elleni tiltakozás felvizezését és leöntését a nemzeti egységszólamok generálszószával, ahogyan a stratégiája hosszabb távon is zátonyra futott. Nem tudta megosztani ellenfeleit, akik végül nem az SZDSZ, hanem a Független Jogász Fórum felhívására március 22-én létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt. Abban sem járt sikerrel az MSZMP, hogy a neki kényelmes tempóban kooptálja az ellenzéki szervezeteket a hatalomba, mert ők inkább versengeni akartak vele. Aztán pedig az MSZMP, illetve utódpártja, az első szabad választáson nem tudta megőrizni a kormányzás jogát. 1990-ben az ünnepet már a kampány uralta, s tíz nappal később az MDF végzett az első, az SZDSZ a második helyen a választás első fordulójában.

A rendszerváltás hepiendjének elmaradása már egy másik történet. Pontosabban történelmi figyelmeztetés, hogy a politikában mindig van másnap. Így aztán fennmaradt az a bizonytalanság, amit Gyurgyák János az Ezzé lett magyar hazátok című művében Szabó Miklós mondatával fejezett ki: „Magyarország olyan Santa Maria, amelyiknél nem tudjuk, hogy az Új Világban vagy a régiben fog-e kikötni.” Mára azt is megtanultuk, rosszabb időkben a bizonyosság hiánya az egyetlen remény.