Az ellenzék és a szómágia

– Az ellenzék olyan politikai ultrahangon beszél, amely a többség számára kívül esik a hallástartományon – ezt mondja Magyar Bálint Rádai Eszternek a Mozgó Világban arról, hogy míg a Fidesznek nincsenek nyelvi problémái, az ellenlábasai meg se tudják szólítani a társadalmat.

– A kulcsfogalmak lefoglalása klasszikus politikai kommunikációs probléma, bizonyos hívószavak kisajátítása és használata mindenhol megtörténik. Amerikában ez a hetvenes évek óta közhely, a magyar társadalmat viszont meglepte, amikor ezzel a nyelvi lerabló stratégiával szembesült. Az USA-ban az „érték” szó volt az, amit Reagan kampányában elkezdtek terjeszteni, és elérték, hogy a fogalom kizárólag a jobboldalhoz kötődjön. Nálunk ugyanez történt a „ polgár”-ral, de ez is több mint tízéves történet, anélkül, hogy a szót bárki is vissza tudta volna venni. Ami az ultrahangon beszélőket illeti, Magyar Bálint arra utal, hogy az ellenzék nem megnevezi a mai rendszert és annak különböző vonásait, hanem értelmiségi módon körülírja, ami hosszú is, meg bonyolult is ahhoz, hogy az emberek fülében megragadjon. Persze amit mondanak, eleve kevesekhez jut el.

– És ami eljut, néha az is olyan, mint ha a beszélő maga is bizonytalan lenne, mint ha ő sem ismerné ki magát a szép, új világban.

– Ennyi idő után sincs eldöntve, hogy miben is élünk. Mi ez, önkényuralom, diktatúra, alkotmányos diktatúra, féldemokrácia, tekintélyuralom? Márpedig a politikai kommunikáció alaptétele, hogy csak nagyon rövid és egyszerű szavakat szabad használni, és mindig meg kell nevezni azt, amiről beszélünk. A másik elemi dolog, hogy negatív üzenetekkel sosem lehet sikert elérni, az ellenzék pedig a „lebontják a demokráciát”, „elveszik”, „megszüntetik” szavakkal csak a hiányról tud szólni, ráadásul védekező állásból. A Fidesz viszont, amely a kulcsszavak megszállásával eleve lépéselőnyben volt, a 2010-es választások óta újabb és újabb fogalmakat vont magához. Olyanokat, amelyek a demokratikus ellenzéknek rettentő fontosak lennének. Közösségi értékekről beszélek, az összefogásról vagy az együttműködésről például, amivel cinikus módon azt fedik el, hogy ez a rendszer épp az ellenkezőjéről szól.

– Az MDF-korszak bárgyú múltba bámulása után a Fidesz száznyolcvan fokkal fordította el a jobboldali közönség tekintetét, a jövő felé tudniillik, és dinamikus, vágyakozó és reménykedő hangon szólalt meg.

– A múlt vagy a jövő felé fordulás tartalmi kérdés, amihez persze kötődnek nyelvi választások is. A Fidesz-szöveg tartalmi részének egyébként sokszor túl nagy jelentőséget tulajdonítunk, pedig jórészt teljesen üres kifejezésekről van szó. Hozzáteszem, e tekintetben a Fidesz a MIÉP-től kölcsönözte a legtöbbet. Vegyük a „nemzet” szót, amelyet a kormánypártok már régen lefoglaltak maguknak. Itt sincs minek a mélyére hatolni, nacionalizmusokat elemezgetni, körbejárni minden jelzőt, amikor az ellenzék ezt teszi, valóban politikai ultrahangon beszél. A Fidesz egyszerűen jól hangzó szavakat keres, amelyek az emberek bizalmát, jóérzését, lelkét simogatják. Lássuk be, hogy a nemzet örökös emlegetésében a kettős állampolgárságon és a szavazati jogon túl az égvilágon semmi más nincs.

– A Fidesz-nyelv erősen militarizált nyelv is, imádja a „harc”, a „visszacsapás”, „fel nem adás” szavakat, a kurucos tüzet, a jogait kiverekedő, szabadságharcot folytató nemzet izmos képét. Ez lehet üres fecsegés, de a híveket tűzbe hozza.

– Az állam ugyanis, amely mindenek fölött áll, és gondoskodik a polgárokról, egy hierarchikus szerveződést feltételez, és a hierarchia érzékeltetésére a katonai hasonlatok a legjobbak. A kormányfő is ezért állítja be magát fővezéri szerepben, aki áll az árvíz gátján, és parancsokat osztogat. Azt sugallja ezzel, hogy betölti azt a funkciót, amit elvárnak tőle ebben a paternalista, tekintélyuralmi, jobboldalias világban. Az elmúlt három évben a „megvédeni” szó hangzott el a legtöbbször: Brüsszellel szemben, a Cohn-Benditekkel szemben, a baloldali hazugságokkal szemben, és senki nem kérdezte meg, hogy volt-e itt bármi, ami ellen igazán harcolnunk kellett.

– Mert azt látni, hogy a hívők nagyon jól el tudnak helyezkedni ezeknek a szavaknak az üres vázában, testileg-lelkileg belakják őket. Az ő szempontjukból szó sincs hiányról, a fantáziájuk, a tapasztalataik, a családi hagyományaik kitöltik ezeket a fogalmakat.

– Igen, de ismétlem, ebben az is szerepet játszik, hogy a társadalomnak nem volt tapasztalata arról, hogyan kell bánni ezekkel a nyelvi trükkökkel. Van persze más is. Magyar Bálint beszél arról, hogy a felsőoktatási vezetők meg a hallgatói önkormányzatok mennyire nem lépnek ki a kormányzati propaganda nyelvi kereteiből. Ugyanazokat a szavakat, elnevezéseket használják, és ezzel félig már rabok is. Talán csak a „röghöz kötés” nyelvi ötlete kivétel. De ez mindenkire igaz. Az ellenzéknek például nem lenne szabad a rezsicsökkentés szót átvennie. Találjon helyette egy gunyoros variánst. Vagy egy másik példa: tranzakciós illetéknek nevezték el azt az őrületet, hogy minden átutalás után kell valami adót fizetni. Ezt rögtön át kellett volna nevezni valami másnak, átutalási büntetésnek vagy adónak, ami az abszurditást világossá teszi.

– De legalább a trafikmutyi sikeres szó.

– Igen, bár stilárisan nem a legjobb, és kicsit túl kedves is, bizalmas, nem kelti fel az ellenszenvet. Higgye el, az iróniánál nincs pusztítóbb fegyver! Nevetségessé kell tenni a hazug és üres szólamokat. Az biztos, hogy ha az ellenzék nem lép ki a kormányzati propaganda kereteiből, akkor semmi esélye. Akkor a hatalom nyelvi pórázon vezeti.

– Milyen nyelven beszél a baloldal? A kádári nyelvet, amelyet a társadalom addig értett és megszokott, már csak generációs okokból is elhagyta, de nekem úgy tűnik, újat nem talált. Talán Gyurcsány Ferenc próbálkozott ezzel egyedül.

– Bizony, még a legjobban beszélő fiatal politikusaik is elég színtelenül beszélnek, sok hivatalos vagy éppen jogi fordulattal, és kevés érzékletes, hétköznapi elemmel. Nem tudják megtalálni azt a köztes mezőt, amely elég hétköznapi ahhoz, hogy átélhető legyen, de nem hagyja el a politikustól elvárt komolyságot vagy emelkedettséget. Van olyan emberük, akinek a szövegével kapcsolatban a közönség azt érezheti, hogy ez már sok. Ez már „lent” van. Gyurcsány is egy keveréket állított elő, sok köznapi fordulatot használt –
„a mindenit”, „a szentségit” stb. –, de a maradék szövege ugyanaz a se íze, se bűze, hivataloskodó nyelv volt. Ez sem volt tehát jó megoldás. Ezzel szemben Orbán Viktor nagyon jól belőtte ezt a közepet, a maga üres módján.

– Ezt kellene ellesnie az ellenzéknek? Kezdődjön a fejvadászat olyan szakértők után, akik új hívószavakat találnak ki, népmesei fordulatokat bányásznak elő, átnevezik a kormánypropaganda tárgyait, és lassan kikevernek valami új nyelvet, amelyen senki se beszél, a politikus is csak a mikrofon előtt?

– Egy közös nyelv mindig spontán születik meg, egy-egy mozgalom élete, konfliktusai nyomán, a hívószavak ott alakulnak ki, a poénok, beszólások, nyelvi gúnyolódások ott születnek meg, ott lesznek közös élménnyé. De hát Magyarországon nincsenek mozgalmak. Viszont épp a Fidesz példája mutatja, hogy felülről is működik a dolog, ezért elvárható lenne, hogy az ellenzék nevet adjon a dolgoknak, hogy saját hívószavakat találjon ki a saját közösségeinek. Ez még önmagában nem elég. A lényeg az emberek megszólítása. Ez lenne a cél.