Átlátnak a sunyi szándékokon – Barát Gábor szerint egyre nehezebb védeni a védhetetlent a nyugdíjak ügyében
- A nyugdíjasok néhány hete már megkapták az idei évre emelt összegeket. Ez a többségnek pár ezer forintot jelent. Örülniük kell ennek?
- Erős a gyanúm, inkább idegesek, mert többet vártak, jogosan. Az évenkénti nyugdíjemelést, annak módszerét és mértékét törvény szabályozza. Mindkettő évek óta vita tárgya, elsősorban a tervezési gyakorlat miatt. A probléma az, hogy a kormány évek óta az előző év nyarán elfogadja a következő évi költségvetést, benne a makrogazdasági sarokpontokat, és meghatározza a tervezett inflációt is. A korai időpont ellenére a tervezés még lehetne jóval pontosabb, elkerülve az évek óta jellemző és a nyugdíjasok részéről jogosan kifogásolt, bizalmat is gyengítő helyzetet. A Magyar Nemzeti Bank az idei évre például 3,4 százalékos inflációt jelzett, de a kormány ennek ellenére 2,8-et írt a büdzsébe, noha reálisan már januártól 3 százalék feletti emelés járt volna. Igaz, jó egy évvel később, az adott év őszén aztán megnézik, mi valósult meg, és ha kell, novemberben adnak kiegészítést. De ez egy játék, ami amúgy pontosan beleillik a kormány filozófiájába, hogy a nyugdíjakat adományként kezeli. Jól emlékszünk, hogy Orbán Viktor néhány éve egyszer azt mondta, ha jól megy a gazdaság, majd emelek. Mintha ez rajta múlna, és nem törvény szabályozná. A nyugdíjas persze örül, hogy novemberben visszamenőleg kap nyugdíjkiegészítést és adott esetben még egy kis összegű nyugdíjprémiumot is. Ezek azonban elmaradnak a reális igényektől és lehetőségektől.
- Így a nyugdíjasok hosszú hónapokig lényegében hiteleznek a kormánynak, anélkül hogy kamatot kapnának érte.
- Ezt lehet köznapi értelemben hitelezésnek tekinteni, de az adott kétlépcsős emelési módszerre tekintettel nyugdíjjogi értelemben nem. Ha már januárban megkapták volna azt az összeget, akkor el is tudták volna értelmesen költeni. Probléma az is, hogy tisztán árkövető az évenkénti nyugdíjemelés. Ez főleg 2015 után komoly hátrányt jelent. Akkortól ugyanis egy erőteljes reálbérnövelés indult el, s egyik negatív hatása, hogy a nyugdíjak drasztikusan lemaradtak a bérektől. Miközben nyílik az olló a régebben és az újonnan megállapított nyugdíjak között. A nyugdíjasok tehát joggal követelik, hogy a gazdaság növekedéséből ők is hozzájuthassanak valamilyen többlethez. Ezért éleződik az az igény, hogy térjenek vissza a vegyes indexáláshoz, ami ugyan egy kompromisszumos megoldás, de jobb, mint a jelenlegi. Nekem egyébként az a sanda gyanúm, hogy a kormány egy idő után bele is megy majd ebbe, de akkor már édes mindegy lesz, hiszen így nem pótolhatják az eddigi mulasztásukat. A kormány úgy tesz, mintha nem akarná tudomásul venni a nyugdíjrendszer belső ellentmondásait és igazságtalanságait, noha, remélem, tisztában van a helyzettel. Ha nem, az nagy baj. A „minden úgy jó,ahogy van” propagandával sokáig nem lehet védeni a védhetetlent.
Barát Gábor- Ennek a propagandának az is része, hogy saját jótéteményüknek igyekeznek beállítani mindent, amit látszólag a nyugdíjasok érdekében tesznek.
- Valóban, de egy kicsit tovább is mennék. A nyugdíjrendszerünk kereset-követő, azt meghatározott mértékben pótló munkanyugdíj. A nyugdíj pedig munkával, illetve szolgálati idővel és nyugdíjalapot képező kereset utáni nyugdíjjárulék-fizetéssel vásárolt jog. Ebből következően annak összege a nyugdíj meghatározásakor a biztosítási teljesítménytől függően egyénenként okszerűen eltér. Az egyik fő probléma éppen az, hogy a jelenlegi hatalom a szakmai kérdéseket is csak politikai hasznosságuk alapján tudja értelmezni. Persze a rendszer, a sok hibájával együtt, amelyet 2010 után átgondolatlanul felerősítettek, egyelőre működik és javítható is lenne. Ehhez minimum két sürgős intézkedés kellene. Visszaállítani a vegyes indexálást, miáltal a nyugdíjasok érzékelhetően többet kaphatnának, ugyanakkor szükség lenne egy nagyon átgondolt korrekciós programra, amely feltételezi a nyugdíjasállomány megfelelő értékelését. Így lehetne foglalkozni azzal, hogy helyre tegyék az értékvesztett nyugdíjakat. Ebbe még az is belefér, hogy a régebben megállapított nyugdíjak valamilyen előnyt élvezzenek. Észszerű arányt kell teremteni a biztosítási szemlélet és a társadalompolitikai szempontok között.
- Van ennek a jelenlegi helyzetben realitása? Vagyis elképzelhető, hogy átgondolják, megfontolják és esetleg még meg is valósítják?
- Erre azt mondhatom, hogy kellő információkkal rendelkező optimista vagyok, ezért pesszimista. De a viccet félretéve: úgy gondolom, a kormány és a regnáló politikai erő egyre nehezebben tudja védeni a védhetetlent. Ehhez azonban a nyugdíjas érdekképviseleteknek – és ebbe beleértem a szakszervezeteket is – egységesen kellene fellépniük. Ha ez megtörténik, akkor a kormány nem tudja olyan könnyen lesöpörni a javaslatokat, mint mostanában, amikor ugyan jó irányú, tisztességes szándékkal lépnek fel, de nem mindig szakmailag átgondoltan, összefüggésekben gondolkodva. Én egyébként még azt is elképzelhetőnek tartanám, ha pár száz nyugdíjas érdekképviseleti tag például egy hónapon át minden nap felsétálna a Várba, és békésen, de határozottan nyomatékot adna reális igényeinek. Legalább azt elérni, hogy szóba álljon velük a kormány.
- Ön már látott tiltakozni például olyan nőket, akik 40 év után nyugdíjba mehettek, és ezzel rosszul jártak? Vagy látott annak idején rokkantnyugdíjasokat tiltakozni?
- Kedvezmény ellen nem várható el a tiltakozás, főleg nem akkor, amikor nem kapnak kimerítő tájékoztatást. Más kérdés a rokkantsági nyugdíjasokat ért hátrány. Sajnos az intézkedés súlyával azonos mértékű, illetve széles körű tiltakozással nem találkoztam. Három problémát emelnék ki a 2010 utáni intézkedések közül. Az egyik az, hogy az emelkedő nyugdíjkorhatár ellenére megszüntették a csökkentéssel járó előrehozott öregségi nyugdíjat. Röviden: gránitmerevvé tették a korhatárt. Ugyanakkor ideológia alapon és választási céllal behozták a Nők 40-et, ami látszólag nagyon kedvező, de akik igénybe veszik, azok hátrányba kerülnek. Márpedig tömegesen éltek ezzel a lehetőséggel, és nemcsak olyanok, akiknek valóban szükségük volt rá – mert kényszerhelyzetbe kerültek –, hanem mások is, akik még nyugodtan dolgozhattak volna tovább is, ergo több lenne a nyugdíjuk. Ez egy hibás nyugdíjjogi termék, egy taposóakna, ám nagyon nehezen lehetne megváltoztatni, mert a politika itt felülírta az adott rendszer belső logikáját egy választási termék formájában. A harmadik lépés, amit én a szakmai kritikán túlmenően aljas lépésnek tartok, hogy megszüntették a rokkantsági nyugdíjat, ami tipikus biztosítási termék. Ez több mint hiba, ez bűn. Gusztustalannak tartottam, hogy minden alap nélkül általánosságban megbélyegezték a rokkantnyugdíjasokat.
- Csakhogy a kormány – nem is sikertelenül – gyakran félrevezeti a nyugdíjasokat, mégpedig egy reménybeli választási győzelem érdekében. Hiszen minden erre megy ki: a nyugdíjasok voksaival választást lehet nyerni.
- A nyugdíjrendszer mélyén már olyan súlyos problémák és igazságtalanságok halmozódtak fel, hogy az egyoldalú kormányzati propaganda egyre kevésbé hatásos. Úgy érzem, a nyugdíjasok többségének már elege van a látszatintézkedésekből és az egyszeri támogatásokból, amelyek érdemben nem segítenek a feszítő gondjaikon. Vagyis egyre inkább átlátnak a sunyi szándékokon, és a nyugdíjba beépülő külön emeléseket, korrekciókat igényelnek. Tény: a kormány biztosítja a nyugdíjrendszer finanszírozásának stabilitását. Ennek azonban a szükségesnél nagyobb volt a társadalmi rezsije, illetve tömegesen okozott hátrányt, jogsérelmet a nyugdíjastársadalomnak. Egyes intézkedések indokolásával pedig megbontotta és szembe is állította adott esetben a nyugdíjastársadalmat. Ebben kimutatható a kormányzati intézkedések negatívuma. Ezért van különös jelentősége annak, hogy a nyugdíjasok különböző érdekképviseletei egységesen lépjenek fel. A kormánynak pedig az a felelőssége, hogy szakszerű elemzésekkel kimutassa a nyugdíjrendszerben kialakult ellentmondásokat és igazságtalanságokat, erre épülően pedig vitassa meg a szükséges és lehetséges intézkedéseket a nyugdíjastársadalommal, majd utána lépjen.
