Antall József kétszer elveszett ideje és gazdátlan öröksége

2018. december 12. 07:38 - szerző: Lakner Zoltán

Huszonöt évvel ezelőtt hunyt el az első szabadon választott miniszterelnök. Méltósággal viselt betegsége egybeesett azzal a három és fél évvel, amit az ország élén töltött. Pártja az átmenetországokban egyedülálló módon kitöltötte a kormányzati ciklust, de a második választáson súlyos vereséget szenvedett. Antall családi hagyományként élte meg a politikacsinálás történeti folytonosságát, ám eszményei és mondandója távol álltak a hétköznapi gondokkal küzdő polgároktól. Öröksége gazdátlan: a populista-nacionalista jobboldal megtagadta az Antall számára politikai anyanyelvnek számító parlamentáris demokráciát.

1993 decemberében a miniszterelnök úgy rendelkezett, politikustársai közül hárman látogassák rendszeresen a kórházban: kormánybéli helyettese, Boross Péter, a kormánypárt alelnöke, Lezsák Sándor, és frakcióvezetője, Kónya Imre. Utóbbi írja memoárjában, hogy visszakérdezett: „Azért, ugye, mert így van jól közjogilag?”, mire Antall József elmosolyodott, és bólintott: „Igen. Közjogilag.”

A jelenet illusztrálja a bensőséges viszonyt, ami a miniszterelnök és a közjogi hagyomány között fennállt. Gyakran idézte Eötvös József mondatát: „A demokráciát nem kimondani, hanem organizálni kell.” A Nemzeti Kerekasztalnál javasolta a történeti legitimáció elvét annak a problémának a feloldására, hogy a demokráciát megalapozó törvényeket az állampárti Országgyűlésnek kell megszavaznia. A felelős magyar minisztériumról szóló 1848. évi III. törvénycikk és az államformáról szóló 1946. évi I. törvény bázisán szilárdan megállni látszott a harmadik köztársaság.

Antall eszményképei között ott találhatók a második világháború nagy kereszténydemokrata politikusai, Adenauer, De Gasperi, Schuman. Antall gyakran meglepte partnereit lenyűgöző jártasságával a nyugat-európai országok háború utáni politikatörténetében. Mintha hazája befolyásos politikusaként tanulmányozta volna szövetségeseit évtizedeken át.

Antall azonban 1989 előtt korántsem volt ilyen helyzetben: „Az elmúlt évtizedekben a politika csak a hobbim lehetett, s ami más időkben a hobbim lehetett volna – művészettörténet, műtárgyak –, az volt a foglalkozásom.” A politikusi pálya életének utolsó öt évére nyílt meg előtte.

Mivel az Orvostörténeti Múzeum igazgatói szobájának elefántcsonttornyából szorosan nyomon követte az eseményeket, a nyolcvanas évek végén pontosan érzékelte: a csoda bekövetkezik. Fiktív politikusból valódivá válhat. „Kicsit későn jött már minden, de talán még tehetünk valamit” – írta Párizsban élő barátjának, Tar Pálnak. Az éledező pártok között Antall hosszasan keresgéli, melyik felelhetne meg jobbközép centrumpárti koncepciójának. A kisgazdák a belső zűrzavar, a kereszténydemokraták a világnézeti zártság miatt nem lehettek ennek hordozói. Kezdetben az MDF felé tett lépései sikertelenek, beszéde a mozgalom első országos gyűlésén érdektelenségbe fullad.

A fordulatot a Nemzeti Kerekasztal hozza meg. Csoóri Sándornak támad az a gondolata, hogy a legnagyobb ellenzéki mozgalom Antallt delegálja a rendszerváltó tárgyalásokra, merthogy az MDF-et alapító írók ehhez nem értenek. 1989 júniusától Antall karriervonala meredeken emelkedik. Miként Révész Sándor írja a miniszterelnökről szóló könyvében: „Megmutatkozik az a vákuum, amely Antallt pillanatok alatt fölszívja majd az MDF csúcsára.” Október 21-én az országos gyűlés küldötteinek 97 százaléka választja elnökké.

A rendszerváltás nagy nemzedékének tagjai hónapokon át vitatkoznak egymással és tárgyalnak az MSZMP-vel a demokratikus átalakulásról. Ma ez különösnek tűnik, de a riválisok tisztelték egymást. A töréspontot a köztársasági elnök megválasztásának módja és ideje jelentette. Az MSZMP még a parlamenti voksolás előtt meg akarta választatni Pozsgay Imrét, akit jó viszony fűzött több MDF-es politikushoz. Antall közjogi engedményt tett volna: első alkalommal, kivételesen, legyen közvetlen elnökválasztás, még ha ez ellenkezik is az éppen általa képbe hozott parlamentáris hagyománnyal. Az SZDSZ azonban ragaszkodott a teljes rendszerváltás programjához, népszavazásra vitte az államfőválasztás ügyét.

Az MDF-es visszatekintésekből süt a liberálisok magatartása iránti ellenszenv. Holott Marinovich Endre, Antall kabinetfőnöke akaratlanul rámutat a lényegre: a liberálisok „meg akarták és meg is tudták akadályozni, hogy Pozsgay Imre legyen az államfő”. Az SZDSZ és a hozzá csatlakozó Fidesz tehát úgy látta, az ellenzéknek nem kell ekkora engedményt tennie a szétesőben lévő állampártnak.

A liberálisok népszavazási győzelme bezárta az utódpárt és Pozsgay előtt az elnöki kiskaput. A referendumot bojkottáló MDF vesztett, de ahogy Kis János írta Tölgyessyre hivatkozva: „Antall maga mondta neki, hogy a népszavazás kiváltotta őt az MSZMP-vel kötött kompromisszumból.” Az MDF beszállhatott az antikommunizmus-versenybe. Antall ettől kezdve kizárhatta a koalíciót az MSZP-vel, amiről korábban nyilvánosan is beszélt.

Az MDF elnöke ügyelt arra, hogy a kampány során mérsékeltebb arculatot mutasson a felfutóban lévő, de miniszterelnök-jelölt nélküli SZDSZ-nél. Meg arra, hogy az állítólagos liberális sokkterápia kilátásával a szociális piacgazdaság ígéretét állítsa szembe. Antall imponáló nemzetközi programot bonyolít le 1990 elején, Londonban és Párizsban jár, Bonnban barátságot köt Kohllal. Washingtonban Joe Biden szenátor „Magyarország valószínű miniszterelnökeként” mutatja be a hallgatóságnak.

Ez azonban csak a kampány egyik oldala. 1990 januárjában Csurka István megfogalmazta a bolsevizmus és a liberalizmus folyamatosságának teóriáját és azt, hogy „Budapest városállam” megkísérli az országra kényszeríteni akaratát. Az MDF elnöksége Csurka „írói munkássága” részének nevezi a közrádióban elhangzott szöveget. Csurka leközli a Magyar Fórumban az Apák és fiúk című írást, ami egy SZDSZ-es vezetőket kommunista pártmúlttal rágalmazó fakenews-gyűjtemény. Az akkor még pont hogy nem marxista Tamás Gáspár Miklós Mucsa és félelem címszó alatt foglalja össze az MDF győzelmére vonatkozó kilátásokat. Míg Kis János SZDSZ-elnök a Beszélőben helyteleníti TGM mucsázását, addig Antall nem teszi ugyanezt. Híve és életrajzírója, Debreczeni József évekkel később is úgy írt az Apák és fiúkról, hogy az „kegyetlenül visszaszórja a kommunistákkal való összefonódás vádjait a szabad demokraták fejére”. Pedig csak hazugságok voltak.

Antall magatartásának magyarázata a készen kapott párt, amely kezdettől irányzatok találkozóhelyeként határozta meg magát. A pártelnök úgy ítélte meg, hogy kompromisszumok árán az MDF-et a saját képére tudja formálni. Úgy foglalta ezt össze, hogy a Fórum alkotóeleme Illyés, Németh László, Bibó nyomán a népi-nemzeti örökség, amely „sohasem lehet antidemokratikus”, továbbá a nemzeti elkötelezettséggel összekötött, Széchenyi, Eötvös, Deák által fémjelzett liberális eszme, valamint a keresztény etika, amely „kiegyenlíti az elfogultságokat”. Pártjában Antall szerint „ez a három együttesen jelentkezik”.

Antall nem volt doktriner: „A dolgokból sohasem pontosan az jön ki, amit a szerzők akarnak, hanem ami lehetséges és ami a körülményekkel együtt szükségszerű” – írta Tarnak. De még e kitétel közbeiktatásával is túl nagy volt a távolság a középpárti idea és az MDF valósága között. Nem csak az MDF küzdött önmeghatározási problémákkal, belső harcokkal ekkoriban. Mivel azonban Antall József vezetésével az MDF 24 százalékot szerez a választáson, majd okosan kihasználja a kétfordulós választási rendszert, és a kisgazdákkal, kereszténydemokratákkal 1990. május 23-án kormányt alakít, belvitái meghatározzák az ország sorsát.

Részben ennek a lenyomata volt a médiaháború. Csurka már a választás előtt támadóan lépett fel: „Az embereket ki kell cserélni minden ilyen szerkezetváltáskor.” Antallnak időről időre ki kellett elégítenie a tárgyalásos átmenet kompromisszumaival elégedetlen, magyarán a megszerzett hatalmat keveslő, a parlamentarizmusra kevéssé fogékony radikálisainak étvágyát.

A baloldali és a liberális sajtó ezek után pláne kíméletlen volt az MDF-fel. A közszolgálati televízió – kereskedelmi tévék még nem voltak – Híradója viszont már 1990 januárjától az MDF-hez húzott. Csurka rendületlenül magáénak tudhatta a közrádió Vasárnapi Újságját. Kétségtelen, sok más műsor kritikus volt az Antall-kormánnyal. A miniszterelnök és a köztársasági elnök egy évig harcolt a televízió és a rádió alelnökeinek kinevezése miatt. Az Alkotmánybíróság döntései nyomán Göncz Árpádnak engednie kellett, a vita mégis Antall népszerűségének ártott. Ezen az sem segített, hogy a kormány beavatkozott a Magyar Nemzet privatizációjába, más lapokat is átfordított, kormánylapot alapított. Senki sem akadályozta meg, hogy széles tömegek olvassák ezeket a lapokat, de nem kellettek. A Hírlapkiadó Vállalatban már ott kavar Liszkay Gábor. A Pesti Hírlapban megjelenő lepedőnyi miniszterelnöki interjúkat a főszerkesztő, Bencsik András készíti. Antall maga választja, neveli, de legalábbis tűri ezt a közeget.

A miniszterelnök a baráti médiumokon kívül alig szólal meg, vitaműsorba nem megy. Már 1990 elején kissé utálkozva kérdezte, látva, hogyan kezelik a sajtót az MDF kampányát segítő francia politikusok: „Nekem is így kell majd udvarolnom az újságíróknak, ha megválasztanak?”

Antall nem csak az újságíróknak nem udvarolt, a közönségnek sem. Szűcs Zoltán Gábor izgalmas könyvben járja körül a miniszterelnök viszonyát a történelemhez, kimutatva, Antall milyen mélyen átélte, hogy egy nemzet azonosságtudatához hozzátartozik a történelem ismerete. Hite szerint minden szavával a családi és a nemzeti tradíciót vitte tovább, abban élt. Ám a korlátozott választójogra alapozott parlamentarizmus példáin nevelkedő, a politikai történéseket évtizedek bezártságából nyomon követő Antall nem tudott megszólalni a fogyasztói társadalom, a tömegmédia és a gazdasági átalakulás kínjaival küszködő emberek nyelvén. Félórás televíziós előadásai nemcsak követhetetlenek voltak a legtöbb néző számára, de az is érthetetlen volt, miért beszél folyton a múltról. Nem érzéketlen volt, hanem, amint Szűcs Zoltán Gábor írja, „nyelvi értelemben bizonyult feltűnően magányos politikusnak”. Nem értették, és nem értette, miért nem értik.

A pizsamás interjú

Ehhez jött még, amit Révész úgy fogalmaz meg, hogy Antall „formalizálta önmagát”, elveszítve ezzel a sármját a nyilvános térben. Amit ő a felelősségéhez méltó komolyságként élt meg, az a széles közvélemény szemében merevség volt. Ismerői által kedvelt szarkazmusa a nyilvánosságban sértő gőggé alakult át.

A médiahasználat politikusi képesség, semmivel sem alantasabb, mint bármely egyéb politikai művelet. Antall veresége a médiában nem a liberális túlsúly műve volt, hanem főként abból fakadt, hogy a rendelkezésére álló eszközöket nem tudta használni.

A kivétel 1990 drámai októbere: a taxisblokádot követően a műtétje után lábadozó kormányfő a kórteremben, pizsamában ad interjút. Antall később talán megbánja, hogy erre rábeszélték, és Boross Péter szerint tévedés, hogy ez lett volna az igazi Antall. Ám amit és ahogyan ekkor mond, rokonszenvet kelt. Új időszakot ígér, amelyben a politikai oldalak nem kérdőjelezik meg többé egymás legitimitását. Ez az időszak azóta sem jött el.

A miniszterelnök nehezen éli meg a népszerűtlenséget, miként azt is, hogy külpolitikáját szerinte kevés figyelem övezi. Személyes sikerének tartotta a Varsói Szerződés és a KGST gyors megszüntetését, ő érte el, hogy az érintett országok vezetői ebben mielőbb megegyezzenek. Tisztelői gyakran említik, hogy magától értetődően fogadta be Antallt a nyugati politikai elit. Jó viszonya volt Jelcinnel is, akit az 1991-es puccs idején az elsők között biztosított támogatásáról.

Az Antall-kormány külpolitikai értelemben jó hírű országot örökölt, a kihívás inkább abban állt, hogy a Magyarország és Közép-Európa iránti nyugati lelkesedés fennmaradjon. A miniszterelnök úgy látta, az „örök Oroszország” birodalmi ambícióinak feléledése csupán idő kérdése. Addig kell minél mélyebben a Nyugatba integrálódnunk, amíg erre módunk van. Ma világos csak igazán, mennyire fontos volt ez az éleslátás.

Antall majdhogynem inszinuációnak tartotta, hogy Horn Gyula vetette fel elsőként a NATO-csatlakozás lehetőségét: „én már akkor a NATO híve voltam, amikor 1949-ben megalakult”, vágott vissza. Hatvanadik születésnapján a kormánypárti frakciók által szervezett szerény ünnepségen moszkvai tárgyalásainak történéseit elevenítette fel. Például azt, ahogyan egy hosszú és szűk folyosón kísérték egy titokzatos ajtó felé, ami meglepetésre a fényben úszó nagyterembe vezetett. „Azért mondom el, mert hátha még szükség lesz ezekre a tapasztalatokra” – fűzte hozzá a nyilvánosságnak szánt beszédeitől eltérő oldottsággal, egyben történelmi előrelátással.

A kormányfő, aki úgy érezte, szinte hazaérkezik a világpolitika színpadára, saját hazájában, sőt a saját pártjában durva földharcra kényszerült élete végén.

A politikai kudarcok és főként a gazdasági visszaesés, a szociális piacgazdaság elmaradása legyalulta az MDF népszerűségét. Hiába mondja el Antall többször is felháborodva, „nem mi tettük tönkre az országot, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe”, kormányának válságkezelő teljesítménye mégsem győzi meg az állampolgárokat. Kialakult az ostromlotterőd-szindróma: mások hibáztatása, az önreflexiós képesség gyengülése, a megmaradt közönség elvárásainak egyoldalú kiszolgálása. Csakhogy Antall az MDF táborát sem uralta korlátlanul.

Csurka István 1992. augusztus 20-i dolgozata, amelynek teljes címe Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán, megkérdőjelezte a betegséggel küzdő Antall alkalmasságát arra, hogy a következő választáson vezesse a pártját. Csurka jól ismert antiszemita toposzok bevetésével fejti ki nézeteit a nemzet, értsd az MDF elleni összeesküvéséről, amelynek magyarországi ágensei a kommunista és a liberális nómenklatúra New Yorkból és Tel-Avivból irányított világhálózatának parancsait hajtják végre. Csurka szövegét Debreczeni komplett náci alapvetésként bélyegzi meg, a nemzeti liberálisokat viszont Csurka kritizálásáért bírálják az MDF-en belül. Ebben Lezsák Sándor a hangadó.

Antall óriási erőfeszítésekkel, egyebek mellett a hozzá mindvégig lojális nemzeti liberálisok feláldozásával éri el, hogy Csurkát 1993 nyarán kizárják az MDF-ből. Ez hónapokig húzódik, a csata nemzetközi aggodalmat kelt, a miniszterelnök szinte minden erejét leköti, tekintélyét koptatja.

A Csurkával szembeni fellépésben kiteljesedő Demokratikus Charta az SZDSZ és az MSZP együttműködésének előképévé válik. Kónya leírja, hogy Antall jól látta, az „antifasiszta népfronttal” az SZDSZ lehetővé tette az MSZP számára, hogy a legnagyobb ellenzéki párttá váljon. Ám ezek a fejlemények mégiscsak elsősorban az MDF-et szorították ki mindörökre a centrumból. Bár Antall már a második ciklus esélyéről nyilatkozott, a valósághoz közelebb, sőt egészen közel az állt, amit 1993 áprilisában mondott az MDF választmánya előtt: „a következő választásokon el fogunk érni 8-10-15 százalékot”.

A miniszterelnök 1990 tavaszán észlelte magán először a non-Hodgkin limfóma tüneteit. A betegséget ősszel diagnosztizálták, ekkor került sor az első műtétre. Antall mindvégig megkövetelte a pontos tájékoztatást az állapotáról, a kezeléseket ennek tudatában kezdte vagy szakította meg. Elsődleges szempontja munkaképességének fenntartása volt. Gondoskodott helyettesítésének rendjéről. Az 1993. októberi csontvelő-átültetés előtt hagyott egy levelet arról, hogy ha nem volna már döntésképes, konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal válasszák meg a helyére Boross Pétert.

A kölni klinikán elvégzett műtét sikerrel jár, a rákos sejtek eltűnnek. A kormányfő hazatér, munkába áll, vezeti a kormányüléseket, néhány diplomáciai programot is lebonyolít. Szűk két hét után azonban ismét rosszul érzi magát. Az őt kezelő orvoscsoport megállapítja, hogy újabb betegség, leukémia lépett fel. Ez már feltartóztathatatlan. Antall a hír sokkját követően tiszta tudattal búcsúzik a családjától, barátaitól, politikustársaitól, állami vezetőktől. Az ellenzékiek közül Tölgyessyt és Orbánt hívja fel telefonon. „Viktor, nagyon vigyázz a pártodra”, mondja utóbbinak.

Antall József 1993. december 12-én távozik az élők sorából. Negyedmillióan járulnak a ravatalához. Utóda Boross, akinek irányítói képességében Antall megbízik, de belső körben azt mondja róla: „a Péter tőlünk kissé jobbra áll”. Az MDF az 1994-es választáson alig 12 százalékot szerez, két évvel később szétszakad. Aztán megint ötszázaléknyi erőre kap, de 2010-ben végképp megsemmisül, régi riválisával, az SZDSZ-szel együtt.

Antall politikai öröksége gazdátlan. Igaz, szobrokat, síremléket emeltek neki, és róla nevezték el Brüsszelben az Európai Parlament egyik épületét. Eleinte folyt némi politikusi tolongás a nevéért, de ez alábbhagyott, amikor a centrumpárti ambíciót beteljesítő Fidesz maga mögött hagyta a parlamentarizmust és az alkotmányosságot. Orbán annyira vigyázott a pártjára, hogy ugyanazt tette az országgal, amit a Fidesszel.

Negyedszázaddal az első szabadon választott miniszterelnök halála után a kormánylapokban Csurka látnoki nagyságát méltatják, az ő szellemisége köszön vissza a kormányközleményekből. A harmadik köztársaság nem létezik. A regnáló miniszterelnök gyakran és közelről tanulmányozza a moszkvai ajtókat. Antall eszméit azok nyomták ismét a víz alá, akiktől a legkevésbé várta volna.