Amikor a kormánypropaganda megcsúszik a máltai banánhéjon
Biztos jó idő volt Máltán – kajánkodott Lázár János az egyik külügyi helyettes államtitkár robajt keltő interjúját kommentálva. Pedig Altusz Kristóf a Times of Maltának nyilatkozva, úgy hitte, követi a vonalat: előírás szerint emlegette a migránsok „invázióját”, simán behazudta, hogy magyarul ez nem olyan súlyos kifejezés, elutasította a menekültkvótát, de a pávatánc jegyében a kormány unió iránti elkötelezettségét is hangsúlyozta. Amikor az újságíró rákérdezett, nem jár-e kötelezettségekkel is az uniós tagság például a menekültkérdésben, Altusz azt válaszolta: befogadtunk 1300 embert, csak biztonsági okból erről nem beszéltünk.
Tényleg nem mondott ezzel újat, hiszen a bevándorlási hivatal honlapján nyomon követhető az oltalmazotti és menekültstátusok számának alakulása. Látszik belőle, hogy a magyar kormány befogadási kedve visszafogott, ám a menekültellenes hisztériakampányhoz képest minden egyes befogadott hírértékű.
Nehéz előre megmondani, miből kerekedik botrány. Ebben az esetben sem egyértelmű, hogy az interjúhoz tartozó videó (nem lehetett félreértésre hivatkozni), a titkolózás emlegetése vagy a körömszakadtig ellenzett kvóta alapján elbírálni (!) rendelt csaknem 1300 fő és a helyettes államtitkár szerint ténylegesen befogadottak számának összecsengése verte-e ki a biztosítékot. A lényeg, hogy lefagyott a rendszer, és áll a bál: kormányoldalról hivatalosan és erényként emlegették a befogadást. Még Bencsik András is vehemensen magyarázta Mészáros Lőrinc televíziójában, hogy 1300 ember befogadását elbírja egy tízmilliós ország.
A konkrét eset ugyan tényleg más természetű, mint „a betelepítési kvóta” szerinti eljárás, csakhogy éppen a kormány mosta össze a migrációhoz tartozó fogalmakat, hogy általában utasíthassa el az egészet. Most meg a közvéleménynek hirtelen érzékelnie kellene a különbséget az „invázió” és az „illedelmes kopogtatás” között.
Történt mindez a hivatalos választási kampány kapujában, amikorra a kormány nyilvánvalóan nem vitát időzített – vitát semmikorra sem időzít –, hanem a háromévnyi migránsozó propaganda ismételt csúcsra járatását. Ez ugyanis a kormány legfőbb terméke ebben a ciklusban, leszámítva a hangulatjavító intézkedésként késve és a kulcságazatokat illetően elégtelenül bevezetett béremeléseket. Az Orbán-rendszer csakis addig van biztonságban, amíg a menekültügyet tartja napirenden egyes számú veszélyként, önmagát pedig az ország, a kontinens és a közeli galaxisok egyedüli védelmezőjeként állítja be.
Ehhez képest január folyamán nemcsak az „derült ki”, hogy több mint ezer embert mégis befogadott az ország, hanem az is, hogy integrációs programok indultak. Ez teljesen normális lenne, ha a propaganda az ilyesmit nem végveszélyként tálalná. Az integráció nem is nagyon működik, mert a hisztéria következtében például nem lehet támogatott albérletet találni a menekülteknek. A kormány egyik intézkedése agyoncsapja a másikat.
A kommunikációs korrekció jegyében a kormány egyebek mellett nekiesett a Menedék Egyesületnek, amelyről szintén „kiderült”, hogy részt vesz a befogadottak integrálásában, és erre költségvetési forrást kap. A „bűn” a menedék egyik vezetőjének, a migráció elismert szakértőjének, Melegh Attila professzornak a három évvel (!) ezelőtti nyilatkozata, amelyben arról beszélt, hogy a migrációra képes emberek saját országukban a jobb helyzetűek közé tartoztak, képzettségi szintjük magas, tudásukra szükségünk lenne. A propagandagépezet újraindításához tartozik, hogy a kormánypárt nekiesett az ENSZ-nek is a világszervezet menekültügyi kezdeményezése kapcsán, és az is, hogy Orbán a megbélyegzés szándékával migránsnak nevezte Soros Györgyöt, olyasvalakit, akit származása miatt üldöztek a szülőhazájában, történetesen Magyarországon. A szégyenletes verbális belemenésnek funkciója volt, megmutatni, nem enyhült a menekültellenes keménykedés.
Igaz, ez még mindig nem válasz az elmúlt napok másik hírére, miszerint több ezer bűnöző csúszott át a felpörgetett honosítás szűrőjén, amire Semjén Zsolt annyit tudott mondani: az egymillió új állampolgárhoz képest elenyésző a hibaarány. Holott mintha korábban a kormány azt mondta volna, a határon a vasszigorra a menekültekkel áthaladó terroristák miatt van szükség, hiába fejezhető ki csupán ezrelékekben az arányuk.
A kommunikációs pofonosztás mellett sínen vannak konkrét intézkedések is. A határzónában tartózkodók közül eddig naponta öt főnek volt lehetősége menekültstátust kérni, ezt most napi egy főre korlátozták. Ők ugyebár azok, akik illedelmesen kopogtatnak. A kormány előállt a Stop, Soros! nevű törvényjavaslattal is, amiről a miniszterelnök rögvest levelezni kezdett az ő népével az ő népe költségére. A törvénycsomag visszahozza az államszocializmusból ismert határsáv fogalmát, egy korábbi korszakból pedig a magyar állampolgárok elleni idegenrendészeti intézkedés lehetőségét eleveníti fel. Pintér Sándor rosszul tudta, őt minisztertársa, Rogán Antal korrigálta: Soros György kitiltása nagyon is a kormány prioritásai közé tartozhat. A javaslatcsomagba beletették a civil szervezetek ellehetetlenítésének újabb eszközét, a közhasznúság újraszabályozását. Jelen állás szerint a Stop, Soros!-t nem tárgyalja a választás előtt a parlament. Nem azért, mert annyira elfoglalt vagy annyira meg akarná rágni, hanem azért, hogy a Fidesz a választás tétjévé tehesse a törvény megszületését, ennek kapcsán pörgetve fel ismét a gyűlöletpropagandát. Ebből egyúttal rögtön képet alkothatunk a „nemzeti együttműködés” jövőbeni irányáról.
Szél BernadettA propaganda-nagyüzem gyors reparálása azért is érdeke a kormánynak, mert egyik fő előnye, hogy míg a saját maga által uralt médiatérben pontosan bemért hatású és központilag terített üzeneteket futtat végig, addig az ellenzék a saját, eleve kisebb térfelén belső tagoltságának megfelelően töredezett, egymást kioltó vagy nem kellő hatóerejű kampányelemekkel operál. Hiszen nincs is olyan, hogy „az” ellenzék, kis és közepes méretű részecskéi egymással versenyeznek a látszódás lehetőségéért.
Ebből következően, bár a kormány menekültügyi megingását minden szereplő pontosan érzékelte, egységes válasz nem születhetett rá. Ehhez jön még, hogy a válaszreakció csak egy pontig magától értetődő, addig, hogy a kormány hazudik. Az már jóval nehezebb kérdés, mihez kezdjenek ezzel az egyes ellenzéki szervezetek. Lehet ugyanis kritizálni a kormányt azért, mert befogad menekülteket, vagyis meg lehet próbálni átvenni a menekültellenesség pozícióját, kihasználva, hogy a kormány felkorbácsolta az idegenellenességet. Ennél kockázatosabb lenne, de hosszabb távon – már ha lát bárki maga előtt hosszú távot – drámai változást indíthatna be a félelemkeltés feleslegességére rámutatni. Tudniillik befogadtunk több mint ezer embert, anélkül hogy ez feltűnt volna a máltai nyilatkozatig. Meg lehetne tehát kísérelni a félelemgépezet kikapcsolását, hatástalanítva az egész propagandaarzenált. Ehhez azonban első körben dacolni kell a választópolgárok többségét valóban jellemző, alaposan felkorbácsolt befogadásellenességgel. Ezenkívül ott a másik dilemma: hazugságának fejére olvasása nem jelent-e bennragadást a kormány migránsozó logikájában? Ahelyett hogy az ellenzék kiszabadulni próbálna a csapdából, azaz igyekezne végre másra irányítani a választópolgárok figyelmét.
Vona GáborA legerősebb ellenzéki párt, a Jobbik pillanatok alatt visszatért a menekültkérdésben a szélsőséges hangvételhez. Évadnyitó beszédében a saját „néppárti” politikáját dicsérő, programjának körvonalait ismertető, mérsékeltre hangolt Vona Gábor sietett a betelepítésért kárhoztatni a kormányt. Volner János pontosan elismételte a kormánypropaganda paneljét az „egész városnyi migráns” betelepítéséről, igyekezve a kormány ellen fordítani a manipulatív állítást. A Jobbik egyik fővárosi politikusa pedig azt a „megdöbbentő” információt tárta a közvélemény elé, hogy a szükséges feltételek teljesülése esetén a befogadottaknak is jár például a csok, amiből azt a fals következtetést vonta le, hogy az idegenek előnyt élveznek a lakhatásban, szofisztikált megfogalmazása szerint „Migráns Ahmed” jogai megelőzik a magyarokéit. Ez az igazán „cuki” kormánykritika „méltó” válaszra talált azzal, hogy véletlenül pont most került elő egy felvétel Vonáról, aki egy alkalommal török egyetemistákból álló közönség előtt török nyelven Istent, azaz Allahot említette. A kormányoldal ezzel hárítja el a Jobbik kísérletét, hogy elfoglalja a legfőbb menekültellenes, keresztényvédő párt pozícióját. Vonának azt is meg kellene oldania, hogy miközben az idegenellenességben versenyez Orbánnal, hallhatóvá tegye a kormányképessége alátámasztására szánt további mondanivalóját is.
A Párbeszéddel országot járó szocialisták decemberi kongresszusukon programszintre emelték a határkerítés fenntartását, bár hangsúlyozzák, hogy a kormánnyal ellentétben a humanizmus és a nemzetközi jog szellemében járnának el a menekültekkel. Ugyanakkor az MSZP mélyértelmű közleménye, miszerint „1300” (teljes terjedelmében idéztük), és egy másik helyen annak kinyilatkoztatása, hogy Orbán „suttyomban” végrehajtotta a Soros-tervet, bár érezteti az utánozhatatlan szocialista iróniát, homályban hagyja, mit gondol a párt arról, végül is be kell-e fogadni embereket. Érthetővé teszi a homályt, ha tudjuk, az MSZP 2015 óta küzd saját szavazótáborának menekültellenességével, olyan adottságnak tekintve azt, amelynek bizonyos mértékig meg kell felelnie.
Ugyanakkor az MSZP más témával is kísérletezik. Ismét aktiválta az oligarchaadó ötletét, mintegy keretes szerkezetbe foglalva a ciklust, amelynek kezdetén a szocialista frakció előállt már ennek egy verziójával. A Stop, oligarcha! fantázianevű mostani javaslat 75 százalékos közteher alá vonná a törvényesített korrupcióval szerzett vagyonokat (oly módon definiálva az e körbe eső adóalanyokat, hogy az előírás az orbáni oligarchiára vonatkozzon), vagyis az adórendszer révén szerezné vissza az ellopott közpénz egy részét.
Ezt a megközelítést bírálta a DK szezonnyitó rendezvényén Gyurcsány Ferenc: „a bűnösöket nem megadóztatni, hanem megbüntetni kell”, s ebben van is valami. A DK fő üzenete önmagáról a nincs alku álláspontjának kinyilvánítása, a leg-Orbán-ellenesebb pozíció elfoglalásának deklarálása.
Gyurcsány FerencMenekültügyben azonban 2015 óta puhult – vagy keményedett, attól függ, honnan nézzük – Gyurcsányék álláspontja. A korábban a határkerítés átvágásával és áthágásával demonstráló DK tavaly ősszel a Hetek kerítésügyi körkérdésére azt a választ adta, hogy bár hazug propaganda eredménye a határkerítés által védelmezett biztonság illúziója, de „ezt egy felelős demokrata kormány nem hagyhatja figyelmen kívül”. Kerítésügyben tehát a DK sem vállal nyílt konfliktust a kormánnyal és a választók többségével, ellenben igyekszik áthangolni az idegenellenes érzelmeket. Míg a Jobbik 2300 befogadottat matekozott ki, és támadja a letelepedési kötvénnyel történt befogadást (ezt a konstrukciót a Fidesz–KDNP-n kívül mindenki ellenzi), addig a DK ötvenezer főről beszél. Ennek nagyjából a felét az e párt által témává tett „ukrán nyugdíjasok” teszik ki, akik valójában nagyrészt kárpátaljai magyarok. Ők a DK szerint 300 ezer forintos nyugdíjat kapnak – legalábbis van ekkora összegre példa, és ebből nyilván tekintélyes sápot fizetnek a biznisz szervezőinek, mármint azok, akik nem egy államközi szerződés értelmében jogszerűen jutnak a pénzhez. Ráadásul, állítja a párt, az ukrán nyugdíjasok magyar állampolgársághoz jutva Orbánra fognak szavazni. Az összefüggésrendszer bizonyítását a pártelnök szabolcsi kiszállásáról készült hatalmas nézettségű videó helyettesíti, meg rajzfilm, amelyben a miheztartás végett egy kocsmában vedelő kucsmás fickó jeleníti meg a magyarok nyugdíját felnyaló csaló ukránokat, horrorfilmekre jellemző zenei aláfestéssel. A DK ezzel a maga módján innovációt visz végbe, átvezeti Orbán propagandájának leleplezését az idegenellenesség érzelmi hullámára, valamint a határon túli magyarok szavazati jogának megvonását célzó akciót továbbviszi a jóléti sovinizmus irányába. Debreczeni József a 2002-es „23 millió román munkavállaló” elleni MSZP-kampányt jellemezte egykor „gátlásosnak aligha nevezhető manőverként” az ötletgazdáról, Gyurcsány Ferencről szóló könyvében.
Karácsony Gergely és az MSZP vezérkaraMenekültkérdésben bizonyos értelemben az LMP dolga a legkönnyebb, már ha könnyűnek tartjuk, hogy a párt miniszterelnök-jelöltjének magával Németh Szilárddal kell egy légtérbe kerülnie. Igaz, csak rövid időre, hiszen a rettenthetetlen alelnök produkciója a kivonulás volt a nemzetbiztonsági bizottság üléséről. A menekültügy rehiszterizálásához a kormánynak mindenképpen szüksége volt egy Sorost támogató belső ellenségre, amit a másfél évtizeddel ezelőtt néhány hónapig a Menedék Egyesület programvezetőjeként dolgozó Szél Bernadettben talált meg, akinek egyik tanácsadója egy afgán származású szakértő, Janan Mirwais. Az orbáni propaganda Mariana-ároknyi mélységét pontosan jellemzi, hogy egy, hároméves kora óta Magyarországon élő „bevándorlót” pécéztek ki, aki természetesen magyar állampolgár, és nem is olyan régen még kormányközeli intézményeknek dolgozott. A szakbizottsági cirkusz, amelynek során megfigyelők szerint Németh Szilárd összekeverte a zárt és a nyílt ülésre szánt műfelháborodási szövegkönyveket, mindenesetre ráirányította a figyelmet az LMP-re, és ez segíti abban, hogy fajsúlyos ellenzéki erőként építse magát.
Mindeközben a hovatovább egyetlen határkerítés-ellenes párt, az Együtt elnöke látványos akciót kezdett: egy hétig kórházi koszton él, hogy felhívja a figyelmet az egészségügy katasztrofális állapotára. Vele párhuzamosan a Momentum is az egészségügy helyzetére koncentrált, és a párt azt ígéri, minden héten más fontos társadalmi üggyel foglalkozik majd. Hiba lenne elhamarkodottan ítélni az akciók hatásossága felett, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy felülírták volna részben a menekülttéma túlsúlyát, részben az ellenzék és az ellenzéki nyilvánosság széttagoltságát, amelynek persze ők is, mint mások, a részei és előidézői.
Ettől még kiderülhet végül, hogy a máltai banánhéjon elcsúszó kormánypárt nagyon megütötte magát, de az biztos, hogy több ideje van talpra állni egy gyenge és töredezett ellenzékkel folytatott küzdelemben, mintha azonos erejű ellenféllel nézne szembe.
