Állami Memória Rt.

– A legutóbbi utcanévcsere 1990-ben volt, viszonylagos egyetértés mellett, és akkor a tudósok nem tűntek fel a megmondóember szerepében. Most miért kellettek a történészek? A kormány megriadt a gyömrői Horthy tér elnevezéstől?

– Itt, bármily nevetséges is, komolyan kell venni azt, amit a 2010-ben hatalomra került miniszterelnök mondott, hogy tudniillik itt forradalom van, márpedig minden forradalom következménye a korábbi rendszer megváltozása és ebből következőleg a szimbolikus politikai mező újragondolása. A dolog megértéséhez tudnunk kell, hogy Magyarországon az emlékezetpolitikának általában két funkciója volt. Az egyik az identitásról szólt, arról, hogy mondd meg, te kit tartasz hősnek, én meg ennek alapján megmondom, hogy az önazonosság szempontjából te hova tartozol. A másik funkció legitimációs, tehát a történelmi múlt segítségével a hatalmat igazolta. Ez utóbbi a demokrácia körülményei között is létezik, bár kevésbé, míg az identitásfunkció nem halványult el.

– Vagyis nekem változatlanul választanom kell egy hőst, és ennek alapján vagyok rossz vagy éppen jó magyar?

– Egy tradíciót kell választani. Nem véletlen, hogy a kommunista hagyománykeresés általában a társadalmi haladás körül forgott, míg például egy szélsőjobboldali tradícióban minden jó, ami az ország területét növelte, szolgálta a magyar nagyságot és a dicsőséget, persze a maga historizáló módján.

– Ha már ennek így kell lennie, az uszítókat és a gyilkosokat leszámítva az a normális, ha sok hős hemzseg az utcanévtáblákon, aztán az ember majd választ. De ebbe a hatalom most beleszólt, és erős a gyanú, hogy éppen legitimációs okokból.

– Általában az önkényuralomhoz kötődő neveket akarják levenni, azokét, akik megalapoztak, fenntartottak, igazoltak ilyen uralmat, de erősen kérdéses, hogy ki milyen alapon köthető ehhez a formulához. Egy intellektuálisan gyenge, vállalhatatlan törvényt hoztak erről, és az Akadémia, története során nem először, igen elvtelenül elvállalta a törvény kiszolgálását, amiből következően csak igen elvtelen megoldásokkal tudott előállni.

– Ha megértem, mi ebben az elvtelen, megértem, mi volt a kormány szándéka?

– A törvény indokolása azt mondja, hogy olyan nevek kellenek, amelyek a demokratikus jogállamiság eszméihez illenek. Ezzel nincs baj. De mi van például a Horthy-rezsimmel, amely formailag egyáltalán nem tekinthető önkényuralomnak, hanem inkább tekintélyelvű rendszernek, viszont története során permanensen kikezdte a jogegyenlőség eszméjét? Márpedig jogállam jogegyenlőség nélkül nincs. Ezért a Horthy-éra igenis ellentettje a demokratikus jogállamiságnak. Ha viszont a 20. századi magyar történelmet nézzük, nagyjában-egészében önkényuralmi és tekintélyuralmi rendszerek váltogatták egymást, tehát dogmatikusan felfogva a törvényt, mindennek ki kéne maradnia, noha a törvény a Horthy-rezsimet nem tekinti idevalónak. Ehelyett az van – és ez az Akadémia állásfoglalásának további szégyene –, hogy mondjuk Károlyi Mihályról, aki egyetlen önkényuralmi rendszert sem volt hajlandó kiszolgálni, nem lehet utcát elnevezni, míg Prohászka Ottokár elvben zöld utat kapott. Az a Prohászka, aki mellesleg gyűlölte a demokráciát is, tehát nemcsak antiszemita volt, de antidemokrata is, ahogy ezt ő maga meg is írta.

– És mit akar a hatalom az új emlékezetpolitikával?

– Hadd kezdjem korábbról. Szerintem 2010-re kiderült, hogy az a fajta demokrácia, amely húsz évig a sajátunk volt, rengeteg problémát nem tudott megoldani, tehát változtatni kellett. Az a korábbi, egyébként jogos politikai szándék, amely minden tekintetben korlátozni akarta az állam szerepét, húsz év után revízióra szorult. Kiderült, hogy egy kicsit etatistábbá kell tenni a rendszert. Orbánék ezt jól ismerték fel, de rossz következtetéseket vontak le belőle. Szétverték például a magánnyugdíjpénztárakat. Államosították az iskolákat, amire ésszerű magyarázat azóta se született. Vagy itt van a trafikügy. Mi szükség van arra, hogy az állam korlátozó tényezőként belépjen egy ilyen piacra?

– Hogyhogy miért? Hát a saját klientúrája miatt.

– Erre mondom, hogy az állam szerepének újragondolásakor olyan lépéseket tettek, amelyek nem jók az állampolgárnak, de hosszú távon az államnak sem, és innentől egy öncélú hatalomkoncentráció felé megy az egész.

– És nem ez volt a cél? Az nagyon jóindulatú feltételezés, hogy csak egy kicsit korrigálni akartak a gyenge államon, de hát elszaladt velük a ló, és ma már ott tartunk, hogy az emberek emlékezetében is turkálni szeretnének egy kicsit.

– Így van, egy átalakított rendszerhez átalakított emlékezetpolitika tartozik. Tény ugyanakkor, hogy ekkora hatalomkoncentráció előbb-utóbb nehézségekhez, elégedetlenségekhez vezet. Ez a fajta centralizáció lehet, hogy aktuálisan képes három vagy négy évvel meghosszabbítani a hatalmon maradást, de stratégiai értelemben nem eredményes, mert nem jó. Minden közvélemény-kutatásból hosszú ideje látszik, hogy a lakosságnak több mint fele nem elégedett a dolgok menetével, és ezért kormányváltást akar. Hogy ebből az ellenzék mit képes kihozni, más kérdés.

– Visszatérve a hatalom emlékezetpolitikájához: az emberek belenyugszanak abba, hogy kapnak ilyen központi memóriaegységeket, amelyeket szépen a fejükbe csúsztatnak, és onnantól nem is gondolkodnak azon, hogy egy teret miért hívnak Horthynak, és viszont Károlyi szobra miért nem állhat a Parlament mellett?

– Egy központi államépítésben, a szimbolikus terek elfoglalásában járható út a nacionalizmus mozgósítása. De a nacionalista tőkét is csak arányosan lehet használni. A szélsőjobb előretörése részben annak tulajdonítható, hogy felélesztették ezt a nemzeti önigazoló identitást. Ugyanis egy idő után nincs, aki megmondja, hogy mi van még rendben, és mi van túl a határon. A kormányzás elején még 19. századi klasszikus-liberális államférfiakat emeltek be a politikai kánonba, lett Széll Kálmán terv meg Wekerle Sándor alapkezelő. Ma már Wekerlét senki sem emlegeti, már Tormay Cécile és Prohászka Ottokár van, és haladunk egy olyan irányba, amelynek nem látjuk a végét.

– Ha lesz – és egyszer lesz – kormányváltás, akkor ezeket a táblákat majd megint le kell szedni, és újakat kell felszerelni, ez a szomorú bohózat tehát folytatódik. Mi vethet ennek véget?

– Az, hogy az állam feladja az öncélú centralizációs politikát, és az adott kérdés visszakerül az önkormányzatokhoz. Dőljön el ott helyben. Én bízom abban, hogy az emberek általában nem ideologikusan viszonyulnak a problémákhoz, hanem gyakorlatiasan, józanul.

– Gyakorlatiasan akár maradhat is a Horthy tér...

– Maradhat, de ezzel a polgármester azt kockáztatja, hogy a döntés sokaknak nem fog tetszeni, és elindul egy nyilvános vita, ami mindig jót tesz egy közösségnek. Az eszmecsere az egyetlen mód, hogy a társadalom túl tudjon lendülni a problémáin, és a helyére kerüljön, hogy mi az, ami megbocsátható a múltban, és mi nem. Ma akkora a káosz a fejekben, hogy harci kérdéssé válik az, ami egyszerű vitakérdés kell hogy legyen.

– Milyen jó lenne, ha ehhez lennének minták. Egy olyan honatya mintája mondjuk, aki nem vágja zsebre a nem is járó díjazásokat, és nem a rokonait foglalkoztatja tanácsadóként. De gondolhatunk egy autonómiáját őrző, csak a szakmai lelkiismeretére hallgató tudósra is...

– Ebben egyetértünk, de itt az autonómia mozzanata – ha szabad ennyire önhittnek lennem – úgy fejeződik ki, hogy egy szabad országban én szabadon azt mondom, hogy amit az Akadémia ebben az ügyben tett, az az Akadémia szégyene. Abban áll az autonómia, hogy ezt kimondhatom.