Szentpéteri Nagy Richard: Az alkotmány és az ajtózár

2019. október 10. 10:08 - szerző: Szentpéteri Nagy Richard

Andreas Dei Gratia Hungariae, Dalmatie, Croatie, Rame, Servie, Gallicie, Lodomerieque Rex – olvasható II. Endre (vagy András) titulusa (rövidítve) az Aranybulla fedőlapján, hiszen a király Dalmáciának, Horvátországnak, Rámának, Szerbiának, Halicsnak és Lodomériának is fejedelme volt, és ebbéli minőségében adta ki híres dekrétumát, mely minden magyar történelemkönyv szerint a második volt a maga nemében a világon. Az igazság azonban az, hogy a nevezetes, duplapecsétes dokumentum legfeljebb a harmadik lehetett a Magna Charta (vagy Carta) és a Leoni Cortes hasonló törvénye után, de a bronzérem is szépen csillog egy olyan versenyben, amely mégiscsak valamiféle szabadságlevél, már-már egy (korai) alkotmány elsőségéért folyik.

Mindenesetre a dekrétum a 31. cikkelyében kimondta (viszonylag modernizált fordításban és szórendben), hogy „ha pedig mi vagy utódaink valamelyike ezen rendeletünk ellen véteni akarna (vagy akarnánk), mind a püspököknek, mind más uraknak s az ország nemeseinek összesen és egyenként – ezen levél erejénél fogva, minden hűtlenségi vétek nélkül – álljon szabadságukban jelenleg és a jövőben nekünk és utódainknak ellenállni s ellentmondani”. Ez volt a nevezetes ellenállási jog (ius resistendi) első megfogalmazása, amelyre nosztalgiával gondol a magyar szellem, ha az elmúlt korokra visszaréved.

Az Alkotmánybíróság nyilvános ülése
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Csakhogy míg az 1215-ös keltezésű Magna Chartából nem kevesebb mint két bekezdés ma is hatályban van a brit jogrendszerben, az 1222-es Aranybullából és módosított változataiból Magyarországon ma nincs hatályban semmi. Ám nemcsak azért holt szöveg a szép ívű nemesi szabadságcharta ezen passzusa, mert nálunk már jó ideje megszűnt a királyság és a történeti alkotmány, hanem mert ezt a rendelkezését formálisan is hatályon kívül helyezte az Országgyűlés – igaz, nem mostanában, hanem 1687-ben.

A függetlenségi mámorban úszó magyar nacionalizmus hajlamos elfelejteni – vagy nem tudomásul venni –, hogy a török kiűzésének örömében a pozsonyi diéta két döntéssel is annak rendje és módja szerint örökre lemondott az ellenállás (és a szabad királyválasztás) jogáról, amíg van élő Habsburg-örökös a trón közelében. Talán érdemes leszögezni – mert e téren vannak félreértések –, hogy az 1723-as pragmatica sanctio ezen az állapoton mit sem változtatott.

Ma azonban mégis van ellenállási jog a magyar jogrendben. Ez a csoda a rendszerváltás alkotmányának köszönhető, amely a hatalomkoncentráció tilalmát és ennek ellenszerét olyan erős tintával írta bele a normaszövegbe, hogy azt a hatályos Alaptörvény megalkotói sem tudták kitörölni onnan. Pedig nagyon igyekeztek. Az Alaptörvény szóban forgó passzusa ugyanis így hangzik: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Ez a szövegrész majdnem teljesen megegyezik a korábbi alkotmány szövegével, amely valamivel nyomatékosabban jelentette ki ugyanezt: „A társadalom egyetlen szervezetének, egyetlen állami szervnek vagy állampolgárnak a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

Mindazonáltal az Alaptörvény hozzáteszi: „Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.” Ezt a mondatot a köztársasági alkotmány még nem ismerte. Az Alaptörvény ugyanakkor mindezt a hatalommegosztás elvének kontextusában mondja ki, szólván: „A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.” Ezt az elvet az előző alkotmány nem deklarálta, de az Alkotmánybíróság e doktrínát belelátta abba a szövegrészbe, amely az országot jogállamnak nevezte.

A szövegösszefüggésből világos, hogy a normaszöveg az ellenállási jogot mindenekelőtt a hatalomkoncentrációval szemben adja meg, méghozzá elég egyértelmű morális és normatív felhatalmazással, igaz, a fellépéshez törvényes utat kívánva meg. És ha esetleg vita van arról, hogy hazánkban újabban volt-e valaki, aki a hatalmat erőszakosan szerezte meg, arról kevésbé lehet vita, hogy a kizárólagos hatalomgyakorlásnak, illetve a hatalom kizárólagos birtoklásának esete bizony fennáll, és ez ellentétes a hatalom megosztásának elvével, amelyen az állam működése alapszik.

Igen ám, de a kérdést nem a viták, hanem a jogi tények döntik el, márpedig a túlírtságában kissé tartalmatlanná vált szöveg értelmezése – és a hatalomkoncentráció állapotának megállapítása – egy hatalommegosztásos rendszerben az Alkotmánybíróság feladata lenne, csakhogy ez a szerv jelenleg éppen a hatalomkoncentráció része. Így hát maradnak a viták és vélemények, hitek és vélekedések, képzetek és meggyőződések, és az ügyben nem jutunk semmire.

Az ellenállási jog ilyenképpen üres malaszt, és talán nem is volt soha ennél több. A hatalom kizárólagos birtoklásának tilalma olyan, mint az ajtózár a lakásunk ajtaján: amikor elmegyünk otthonról, bezárjuk az ajtót, pedig egy profi betörő a legbonyolultabb zárat is könnyedén feltöri, egy normális ember pedig akkor se hatolna be egy idegen lakásba, ha tárva-nyitva állna ajtó-ablak. A zár tehát gonoszok és jók ellen egyaránt felesleges, de az olyan alkalmi tolvajoktól talán megvédi a vagyont, akik egy nyitott ajtó láttán kísértésbe esnének.

Az alkotmány semmitől sem óv meg, ha túl erősek az ellenségei. Az ilyesfajta szövegeket leginkább olyan társadalmakra találták ki, amelyekben a politika alkotmány nélkül is decens, szelíd és úri lenne, alkotmánnyal pedig még inkább az. Ha egyszer haramiák kezébe kerül, az alkotmány semmit sem ér. Akár van benne ellenállási jog, akár nincs.