Ahogy Orbán köpi a ki a szotyolahéjat

2016. október 11. 14:53 - szerző: Cseri Péter

Nem is brutális, inkább hisztérikus volt az az eljárás, ahogy egyik napról a másikra bezárták a Népszabadságot – nyilatkozta a 168 Órának Eötvös Pál, aki korábban azzal számolt, hogy sokkal szofisztikáltabban zárják majd le a magyar sajtó- és kultúrtörténet egyik kiemelkedő fejezetét. A lap „aranykorszakának” emblematikus főszerkesztője szerint a magyar társadalom úgy köpi ki magából a sajtószabadságot, ahogy Orbán Viktor szokta a szotyolahéjat.

– Hogy tudta meg a hírt?

– Egy barátom hívott fel szombaton délelőtt.

– Sokkolta, vagy számolt ilyen forgatókönyvvel?

– Arra számítottam, hogy előbb-utóbb ez lesz a Népszabadság sorsa, de ahogy ez bekövetkezett, az engem is sokkolt.

– A brutalitása?

– Az. Érzelmileg is felkavart. A személyes érintettségem és az egykori kollégáim miatt is. Mégsem a brutális a legpontosabb kifejezés erre, inkább egy hisztérikus reakcióról van szó. Ez nem egy gonosz és ravasz hatalom gondosan kiszámított lépésének tűnik, biztos vagyok benne, hogy eredetileg nem így volt megírva a Népszabadság megszüntetésének forgatókönyve. Valószínűleg létezett egy ennél szofisztikáltabb változat is, amely jóval kisebb botrányt kavart volna. Az érintett urak – olvasva a lap elmúlt hetekben megjelent számait – egyszerűen elveszítették az önuralmukat. Az egész szcéna végtelenül ostobának tűnik.

Fotó: Kovalovszky Dániel Fotó: Kovalovszky Dániel

– Itt a vége a sajtószabadságnak– Vagy már korábban véget ért?

– A sajtószabadság viszonylagos fogalom. A rendszerváltozás eufóriájában a sajtószabadságról azt hittük, azt jelenti, hogy bármiről bármit megírhatunk. Ez egyike volt a tévképzeteinknek. Időbe telt, mire rájöttünk, hogy a sajtószabadságnak olyan tényezői is vannak, mint a tulajdonos, az üzlet, a társadalom. Hiába írja meg az újságíró, amit fontosnak gondol a világról, ha nincs befogadó. Ma nem kedvez a korszellem az értékalapú újságírásnak. A korszellem bezárkózó, a korszellem elutasító, a korszellem indulatos. A magyar társadalom jelenleg nem igényli a sajtószabadságot. Kiköpi, mint a miniszterelnök a szotyolahéjat.

– Története során állt már a megszűnés szélén a Népszabadság, épp a rendszerváltozás táján, amikor ön főszerkesztő lett.

– Nem hasonlítható össze a két szituáció. Akkoriban egyfelől sokan akarták privatizálni a Népszabadságot, aminek voltak nagy veszélyei is, másrészt számos fenyegetés érkezett a politika részéről, hogy legjobb lenne bezárni a lapot. Két dolognak köszönhető, hogy sikerült elevickélni a zátonyok között: egyrészt a kollégákkal közösen lendületbe hoztuk a Népszabadságot, másrészt egy olyan szakmai befektető, a német Bertelsmann szerezte meg a többségi tulajdont, amellyel a hazai politikai elit nem akart, de nem is mert volna ujjat húzni.

– Valóban piaci alapokon működött a Népszabadság?

– Abszolút. Olyan presztízse volt a lapnak, és olyan példányszámban fogyott, hogy erős hirdetésvonzónak számított. Nem állami hirdetésekről beszélek, bár persze az is előfordult a lapban, hanem az üzleti szféráról, ami tulajdonképpen eltartotta az újságot. Hosszú időn át igen rentábilisak voltunk, sok száz millió forintos nyereséggel zártunk egy-egy évet.

– Mikor tört meg ez a lendület?

– Nem köthető egyetlen évhez a változás, de az tény, hogy a kétezres évek elején valamelyest elkezdtek romlani a számok. A tulajdonosok – a Bertelsmann után a Grunner und Jahr, később a Ringier – arra akarták használni ezt a helyzetet, hogy a tulajdonosi pozíciójukat a szerkesztőséggel szemben erősítsék, és olyan intézkedéseket akartak rám erőltetni, amelyeket főszerkesztőként és a kiadóvállalat elnök-vezérigazgatójaként is elfogadhatatlannak tartottam. Ezért is álltam föl 2004-ben, pedig akkor 2,4 mil­­liárd forint tartaléka volt a bankban a Népszabadságnak.

– Miért is távozott?

– A tulajdonosok képviselői – költségmegtakarításra hivatkozva – pontosan megjelölték, melyik kollégáktól kell megválnom, milyen beosztásokat kell megszüntetnem. Ekkor mondtam azt, hogy befejeztem.

– Azt tudja, hogy a szerkesztőségben ma is többen úgy érzik, cserbenhagyta a Népszabadságot?

– Tudom, bánt is a dolog. Tizenöt évig voltam főszerkesztő, szinte eggyé váltam a lappal, szó sem lehetett cserbenhagyásról. Korábban számtalan konfliktust vívtam meg a szerkesztőségért teljes magányban, mert nem beszélhettem róluk nyíltan. 2004-ben azért álltam fel, mert ha végrehajtom a tulajdonosok akaratát, nemcsak az én autoritásom sérült volna, hanem a kollégáimé is.

– Sokan felvetik, hogy a Népszabadság sorsáért súlyos felelősség terheli az MSZP-t, amely 2015-ig kisebbségi tulajdonosa volt a lapnak. Ön szerint is?

– A végén már az MSZP is kényszerpályán mozgott, aligha tehetett mást, mint eladni a tulajdonrészét. Valójában már korábban is kényszerpályán mozgott a párt – szellemi értelemben. Annak idején vezető szocialista politikusok gyakran kérték számon rajtam, hogy miért vagyunk ennyire kritikusak az MSZP-vel, hiszen a párt is tulajdonosa az újságnak. Folyamatosan sértődöttek voltak. Ez a helyzet persze nem hasonlítható össze azzal, ahogy a jelenlegi kormánypártok letarolják a nyilvánosságot.

Fotó: Kovalovszky Dániel Fotó: Kovalovszky Dániel

 


Eötvös Pál


1939-ben született.

1960 és 1964 között elvégezte a szegedi József Attila Tudományegyetem jogtudományi karát, de hivatásának az újságírói pályát választotta.

1964 és 1970 között a veszprémi Naplónál, majd egy évig a Népszavánál dolgozott, 1971-től 2004-ig pedig a Népszabadság munkatársa volt. A lapnál végigjárta a ranglétrát: vidéki tudósító, rovatvezető, főszerkesztő-helyettes, 1989-től pedig 15 éven át főszerkesztő volt. 1990 és 2004 között – a Népszabadság Rt. elnökeként és igazgatótanácsának tagjaként – ő irányította a lapot kiadó céget is. 2004-ben lemondott a főszerkesztői posztról, távozott a Népszabadságtól. 2004 és 2011 között a MÚOSZ elnöke volt.


 

– Amióta felállt a Népszabadság éléről, négyen ültek a főszerkesztői székben. A példányszám folyamatosan csökken, a lap hosszú ideje veszteségesen működik. Szükségszerűen ér véget a Népszabadság története?

– Sajnos igen. Ennek számos oka van. Az egyik, hogy a Grunner und Jahr óta nem volt olyan tulajdonosa a lapnak, amely felismerte volna: a Népszabadság több mint egy újság, hiszen társadalmi küldetése van, kulturális értéket képvisel. A Népszabadság csak akkor maradhatott volna életben, ha egy nagy kiadóvállalat portfóliójában kapott volna helyet…

– De hiszen a Mediaworks pont ilyen!

– Folytatnám a mondatot: és ha ez a nagy kiadó elkötelezett a Népszabadság iránt. Ha akár veszteség árán is hajlandó fenntartani a számára komoly presztízst jelentő lapot. Ezt a jelenlegi tulajdonosról, aki egy pénzügyi befektető, sajnos nem lehet elmondani. Pedig ez a modell Nyugaton működőképes. A megszűnés oka persze politikai. Ami a Népszabadsággal történik, az egy rendkívül szomorú betétdala annak a tragédiának, ami ma Magyarországon zajlik. Ebben az országban az élet számos területén komplett rendszerek mennek tönkre. Morális lecsúszás, szellemi visszavonulás mindenütt. Ezen a lejtőn most a mélybe gurították a Népszabadságot is.

– Tényleg vége – Nem éleszthető föl a lap?

– Azt hiszem, hogy nem. Ha azt mondanám, hogy van rá esély, akkor abban is hinnem kellene, hogy az ország egésze talpra állítható.

– Ebben sem hisz?

– Jelenleg nem látok rá reményt.