„Úgy igazítsd, hogy réginek nézzék” – A műkincshamisítók fortélyairól

2020. augusztus 23. 18:00 - szerző: Sándor Zsuzsanna

Vajon könnyű-e megállapítani egy képről, hogy hamis vagy eredeti, s mitől függ ez? A legnagyobb aukciósházak is öt év garanciát adnak egy műtárgyhoz, jelezvén: mai tudásunk szerint eredeti. De lehet, hogy sok év múlva valaki az első pillantásra észreveszi a képen a stiklit, vagy a fejlődő természettudományos módszerek leleplezik a csalást. A hamisító lehet géniusz vagy közepes tehetség, akit a kritika nem ismer el, és bosszúvágyból megleckézteti a világot. Ám sokszor csak egy piti szélhámos, aki kihasználja az emberek tájékozatlanságát. Idén jelent meg a Műtárgyhamisítás magyar szemmel című tanulmánykötet, amely izgalmas olvasmány laikusoknak és amatőr műgyűjtőknek is.

A műtárgyak hamisítása lényegében egyidős a művészetekkel. Már az ókori görögök hamisították a korábbi görög mesterek amforáit. Sokáig az antik művek másolása és eredetiként való értékesítése nem számított bűncselekménynek, sőt, olykor a kiváló hamisítóban a géniuszt fedezték fel.

Michelangelo például a világ egyik legnagyobb hamisítója is volt.

A szegény családból származó ifjú szobrász komoly anyagi gondok közt élt Firenzében az 1400-as évek végén. 

Michelangelo Buonarroti (1475–1564) Michelangelo Buonarroti (1475-1564)
Fotó: Trujillo

Lemásolt egy antik alvó Cupido-szobrot, s Lorenzo Medici azt tanácsolta neki: „Ha elásnád, azt hinnék, antik mű. Úgy igazítsd, hogy réginek nézzék, és küldd el Rómába. Sokkal többet kapsz érte.” Michelangelo valóban elásta a szobrot a savas földbe, hogy „öregbítse”. Majd amikor „rátalált” az „antik műkincsre”, egy műkereskedővel eladatta méregdrágán Girolamo Riario bíborosnak. Aki ugyan később rájött a csalásra, de ahelyett, hogy megbüntette volna a hamisítót, felfigyelt a tehetségére, s meghívta őt Rómába. E hamisítvány tehát sokat lendített Michelangelo karrierjén, s Rómában aztán sorra alkotta világhírű műveit.

A hamis és eredeti megkülönböztetése sokszor egyáltalán nem könnyű, s erről maga az alkotó is tehet. A 20. század egyik legnagyobb művészeti kutatása, a Rembrandt Research Projekt 1969-ben azért indult el, hogy tisztázzák: a Rembrandt-életműben melyek azok, amelyek tényleg a mester munkái, és melyek a hamisítványok. A nemzetközi kutatócsoport bő hatszáz, Rembrandtnak tulajdonított alkotást vizsgált meg, a képek festékrétegeit vegyelemezték, röntgenezték, majd húsz év kutatás és több tízmillió dollár elköltése után a projekt megbukott. Lényegében annyit tudtak megállapítani, hogy a művek ugyanabból az időszakból és kultúrkörből származnak. Mi teszi a Rembrandt-képek beazonosítását nehézzé? A holland festőóriás ötven tanítvánnyal dolgozott, akik maguk is a korszak legjobbjai voltak, s megtanultak Rembrandt modorában festeni.

A segédek képeit a mester aláírta, mintha a sajátjai lennének, és így adták el őket.

A Rembrandt név tehát nemcsak a művész neve, hanem egy manufaktúra brandje is. Ami azt a kérdést is felveti: egyáltalán ki egy mű alkotója?

Hasonló problémák adódnak például Munkácsy Mihály festészetével is, hiszen ő is műhelyben, segédekkel dolgozott. A Magyar Nemzeti Galéria 2005-ben nagy sikerű Munkácsy-kiállítást rendezett, ám a tárlat megosztotta a szakmát. Többen is állították: a kiállított képek egy része hamis. Mire Bereczky Loránd, a MNG akkori főigazgatója ingerülten így reagált: „Azon az alapon, hogy a tanítvány és mester keze munkája milyen arányban keveredik a műalkotáson, Rubens életművét akár ki is dobhatnánk. Ha a művész aláírta, akkor az a mester műve.”

Csakhogy ez nem ennyire egyszerű. Idén jelent meg a Műtárgyhamisítás magyar szemmel című tanulmánykötet, amelyben Molnos Péter művészettörténész írja le azt az esetet, mikor egy festő anyagi haszonszerzésből saját műveit hamisította meg. Iványi-Grünwald Béla (1867–1940) korának Corvin-koszorúval kitüntetett művésze volt. Az idősödő festőnek vélhetően fárasztó volt már annyi képet csinálni, amellyel nagyvilági életmódját finanszírozhatta volna.

Ő is tanoncokat fogadott, felvázolta nekik a megrendelt kép kompozícióját, színeit, méreteit, és a beszállítók ezek alapján megcsinálták neki az „Iványi-remekműveket”.

Az agg mester kicsit javítgatta és szignózta őket, s a műhelyében eredetiként kiállítva várta a gyűjtőket.

Gyakori az is, hogy egy-egy művet a történelem folyamán hol eredetinek minősítenek, hol pedig nem. Martos Gábor művészeti író meséli, hogy a világ egyik legértékesebb festményét, Leonardo da Vinci Salvador Mundi című képét 2017-ben a New York-i Rockefeller Galériában árverezték el 450 312 500 dollárért (több mint 119 milliárd forintért). A kép története annyira kalandos, hogy Amerikában musicalt írnak róla. Leonardo a festményt II. Lajos francia királynak készítette, majd amikor a király leánya feleségül ment I. Károlyhoz, Anglia és Skócia uralkodójához, a kép is az angol királyi gyűjteménybe került. Később valaki kivitte az udvarból, és másfél századra nyoma veszett az alkotásnak. Mikor a 19. század végén előkerült, már nagyon rossz állapotban volt, úgyhogy többször javították, átfestették. Majd 1958-ban a Sotheby’s londoni árverésén tűnt fel, de akkor már Leonardo egyik tanítványának, Boltraffiónak tulajdonították. Hatvan dollárért vette meg egy amerikai hölgy, aki magával vitte az Egyesült Államokba. Halála után a képet egy rokona örökölte, és 2005-ben eladta három műkereskedőnek 10 ezer dollárért. A vevők valószínűleg sejtették, hogy életük legnagyobb fogását csinálták meg, mert a festményt átadták a New York-i sztárrestaurátornak, Dianne Modestininek. A helyreállítási munkák után a kép egy nemzetközi szakértőkből álló grémium elé került, majd a festmény 2011-ben a londoni National Gallery nagy Leonardo-kiállításán már Leonardo da Vinci eredeti műveként jelent meg. Végül 2017-ben a Christie’s aukciósház elárverezte.

Martos Gábor szerint az eset fontos dilemmára világít rá. Ugyanis egy restaurátor által megtisztított, javított művet vettek meg csillagászati összegért.

„Van egy képed 450 ezer dollárért, és nem tudod eldönteni, hogy ebben mennyi az eredeti Leonardo, és mennyi az utólagos átfestés.”

Da Vinci: Salvador Mundi
Fotó: Fine Art

Egy kép eladási értéke alapvetően függ attól, hogy eredeti alkotás-e, vagy sem. Ugyanakkor a kép minőségét ez nem befolyásolja. A Szépművészeti Múzeumban látható Sebastiano del Piombo Férfiképmás című festménye, amelyhez Pulszky Károly tragédiája is kötődik. Pulszky az Országos Képtár igazgatója volt, a Szabadelvű Párt országgyűlési képviselője az 1880-as évek végén. Ő lobbizta ki a Wekerle-kormánynál, hogy építsenek új, európai rangú múzeumot, amely az Országos Képtár jogutódja lesz. A Szépművészeti Múzeum Pulszky elképzelései alapján épült volna, és eredeti festményekkel, szobrokkal mutatta volna be az európai művészet történetét. Pulszky jelentős támogatást kapott a kormánytól műtárgyak vásárlására. Végigjárta Európa legjobb műkereskedéseit, s az egyik legdrágább festmény, amelyet megvett, a Férfiképmás volt. A kép eredetét sokan vitatták, akadt, aki Raffaello művének tartotta, mások Raffaello-hamisítványnak, Pulszky azonban tudta: ez egy Piombo-kép. Mire hazaérkezett, itthon megerősödött a hazai nacionalista párt, amelynek hívei gyűlöltek mindent, ami külföldi és idegen. Pulszky ellen politikai lejárató kampány indult. Megvádolták, hogy elherdálta a közpénzt, és egy hamis Raffaellót vásárolt. A művészettörténész ideg-összeroppanással a Lipótmezőre került, és per indult ellene. Bár felmentették, Pulszky nem tudta elviselni, hogy meghurcolták. Ausztráliába menekült, ahol öngyilkosságot követett el. Piombo képének értéke persze zuhant, amikor kiderült, hogy nem Raffaellóé. „Pedig Piombo a maga korában ugyanolyan jó festő volt, mint Raffaello, legfeljebb rosszabb volt a »sajtója«, és nem olyan jó gyűjteményekbe került be. Az, hogy ki hogyan tud megmaradni a köztudatban, a szerencsén és sok máson is múlik” – hangsúlyozza Martos Gábor.

De térjünk vissza a híres hamisítókhoz! Noha persze nem mindenkiből lesz Michelangelo, el kell ismerri: ahhoz, hogy valaki jó minőségben tudja utánozni nagy festők stílusát, komoly tehetség kell. Sokan épp azért lettek hamisítók, mert úgy érezték, talentumukat nem ismeri el a világ. Bosszúvágy hajtotta őket, meg akarták leckéztetni a dúsgazdag műkereskedőket és a sznob közönséget. Az 1889-ben született holland Han van Meegeren kiválóságát sem ismerte el a kritika.

Han van Meegeren

A sértett piktor a 30-as évek elején Dél-Franciaországba költözött, és éveken át tanulmányozta az egyik legnagyobb XVII. századi németalföldi mester, Johannes Vermeer stílusát. Beszerzett korabeli vásznakat, kikísérletezett olyan festékeket amilyeneket Vermeer használt. Miért pont őt szemelte ki? Mert a festőművésznek mindössze 35 műve maradt fenn, és még a legnagyobb kutatója, Abraham Bredius művészettörténész is állította: kell még lennie eddig elő nem került Vermeer-festményeknek. A szélhámos ezek után a hamisítványát eljuttatta Brediushoz. Aki a hirtelen felfedezés mámorában a tisztánlátását elveszítve megállapította: kétséget kizáróan ez egy eredeti Vermeer-kép! Meegeren pedig sorra gyártotta a hamisítványait, és rendkívül meggazdagodott. A második világháború idején egyik hamisítványát Hermann Göring vette meg. Aztán a háború után lefoglalták a náci tömeggyilkos magángyűjteményét, s valaki kiszúrta, hogy a Vermeer-kép hamis, és a szálak elvezettek Meegerenig. 1945 nyarán bíróság elé állították, náci kollaborációval vádolták, s hogy a holland nemzeti kincseket kiárusította a németeknek. Meegeren, hogy megússza a hazaárulásért járó büntetést, bevallotta, hogy a Vermeer-képet ő hamisította. Csakhogy senki nem hitt neki, ezért a bíróság előtt kellett megfestenie újra a képet. A szélhámosból hirtelen nemzeti hős lett, aki jól átverte még Göringet is. A sorozatos hamisításokért nagyon enyhe büntetést kapott, ám a vizsgálati fogságban meghalt.

A hamisítók világversenyében nekünk magyaroknak sincs szégyenkeznivalónk. Orson Welles 1974-ben F for Fake (H mint hamisítás) címmel filmet forgatott Elmyr de Horyról, és a filmben saját maga alakította a műkincshamisítót. Sokak szerint

Hory nemcsak képeket hamisított, hanem az egész életét átfestette: szinte lehetetlen rekonstruálni, hogy kalandos sorsából mi igaz, és mi nem.

Az biztos, hogy Hoffmann Elemér néven Budapesten született 1906-ban; apja zsidó kereskedő volt. Majd a háború után Elemérből Elmyr lett, és Párizsba utazott képzőművészetet tanulni. Később New Yorkban tűnt fel. Hory sem másolt, hanem „új” Picasso-, Matisse- és Modigliani-műveket kreált, oly tökéletes hamisítványokat, hogy az egyik a Modigliani-monográfiába is bekerült. Állítólag egy Picasso-hamisítványát maga Picasso is a sajátjának ismerte el. A nagy „megtévesztőművész” utóbb Spanyolországba, Ibizára költözött, nagyvilági életet élt, világsztárokkal vetette magát körül. Végül a francia nyomozó hatóság vádat emelt ellene, és kérték a spanyolokat, adják ki Horyt, hogy Franciaországban bíróság elé állíthassák. Még mielőtt ez megtörténhetett volna, a hetvenéves hamisító öngyilkosságot követett el.

Elmyr de Hory

Persze a hamisítványok között sok a silány munka, s a pénzéhes csalók abból indulnak ki, hogy az emberek úgysem ismerik az eredeti műveket, könnyű őket megvezetni. És ez igaz is. A szenvedélyes műkincsvadászok mind arra vágynak, hogy akár ócskapiacokon bóklászva pár ezer forintért megszerezhessék a milliókat érő Nagy Művet. De az sem ritka, hogy múzeumokba is bekerül olyan tárgy, amelyről később kiderül, hogy hamis. Vagy fordítva.

Molnos Péter művészettörténész sokat foglalkozott a hamisítási technikákkal. Megemlíti, hogy a pécsi Jannus Pannonius Múzeumban található egy Aba Novák Vilmos-kép, melyet sokáig eredetinek hittek. Amikor Molnos a debreceni Modemben Aba Novák-kiállítást rendezett, elkérte ezt a művet is. Megvizsgálta, és hamisnak találta. „Ez a kép a 30-as években készült hamisítványok típusos esete:

az eredeti alkotásból kiválasztottak egy motívumot, és abból fölépítettek egy új kompozíciót. Ezt nevezik kompilálásnak.

Aba Novák egyik kedvenc témája a cirkusz volt, de festett másféle műveket is, például erdélyi parasztokat. A konkrét hamisítványon is egy cirkusz látható bohócokkal, erőművészekkel, medvével. Közepén viszont egy kalapos paraszt üldögél a disznójával. Nemcsak az oda nem illő téma leplezi le a hamisítót, hanem az eltérő festői megmunkálás is.”

A fekete-fehér fotó az eredeti Aba-Novák-képről készült, a színes a hamis
Egy hamis Aba-Novák-kép

A hamisítók gyakran igyekeznek az eredeti képnél is sikeresebbet készíteni, a nagy haszon reményében. Aba Novák egyik munkája egy kopasz öltönyös szivarozó férfit ábrázol. A hamisító az eredeti figurát átfestette tetszetősebbre: a kopaszra sapkát pingált, sálat a nyakába, és az így megszületett hamiskártyás vagány kezébe még kártyalapokat is festett. Ám hogy mekkora pancser volt, mutatja: még azt sem vette észre, hogy a kártyalapok mögül kikandikál az eredeti alak kezében lévő szivar.

Ma Magyarországon nincs olyan állami vagy civil szakmai grémium, amelynek joga és lehetősége lenne arra, hogy kimondja egy képről: igaz vagy hamis.

Kevesen vállalják a tévedés kockázatát és annak következményeit.

Martos Gábor meséli: hozzájutott egy 20. századi magyar festő művéhez, amelyről azt gondolta: biztosan hamis. Megmutatta a hazai múzeumok szakértőinek is, de mindenki csak hümmögött. Nem merték kimondani, hogy felejtse el ezt a képet. Martos felhívta az adott festőművész legtekintélyesebb kutatóját. A szakértő közölte vele: „Ide ne hozza a képet, látni se akarom!” „De mi van, ha tévedek, és van 1 százalék esély arra, hogy a kép eredeti?” – próbálkozott Martos. „Értse meg – folytatta a szakértő –, én bármit mondok, pró vagy kontra, az a műtárgypiacon milliókban mérhető. És nekem semmi szükségem arra, hogy szekrényméretű emberek idejöjjenek, és megpróbáljanak meggyőzni arról, hogy változtassam meg a véleményemet.”

 

Hiányzó szakmai protokoll

Magyarországon a forgalomba kerülő műtárgyak körülbelül 30 százaléka hamis. Kieselbach Tamás műkereskedő a 80-as évek óta fotózza az elé kerülő műtárgyakat. A több tízezer fotóból álló adatbázisának egy része a hamisítványokat mutatja be. Kieselbach szerint mivel minden felgyorsult, és egyre sikeresebb a műtárgypiac, a hamisítványok köre is szélesedik. „Már a kisebb alkotók 500 ezer és egymillió forint közötti műveit is hamisítják.” Úgy véli, a hamisítások terjedésének megelőzésében döntő fontosságú lenne a műtárgyakkal fogalkozó szakemberek képzése. „Ha valaki évtizedeket tölt képek között és rengeteg eredeti művet megvizsgált, kialakul benne az a képesség, hogy észrevegye, ami a hamis vagy disszonáns a képen.

Persze mindenki tévedhet, de nem mindegy, milyen százalékban. Nagyon fontos lenne szakmai konzíliumok létrehozása. Ez jelenleg nálunk nincs, a tudás átadásának lehetősége elveszett. A Magyar Nemzeti Galériában és a Szépművészeti Múzeumban is működő bírálati bizottságokat megszűntek. Ez összefügg azzal is, hogy a műtárgypiacon egyre nagyobb pénzek forognak, vagyonok múlhatnak azon, hogy egy műtárgyat hamisnak ítélnek-e vagy sem. Óriási kockázata van a tévedésnek. És ezt egyetlen a múzeumigazgató sem vállalja szívesen, mert abban érdekelt, hogy hagyják békén hagyják őket, és ne legyen botrány.” Viszont a nyugati demokráciákban erős polgári társadalom van, amely fontosnak tartja a saját múltját, megbecsüli a kulturális örökségét, fenntart művészettörténeti intézményeket, és megfizeti a szakembereket. Költenek arra, hogy a nagy művészek életműveit feldolgozzák, és monográfiákat jelentetnek meg, mivel csakis az eredeti művek ismerte teszi lehetővé, a hamis kiszűrését.

Kieselbach hangsúlyozza, nálunk nincs arra protokoll, hogy mit tegyen egy műkereskedő, ha egy képet hamisnak vél. Nincs olyan szervezet, amit értesíthetne, és az kivonná a hamisat a forgalomból. A műkereskedő szerint nem is biztos, hogy ez jó lenne. Hisz arra is sok példa volt már, hogy hamisnak ítélt képről később kiderült, hogy mégis eredeti. „Például a Nemzeti Galéria raktárában állt évtizedeken át egy kép, amit Csontváry hamisítványnak hittek. A híres művészettörténész, Németh Lajos ki is vetette ezt a Csontváry életműből. Majd Molnos Péter is megvizsgálta, és bebizonyította, hogy a kép eredetei. Az értéke rögtön többszáz millió forintra ugrott föl, és egyik fontos építőköve lett a Csontváry életműnek.”

Illegális műkereskedelem

A németországi Bundeskriminalamt becslése szerint a hamis műtárgyakkal folytatott kereskedelem az 1990-es évek elejétől a második legnagyobb illegális piac a kábítószerkereskedelem mögött. Kármán Gabriella, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testületben (HENT) a Műtárgyhamisítás elleni munkacsoport vezetője kutatta - 2000 és 2012 között - az ilyen jellegű hazai bűncselekményeket. Mindössze négy esetben ítélt a bíróság letöltendő börtönbüntetést, 12 esetben felfüggesztettet. Az ügyek többsége el sem jut a bírósági szakaszig. Hamisításnál ugyanis nagyon nehéz a bizonyítás. Az ilyen képeket eladó személy általában arra hivatkozik: nem tudta, hogy a kép hamisítvány. Esetleg az eredetet igazoló szakvéleménye is van a képhez. A legtöbb esetben nem kideríthető, hogy ki készítette a hamis képet. Bár arra is volt példa, hogy az „alkotó” előkerült, s arra hivatkozott: a megbízója kérte arra, hogy másolja le az adott festményt. Azt pedig nem tudta, hogy eredetiként akarják eladni.

A másolás önmagában nem illegális tevékenység, viszont fel kellene tüntetni a képen, hogy másolat, illetve az eredetitől különböző méretben kell létrehozni. Csakhogy nincsenek meg a számonkérés szabályai. Nálunk a bíróság igazságügyi szakértő nyilváníthatnak hamissá hivatalosan egy tárgyat, de a gyanúsított kérhet másik szakértőt is. A műtárgyhamisítás tényállása hiányzik a hazai jogrendszerből, bár Kármán Gabriella állítja, a csalás tágabb jogi meghatározásába beletartozik a hamis tárggyal való megtévesztés és károkozás is. Tehát a csalás tényállása jól lefedi a hamisítást, valamint a hamis műtárgyakkal való visszaélést is. A bűnmegelőzéshez egyfajta lehetőséget kínál a Németországban kialakított, követendő jó gyakorlat: az ottani műkereskedők szövetsége létrehozta a vitatott eredetű műtárgyak adatbázisát, amely a szövetség tagjai számára elérhető. Amíg a vitathatóság fennáll, nem hozzák forgalomban ezeket a tárgyakat.

Hasonló kezdeményezések idehaza is akadnak, Kieselbach Tamásnak is van egy nagy adatbázisa, és emellett a HENT kezdeményezésére a Magyar Műkereskedők és Galériások Országos Szövetsége is létrehozta a kétséges eredetiségű művészeti alkotások adatbázisát. Alkalmazásukkal kapcsolatban még viták folynak. „Én úgy látom, nagyon nehezen születnek meg olyan nyilatkozatok műtárgyakról, hogy azok hamisak. Lehet e mögött szakmai bizonytalanság is, hiszen ezek olyan állítások, amik objektív módszerekkel és eszközökkel nehezen bizonyíthatók”. – mondja Kármán Gabriella. A szakértői protokoll kialakítása hangsúlyos eleme kell, hogy legyen a hamisítás elleni küzdelemnek. A piacokon, vásárokon, az online oldalakon rengeteg hamisítványt árusítanak. A HENT javasolta, hogy bizonyos értékhatár fölött itt is legyen kötelező az eladásra kerülő műtárgy eredetiségét igazolni, valamint az eladók működtessenek olyan ügyfélszolgálatot, ahová a vevők panasszal fordulhatnak, az online vásárlók pedig személyesen megnézhessék a képeket, mielőtt megvásárolnák.