A világszínvonaltól a középszerig – A rendszerváltás kérdőjelei
1989–90-ben megszületett a koncepció, amelynek fő szorgalmazója Sárközy Tamás jogászprofesszor volt: ha kapitalizmust akarunk, ahhoz nemzeti burzsoáziát kell teremteni, de gyorsan. Én ezzel szemben azt javasoltam – Nagy Pongrác közgazdásszal, a Világbank egykori szakértőjével és Csath Magdolna professzor asszonnyal együtt (aki akkor tért haza az Egyesült Államokból, ahol oktatott) –, hogy a privatizációt lassan, nyugodtan, 10-15 évre elnyújtva kell végrehajtani. Úgy gondoltam, nem hajt a tatár, és előbb egy széles kis- és középrészvényes középosztályt, valamint az ehhez az osztályhoz szorosan hozzá tartozó kkv-szektort kell teremteni a nemzeti burzsoázia (értsd: oligarchák!) helyett. Nagy Pongráccal közösen azt is javasoltuk, hogy nagyon gyorsan törjük le az inflációt, és jelentősen erősítsük meg a forintot.
Egyáltalán nem ez történt. Az inflációt csak a második Orbán-kormány első ciklusában (2010–2014) sikerült letörni, igaz, nem a jegybank monetáris politikájának eredményeképpen, hanem annak ellenére (az oka: Matolcsy gyengeforint-stratégiája), a világgazdaságban tapasztalt általános deflációs (árcsökkenési) tendenciák miatt (alacsony olajár). Viszont még mindig itt a nyakunkon a gyenge forint, minden káros következményével együtt. Elég csak a devizahitelesek kálváriájára, vagy a magyar gazdaság kitettségére, technikai jellegű importfüggőségére gondolni.
A gyenge forint minden termelési inputot (nyersanyag, energiahordozó, alkatrész, korszerű technika) megdrágít, rontva ezzel a gazdaság versenyképességét. Ez vonatkozik az exportra is, hiszen a kivitelre szánt cikkek termeléséhez felhasznált importáru is sokkal többe kerül. Amit a gyenge forinttal nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon. Pedig Milton Friedman már régen megmondta, erős, nem leértékelődő, nem inflálódó pénz kell a gazdaságban, pontosan adagolva, a reálgazdaság igényei szerint. „Ha ez megvalósul, nagy baj már nem lehet” – tette hozzá, és mennyire igaza volt! Vagyis a reálgazdaság 2015 óta érzékelhető kétségtelen eredményeit is jelentősen rontja a gyenge forint!
És persze a privatizáció sem úgy zajlott, ahogy jó páran elképzeltük. Eszement ütemben végrehajtott szabad rablás lett az egész. Kimondva, ki nem mondva érvényesült ráadásul egy erkölcstelen gyakorlat: most hagyjuk egy rövid időre lopni-csalni-harácsolni a szerencsés (ön)kiválasztottakat, függesszük fel a jogállamiságot, a törvényességet, bármi megengedett. A nevezetes olajügyekkel például ezermilliárd (akkori) forint nagyságrendű kár érte az államot, vagyis a társadalmat. De a politika különböző oldalain álló szereplők összekacsintottak, és engedték, kéz kezet mos alapon. No ezért nem lehet(ett) feltárni az olajügyeket!
Az kevéssé közismert, hogy
a privatizáció dandárját nem az Antall-kormány idején végezték el, hanem csak később, 1994 és ’98 között, a Horn-kormány alatt.
A Bokros–Surányi-csomag részeként az állami tulajdon 69 százalékát „privatizálták”. Lett hazai burzsoázia (vagyis oligarchia), de csurrant-cseppent a külföldi tőkének is (lásd: Csath Magdolna: Hová tűnt el a magyar ipar? Kairosz K. 2016). Afrikai törzsfőnökökként kótyavetyélték el nemzeti kincseinket üveggyöngyökért. Az sem közismert, hogy ebből a „privatizációs” bevételből – jelentős nemzeti vagyonvesztés árán – sikerült csökkenteni az adósságtömeget, nem az eszement, kontraproduktív és erkölcstelen megszorító csomag eredményeként. Ellenkezőleg: a csomag önmagában véve – a privatizációs bevételeket leszámítva – rontotta a költségvetés egyenlegét, mégpedig 464 milliárd (akkori) forinttal (Lóránt Károly számításai). Ez abból adódott, hogy az úgymond fedezet nélkül kiáramlott jövedelmek elinflálása érdekében tíz százalékponttal (18-ról 28 százalékra) visszapörgetett infláció miatt égbe szökő kamatlábak ennyivel növelték az adósságszolgálat terheit.
Ne feledjük: az állam a legnagyobb adós. Az adósságteher szorosan összefügg az infláció mértékével.
Surányi György volt a Bokros-csomag idején a jegybank elnöke immár másodszor (1994–2001), de már 1991-ben is ő állt ezen a poszton, amikor is 35 százalékkal inflációs csúcsot jegyeztünk. Az pedig már tényleg maga a bohózat, hogy a Wikipédia címszójegyzékében Surányi György neve alatt azt találjuk többek közt, hogy „eredményesen harcolt az infláció ellen”! Mi lett volna, ha nem lett volna ilyen „eredményes”? – kérdezem én.
Lezárva ezt a kérdéskört: az Antall- és Horn-kormány létrehozta az oligarcharendszert, vagyis egy sajátos, latin-amerikai típusú társadalomszerkezetet. Az egyik oldalon a milliárdos oligarchák pár száz fős csoportja, a másik oldalon a nincstelen, proletarizálódott milliók, és köztük egy vékonyka, erőtlen, a megkapaszkodásért, és nem a gyarapodásért küszködő középréteg. Ez a társadalomszerkezet képtelen a sikeres modernizációra, felzárkózásra, ahogy ezt egész Latin-Amerika történelme bizonyítja.
Miért beszélünk itt Orbán-rendszerről? Orbán Viktor kormánya csak tökéletesíti azt az oligarcharendszert, amelyet az elődei – Antall József és Horn Gyula kormányai – megteremtettek.
