A NER már Nagy Imrét sem tűri, és még nem jöttek el igazán az orbáni ötvenes évek
Trombitás Kristóf levelét megírta, a visszásságokat feltárta, a megoldandó problémát lényegre törően körvonalazta. A Mandinerben közölt publicisztika nemzeti követelést közvetít. „Elég volt Nagy Imre kultuszából!”, harsogja írásának címében is Trombitás. Az ötvenes évek politikai protokollját jól ismerő Eörsi László a jelenségben történelmi mintát lát. 1950 táján volt divat, hogy a Szabad Nép vagy a Pravda levelezője feldob valamit, mert a nép fiai gyors intézkedést követelnek. Visinszkij főügyésztől azt, hogy sújtson le az árulókra, a pártlaptól, hogy figyeljünk a kulákokra.
– Ez a figura – teszi hozzá a történész – nem véletlenül hintette ezt a szöveget. Nagy Imréről a teljes kottát végigjátssza.
Szívesen védelmeznénk Trombitást, de az igazság az, hogy önálló kutatásra kevéssé támaszkodott. Lényegében mindent ismerünk a Nagy Imre ellen felhozott listáról. Előbb a lebegtetett gyanút veszi elő, hogy Nagy Imre vöröskatonaként a cári család egyik gyilkosa, hogy ügynök, Berija bizalmi embere, padlássöprő, kitelepített svábok gyilkosa, moszkovita hazaáruló, aki úgy keveredett a forradalomba, mint Pilátus a Krédóba. Felakasztatását Kádár azért szorgalmazta, mert így kívánta Hruscsov előtt elleplezni, hogy egy gyékényen árultak. Mikor nem kért kegyelmet, valami férfiasság „megvillant benne”, ezzel lelkiismeretének tartozott, ehhez sok közünk nincs. Ennyi elég is, hűségéért Trombitásnak kijár a NER elismerése.
Különös ugyanakkor, hogy magát Nagy Imrét a rendszer közvetlenül nem támadja. A szobor eltávolításának híre a Magyar Közlönyben még meg sem jelent, amikor Wachsler Tamás, a Steindl program vezetője a sajtót máris informálta: a mártír miniszterelnök szobrát a Vértanúk teréről még az idén elszállíthatják. A Vértanúk terét az 1934 és 1945 közötti állapotoknak megfelelően akarják helyreállítani. Visszakerül a ’19-es kommün áldozatainak emlékműve, melyet ’45 szeptemberében a kommunista hatalom döntött le. Ha személyes véleményét kérdezik, Wachsler feltűnően tartózkodó. Parlamenti határozatot hajt végre – amellyel egyébként messzemenően egyetért. Hogy Nagy Imre emlékműve a végén hol köthet ki, egyelőre homály fedi. Wachsler a Fehér Ház előtti területet, a Jászai Mari teret javasolja, így a volt miniszterelnök a belvárosban maradhatna. De Eörsi László szerint ha egyszer elmozdítják, semmi sem kötelezi őket arra, hogy ígéretüket betartsák.
– Oda rekkentik el, ahova csak akarják. Kikerülhet egy játszótér mellé, Újpestre. Esetleg Árpádföldre.
A sajtóban olyan javaslat is felbukkant, miszerint Nagy Imre méltó helye a kommunista szoborpark volna. Azok közé vinnék, akik elvették az életét.
A Kossuth tér nemzeti emlékhelyként elnyeri végleges karakterét. A nemzeti vértanúk emlékművének központi alakja Hungária istenanya, kőfalán a magyarságot jelképező férfi vív élet-halál harcot a bolsevizmust jelképező szörnyeteggel. És ha lendületben vannak, az Alkotmány utca és a tér sarkára a nemzeti összetartozás emlékhelye kerül. Ez ugyanaz a Trianon-emlékhely lenne, amely egykor a Szabadság téren, a szovjet emlékmű helyén állt.
Hogy miért nincs helye Nagy Imrének a nemzeti együttműködés főterén, miért kell most mennie, ha 1996-ban még senki sem ellenezte, arról eltérő híreink vannak. Mert, bár Orbán Viktor pályája valóban a ’89-es „júniusi beszéddel” indult, kevesen követték nyomon, lezajlott-e a Fideszben Nagy Imre ügyében valami változás. Az első idők ’56-os vitáiban a Fidesz még csupán megfigyelő pozícióban volt.
A viták gyökerét a kortársak másban és más ponton vélik felfedezni. Ripp Zoltán történész a „neobarokk” horthysta ébredés jelét már 1989–90-ben látni vélte, amikor az autók szélvédőin megjelentek az első Nagy-Magyarország-matricák, s mikor az első szabadon választott Országgyűlésben a forradalmi Kossuth-címer helyett a kormánypártok a koronásat választották.
– Tudtuk, hogy ezzel nem egy esztétikai kérdés dől el. A születő köztársaság ’56 szelleme helyett más korszakokat tekint elődjének – mondja Ripp Zoltán.
Merészebb javaslatok is voltak. Még olyan meredek ötletek is előkerültek, hogy állítsák vissza a főispáni tisztet. Földes György, a Politikatörténeti Intézet igazgatója szerint Nagy Imre ügyében az első jobboldali áttörést Csurka István érte el, aki az ’56-ról megemlékező törvényből „kilobbizta” Nagy Imre nevét.
Eörsi László pár évvel ezelőtt külön tanulmányt szentelt a Beszélőben annak, hogy az ideológiai koncra miként vetette rá magát az identitását kereső szélsőjobboldal. (A konzervatív jobboldali emlékezetpolitika 1956-ról, Beszélő, 2014.) Exkarhatalmisták, leszerelt tábornokok jelentek meg, akik azt állították, hogy már a világháború végnapjaiban visszavágásra készültek „a zsidó bolsevizmus” ellen. E szerint ötvenhat maga volt a hungarista reváns. Ám ezek extremitások. A döntő fordulat az volt, hogy az ’56 emlékét korábban kitartóan ápoló demokratikus ellenzék utódai a forradalomról szóló vitákból fokozatosan kihátráltak. Utolsó bázisuk az 1956-os Intézet volt. Nem véletlen, hogy az intézetet 1998-ban, az első Orbán-kormány idején költségvetési korlátozások érték.
Publicisztikájában Tamás Gáspár Miklós hívta fel a figyelmet arra, miként csúszott át a politikai közemlékezet a populáris, radikális jobboldalra. 2000 táján a nyomulás már közvetlenül érzékelhető volt. Színházi előadások ellen tüntettek Pécstől Kassáig, a Tóth Ilona-perről folytatott viták a brutalitás határáig fajultak. (Az első intő jel természetesen 1992 októberében Göncz Árpád államfő, az egykori ötvenhatos elítélt kifütyülése volt.) A legnagyobb meglepetés a személyek és karakterek átalakulása volt. Tamás Gáspár Miklós idézi fel egy előadásban azt a beszélgetést, melyet 1992-ben Rácz Sándorral, a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnökével folytatott. „Addigra (Rácz) mélyen reakciós közéleti személyiséggé (…) vált. Megkérdeztem, hogy jelenlegi szerepét összeegyeztethetőnek tartja-e múltjával. Nevetve felelte, hogy nem bizony, 1956-ban kommunista volt; csak a börtönben vált katolikussá és nacionalistává.” Huszonhárom évesen még elkötelezett szélsőbaloldali figura volt.
Mindez Eörsi László szerint Nagy Imre korábban kikezdhetetlennek hitt tekintélyét is megtépázta.
– A történet főszereplője természetesen Nagy Imre volt. Minden lényeges kérdés rajta állt vagy bukott. Ezt furcsamód nem tagadta soha senki. Mégis, ha ma megkérdezünk valakit, ezerből 999-en jobboldali népmozgalomnak mondják 1956-ot. Az átalakulást húsz év alatt sikeresen áthajtották.
Mink András történész (OSA) 1999-ben azt tesztelte, milyen az, amikor a Kádár-kori rágalmak és a forradalmárok önminősítései „összecsúsznak”. Egy jobboldali lapban közzétett egy cikket, amelynek állításait a Berecz–Hollós–Lajtai-féle pártállami propaganda állításaiból szedte össze. A csel az volt, hogy az érzelmi hangsúlyokat áthelyezte. A megbélyegző fordulatokat a szövegben tömjénezéssé változtatta. Forradalmárkörökben elképesztő ünneplés fogadta: végre valaki kimondta, amit magunkról mi is gondolunk. Hogy valóban a bolsevizmus ellen harcoltunk, ávósokkal akartunk leszámolni. Végül Mink András egy másik lapban „leleplezte magát”, bizonyítékot szerezve arra,
a kádári rágalomária és a szélsőjobb önmeghatározása mennyire egy tőről fakad.
A történetben az a disszonáns, hogy a kutatók szerint 1956-ban forrásszerűen ebből semmi sem volt igazolható. Legfőbb értéknek a jegyzőkönyvek szerint minden forradalmár a „kiküzdött” egyensúly megtartását tartotta. Azt akarták, hogy ne jöjjön vissza se Rákosi, se Horthy. A Nagy Imrével tárgyaló bizottságok tagjai első perctől ezt hangsúlyozták.
2010 táján a jobboldal jó helyen tapogatózott. Minden párt lefoglalta kedvelt „díszötvenhatosát”. A kisgazdák a kalandor külsejű Dudás József örököseinek tartották magukat. A Fidesz még a frakciójába is bevitte Wittner Máriát. Az SZDSZ-ből kiszoruló Mécs Imre az utolsó években az MSZP-ben talált otthonra. Ripp Zoltán szerint az MSZP zavaros kísérleteket tett arra, hogy a múlt század történetét „baloldali szempontból” feldolgozza, de Gyurcsány próbálkozása, miszerint el kell dönteni, Kádár vagy Nagy Imre pártja akarnak-e lenni, a törzsszavazókat súlyosan megosztotta. Nem véletlenül mondta Horn Gyula a rá jellemző prakticizmussal: aki a múltba réved, a jövőből esik ki.
A Fidesz emlékezetpolitikáját ebből a szemszögből érdemes vizsgálni. A „nagy átállás” idején a „jó fegyőr, rossz fegyőr” hasonlattal példálóztak, amelyben az engedékeny karakterű Nagy Imre legföljebb „jó fegyőrnek” tekinthető. 2003-ban talált rá Orbán az új metaforára: október 23. és november 4. örököseire. Így lettek a Fidesz hívei az októberiek, ellenfeleik (akkor még a baloldal kokettált Putyinnal és az oroszokkal) november 4. árulói.
Nagy Imre nevét Orbán ettől kezdve alig ejtette ki. Nagy Imre a baloldal hanyatlásával együtt csaknem olyan rejtett figurává vált, mint a Kádár-rezsim alatt. A lefojtott Nagy Imre-ellenességet Tamás Gáspár Miklós okolja meg. „Kádár sikeres volt, Nagy Imrét fölakasztották – az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy a bűn és a büntetés bensőleg összefügg. (...) Ami a szobor áthelyezését illeti, így adekvát. Ha a Károlyi-szobor sem állhat a másik sarkon, ha Ságvári terrorista, ha a Lukács Archívumot fölszámolja a szellemi szabadságért hősiesen küzdő Magyar Tudományos Akadémia, Nagy Imrének is mennie kell onnan (…) Nagy Imre bűnös volt, hős volt, áldozat volt egyszerre: ennek a megértése a munkásmozgalom és a magyar nép tragédiájának megértése.”
Van tehát logika abban, hogy Nagy Imrének távoznia kell a térről. Ha ellenforradalom, legyen ellenforradalom.
És van egy másik logika is, ami a kialakult helyzetben adekvát. Az alkotmány preambuluma, amely olyan szélsőjobboldali értelmezési keret, amelybe – Mink András szerint – 1956 nem férhet bele. Ami 1945 után a rendszerváltozásig történt, az Alaptörvény szerint illegitim. Történelmi fekete lyuk. Márpedig ami ’56-ban történt, az 1945-ből következik.
– Akik 1956-ban fölléptek, olyan politikai álláspontot képviseltek, ami a ’45-ös változásokból jött. A neobarokk horthysta világhoz ’56 résztvevői egy lépésnyit sem akartak közelíteni. Akik 1945 elé akarnak visszalépni, mint például Orbán, ’56-tal ezért nem tudnak mit kezdeni – állítja Mink András.
Nagy Imrének a Kossuth tér közeléből, a nemzeti együttműködés megszentelt közteréről ezért el kell tűnnie. Egyszerűen nem passzol oda. Ha a ’45 utáni időszak nem legitim része a magyar történelemnek, Nagy Imrét ki kell takarni onnan.
Mink András azt mondja, a kilencvenes évek óta sejti, hogy a Csurka által fémjelzett politikai tábor önálló erőként fog feltűnni. Ami neki meglepetést okozott, hogy stílusban és kommunikációban átdolgozva, megújítva mindezt a Fidesz viszi győzelemre.
Ellenvetésünkre, miszerint hiányzik a konstrukcióból az antiszemitizmus, szárazon feleli, erre ebben a pillanatban semmi szükség. Migránsokkal is behelyettesíthető, az agressziótartalék kiválóan leköthető. Ha pedig mégis kellene, elég lesz kitenni Soros György képét.
Tiltakozások persze lesznek, sokaknak talán meglepetést okoz, hogy Nagy Imrének a Parlament közeléből is el kell tűnnie. És ami azt illeti – nyilatkozóink szerint – ’56-ot a közönség unja. Egyrészt az elmúlt harminc évben mindig is jelen volt, emésztetlenül fortyogott. Másrészt, ha meggondoljuk, az egykori lázadók megbékéltek Kádárral. Az ’56-os igazságkereső baloldaliságot érzelmileg is elengedték. A többség számára a forradalom nem több mint vereségtudat, kellemetlen emlék. A NER ideológiájában központi szerepet vállaló antibolsevista szubkultúra „nem akarja látni” Nagy Imrét.
– A vicc az, hogy mindez egy hosszú folyamat végeredménye – állítja Ungváry Rudolf író. – Tíz évvel ezelőtt Nagy Imre kiseprűzése még komoly problémát okozott volna. A nagy pillanat most érkezett el.
Orbán ennek érzékelésében mindig jó volt. A menetelés ritmusát hajszálpontosan érzi. Ha úgy gondoljuk, túl messzire megy, kiderül, van ennél messzebb is. Ungváry Rudolf szerint
még el sem jöttek igazán az orbáni ötvenes évek. A java hátravan.
Persze lehet, hogy a szobor hiányozni fog a békés kis tér fái alól. Az utolsó emberi léptékű hely volt. A joviális öregúr csak állt ott, nézte a Parlamentet, ahonnan véglegesen távozott.
