A mostani magyar ellenzék sokat tanulhatna a száz évvel ezelőtti magyar baloldaltól, hogyan hozhatna létre ellenvilágot
– Benne volt 1918 őszén a levegőben, hogy az ország egy történelmi kataklizma felé halad? Mikor tudatosult, hogy a háború elveszett?
– A reformkori nemzethalál-víziók teljesen eltűntek a századfordulóra, a birodalmi ambíciókat dédelgető magyar elitet sokáig áthatotta a győzelem érzése, ami azon alapult, hogy Németországot legyőzhetetlennek tartották. A breszt-litovszki béke után úgy tűnt, Németország tényleg nyer, véget érhetett volna a kétfrontos háború. Hogy ez nem így történt, annak a német mohóság volt az oka: a későbbi „rablóbékék” előképe révén megszerzett orosz területeken bábállamok szervezésével foglalták el magukat, ahelyett hogy a keleti csapatokat a nyugati frontra dobták volna, hogy még az amerikaiak megérkezése előtt döntő győzelmet csikarjanak ki. A vereség lehetősége a magyar közvélemény számára váratlanul jelentkezett, 1918. szeptember 29-én, amikor Bulgária kiugrott a háborúból, így összeomlott a balkáni front. Az események felgyorsultak: Tisza István október 17-én kimondta, hogy „ezt a háborút elvesztettük”. Előző nap a parlamentben Károlyi Mihály ugyanezt mondta, és Tisza másnap Károlyinak adott igazat, de a kijelentésének ezt a részét nem szokták idézni.
– A Bulgária kilépésétől a háború befejezéséig eltelt egy hónap alatt fel lehetett-e mérni, mivel jár a vereség az ország számára, beleértve a kiegyezés építményének ledőlését, a Monarchia felbomlását, a területvesztést?
– A kiegyezést már Wekerle Sándor felmondta október 20-án, ettől kezdve perszonálunióban gondolkodtak. Károlyi miniszterelnökként először még a Habsburg-uralkodóra esküdött fel, aztán a tömeghangulat gyorsan a köztársaság kikiáltása felé mozdult. Ami az ország területi egységét illeti, Tisza még szeptember végén is azt mondta, „a Monarchia él és élni fog”, és benne természetesen a „magyar” Nagy-Magyarország. Károlyira viszont nagy hatással volt Jászi Oszkár, egy demokratikus berendezkedésen belül kínált volna nemzetiségi autonómiákat. Jászi azt mondta, „ötven percentre” nem lehet demokráciát építeni, utalva ezzel a magyar és a nemzetiségi népesség nagyjából fele-fele arányára az országon belül, és hogy utóbbiakat elnyomják. A nemzetiségekkel, valamint a munkásmozgalommal való riogatással indokolták Tiszáék, miért nem lehet Magyarországon általános választójogot bevezetni. Károlyi és Jászi jogokat adtak volna a nemzetiségeknek, és számítottak volna rájuk a demokratikus „Új Magyarország” felépítésében, amelyről úgy gondolták, jó ajánlat minden itt lakónak. Csakhogy a történelem ezen túlhaladt, 1918 novemberében ez már kevés volt a nemzetiségi eliteknek.
– Tehát a Tisza által fémjelzett hagyományos elit politikai programja 1918 őszére kimerült, s nem volt reális ajánlata az ország számára.
– Tisza nem véletlenül oszlatta fel pártját, a Nemzeti Munkapártot október második felében, a konzervatív véleményformálók is Károlyit kezdték támogatni. Novemberben a konzervatív Légrády Imre adta ki A diadalmas forradalom könyve című reprezentatív kötetet, amelyben Herczeg Ferenc, a konzervatív írófejedelem is köszöntötte a forradalmat. Ehhez képest 1920-ban már Tisza meggyilkoltatásával vádolta Károlyit – a forradalom utáni hetekben valahogy még nem állt elő ezzel a teóriával. Apponyi Albert is a „szocialista világforradalomról” írt mint „világprocesszusról”, ezt érzékelte korszellemként, amit valami módon el kell fogadni, és úgy gondolta, a régi politika képviselőinek, ezt tudomásul véve, vissza kell vonulniuk.
– Ebben a helyzetben Károlyi Mihály vezető szerepe rövid időre mintha szinte magától értetődő lett volna.
– Már korábban elkezdte a saját imázsát építeni, például francia–orosz külpolitikai orientációt propagált a némettel szemben. Előbb napilapot vett, aztán 1916-ban saját pártot alapított, hogy szabadon hirdethesse a békepolitikát. Maga köré gyűjtötte a baloldali radikális értelmiséget, akik kiváló koponyák voltak, és a közhiedelemmel ellentétben nem „szobatudósok”. Jászi többet tudott Magyarország problémáiról, mint mondjuk Apponyi. Széles körben elhitték Károlyiról, ő maga is, hogy jó antantkapcsolatai révén előnyös békét köthet, és a régi elit is bízott a „vörös grófban”, mivel úgy gondolták, hogy „a Mihály” mégiscsak arisztokrata. Károlyit 1918 utolsó hónapjaiban egyidejűleg támogatta a régi elit és a radikálisok is. És a Károlyi-rendszer valóban képviselte az „urak” érdekeit is: október 31. után vidéken tovább zajlott a forradalom, de a kormány erővel leverte a kastélyfosztogatókat. Az 1918. őszi karhatalmi rendteremtéseknek többen estek áldozatul, mint az 1919-es vörösterrornak.
– Károlyit sokan tekintik bűnösnek azért, ami ezután következett, de még a vele szimpatizálók közül is többen kétbalkezes idealistának tartják. Az 1910-es években lezajló átpozicionálásából viszont egy tudatosan építkező politikus képe rajzolódik ki.
– Az biztos, hogy Károlyi elvi politikus volt. Kérdés, hogy az elvi politikusoknak mekkora terük van a tömegpolitizálás és a pártintrikák korában. Jászi hasonlította őt Miskin herceghez, Dosztojevszkij „félkegyelműjéhez”, aki az eszméket „egy gyermek naivitásával” veszi komolyan. Ezt Jászi dicséretnek szánta a korrupt közegben. Hajdu Tibor Károlyi-életrajza is bizonyítja, hogy Károlyi nem volt „ütődött”, sem tehetségtelen. Csakhogy 1918 őszén, a magyar történelem egyik mélypontján került a széteső ország élére, amikor nem Soros György és Brüsszel, hanem Clemenceau és Párizs volt az ellenfél. A királyi Románia is veszélyesebb volt, mint az Amnesty International.
– Károlyiék felmérték a mozgásterüket? Szabad választást, társadalmi reformokat akartak, de a háborús vereség és az ország szétesése közepette valójában nagyon kevés eszközük volt mindezt elérni.
– Amikor a Magyar Nemzeti Tanács, benne a Károlyi-párttal, a szociáldemokratákkal, polgári radikálisokkal mintegy ellenkormányként létrejött október 23-án, magukévá tették a wilsoni elveket, tehát a méltányos nemzetközi politikára építették az elképzeléseiket. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az antant nem lesz méltányos Károlyival. Ebben elsősorban a szovjet-oroszországi intervenció játszott szerepet, a közreműködő kisantant országokat a Magyarország rovására végrehajtott területi gyarapodással kívánták kifizetni. A felismerés, hogy nem tudja szállítani az előnyös békét, kihatott a Károlyi iránti politikai bizalomra, támadni kezdték a saját pártjában. Részben ennek hatására balra tolódott, a szociáldemokraták és a baloldali radikálisok felé. Annak is szerepe volt ebben, hogy a földosztás kérdésében a koalíciós pártoknak eltérő elképzeléseik voltak, Károlyinak döntenie kellett, hogy a régi elittel tart, vagy a radikálisabb elképzeléseket támogatja. Amikor végül döntött, nem önmagára íratott földtörvényt, hanem maga ellen. Ma egy ilyen példa közéleti katarzist okozhatna.
– Ez akár baloldali populizmusként is felfogható, hiszen a frissen bevezetett általános választójog körülményei közt a tömegbázist az alul lévők körében kereshette.
– A földtörvény mellett a választások kiírása szintén vitatéma volt, késett is. Károlyiék sokáig úgy gondolták, ha választást tartanak az országnak azon a részén, ahol egyáltalán meg lehet tartani, tehát ahol nincsenek megszálló csapatok, akkor legitimálják az országrészek elszakítását. Aztán mégis arra jutottak, hogy szükség van a választásra a kormány hazai és nemzetközi elismertetése érdekében, ki is írták 1919 tavaszára. Ezt meg a szociáldemokraták kezdték ellenezni: jelentős városi bázisuk volt, egymilliós tömegpártjuk jött létre, 1918 őszének nagy nyerteseként lényegében ők irányították az országot, de tartottak attól, hogy vidéki támogatás hiányában veszítenének a befolyásukból.
– Mi volt Károlyi elképzelése az országrészek elcsatolását tartalmazó Vix-jegyzék kapcsán?
– Károlyi, aki ekkor már köztársasági elnök volt, március eleji szatmári beszédében elsőként helyezkedett a „nem, nem, soha” álláspontjára, az tehát először nem az irredenta szélsőjobboldal jelszava volt. Arra hivatkozott, hogy nem írhat alá olyan békét, amely a nemzetek önrendelkezését figyelmen kívül hagyja. Pacifista elveit feladva a fegyveres felszabadítást akarta megszervezni. Ekkor tisztán szociáldemokrata kormány kinevezésében gondolkodott, a külpolitikában pedig szovjet-orosz orientációban, akkorát csalódott az antantban. Csakhogy a szociáldemokrata elit tartott a kommunisták népszerűségétől, ami ekkorra tényleg jelentőssé nőtt. A szociáldemokraták csak a kommunistákkal együtt mertek kormányt alakítani, kikiáltva a proletárdiktatúrát, ami jól is jött nekik, mert így el tudták kerülni a választást.
– Mégis, milyen esélye lehetett a fegyveres ellenállásnak?
– A vezérkaron belül február-márciusban készültek már tervek arra, mivel járna katonai szempontból a szovjet-orosz orientáció. A Horthy-korszak későbbi katonai elitjének jelentős része szolgálta a proletárdiktatúrát, mindaddig, amíg úgy tűnt, a Tanácsköztársaság képes megvédeni a korábbi határokat. Kun Béláék persze nem a magyar határok megvédésében gondolkodtak, hanem abban, hogy előretörve kapcsolatot létesítenek a szovjet Vörös Hadsereggel, de ez kívülről nézve honvédő háborúnak tűnt.
– Károlyi miért nem próbálta megtartani a hatalmat március 21-én?
– Épp azáltal akarta megtartani, hogy Kunfi Zsigmond vezetésével szociáldemokrata kormányt nevez ki, és ő marad köztársasági elnöknek. De titkára, Kéri Pál az elnök tudtán kívül megírta annak lemondó nyilatkozatát, amit Károlyi nem fogadott el, mégis nyilvánosságra hozták. Károlyit kész helyzet elé állították, ő pedig a belháború helyett háttérbe vonult.
– Károlyi környezete tehát annyira balra tolódott, hogy még a személye kikapcsolását is elfogadhatónak tartotta? Ez komoly bizalomvesztésről árulkodik.
– Ki lehet mondani: nem való az ország élére, akit a saját titkára meg tud puccsolni. A proletárdiktatúrában pedig nem maradt helye: a szociáldemokratáknak diktáló kommunisták nem akartak magas pozícióban hagyni egy arisztokratát.
– Létezett-e egyáltalán az előnyös béke opciója Magyarország számára? Változtattak-e a tárgyalási pozícióinkon bármit a forradalmak?
– A diplomáciatörténészek szerint nem. Az antanthatalmak, ahogy említettem, már korábban elígérték a magyar területeket a kisantant országoknak. Peter Pastor történész azt mondja az oroszországi intervenció fontosságára utalva, hogy a szibériai események nagyobb hatással voltak Magyarország sorsára, mint az itteni történések. Trianon nem az 1918–1919-es forradalmakon múlt.
– Mikortól datálhatjuk Károlyi első emigrációját? Mennyire számított befolyásosnak ebben a negyedszázadban, vagy mennyire maradt magára?
– Minden emigráció szomorú történet: elkeseredés, aránytévesztés, vagdalkozás kíséri. Károlyi 1919 nyarán távozott feleségével, Andrássy Katinkával Ausztriába, majd sok-sok országban éltek. Megírta visszaemlékezéseinek első kötetét, Egy egész világ ellen címmel. Amíg Jászi nem ment az Egyesült Államokba tanítani, szoros kapcsolatban álltak, egy ideig komoly „októbrista” politikai tevékenységet folytatva, a Horthy-Magyarországot támadva. Lapjaik kiadását a kisantant országok is pénzzel támogatták, Litván György ezzel kapcsolatban vetette fel, vajon „hazaárulás-e a hazára árulkodni”. Pár év múltán kiderült, hogy a háború utáni nemzetközi átrendeződés nyugvópontra jutott, az emigráns politikusok ezen nem tudnak változtatni. Egyre kevesebb támogatást kaptak, szellemileg, emberileg kifáradtak.
– Mennyire vagy mikor igaz, hogy Károlyi a bolsevikok szimpatizánsává válik?
– Ez az 1929 és 1935 közötti periódusra jellemző. Ekkor Jászi már Amerikában van, és az emigráns kommunisták megpróbálják Károlyit beszervezni. Mivel a Tanácsköztársaság bukásának egyik okát a földosztás leállításában látták, Károlyi megnyerése fontos számukra. Ő írt egy röpiratot Tiétek a föld címmel, amit a kommunisták illegálisan terjesztettek Magyarországon. Károlyi nem vált kommunistává, de elfogadhatónak tartotta a velük való együttműködést, ellentétben Jászival. Ez törést okozott közöttük. Károlyi aztán a nagy perek idején kiábrándult a szovjet politikából, majd 1941-től ismét kiállt a Szovjetunió mellett, amikor az a náci Németországgal szembekerült a világháborúban.
– Mennyire vált Károlyi 1919 után a korszak afféle sorosizált figurájává?
– Nagyon. Tormay Cécile-nél, a Bujdosó könyvben Károlyi a magyar Júdás, aki átadja a hatalmat Kun Bélának. Pók Attila történész szépen rámutat a bűnbakképzéssel kapcsolatos írásaiban, hogy a gyűlölet leginkább azok ellen irányul, akik közénk tartoztak, de elhagytak minket. Kun Bélától nem várhatott mást a tradicionális elit, mint amit tett, de az, hogy egy arisztokrata „vörös gróffá” válik, démonizálhatóvá tette. Szerintem Károlyi a mai napig nagyobb indulatokat vált ki, mint Kun Béla.
– Milyen reményekkel tért vissza Károlyi 1946-ban?
– Hazatérése előtt szeretett volna ismét köztársasági elnök lenni, sokan tartották volna Károlyi elnökségét szép, szimbolikus gesztusnak, de Rákosi befolyásolhatóbb államfőt szeretett volna. Károlyi, épp az idealizmusából fakadóan, autonóm volt. Törvénybe iktatták Károlyi történelmi érdemeit, de csupán a párizsi követségre kapott megbízást, ahol próbálta képviselni a „népi demokrácia” ügyét. Érzékelte a diktatúra kiépülését, már a Mindszenty-pernél felmerült, hogy le kellene mondania. Andrássy Katinka különösen kapacitálta erre, a férjénél tisztábban látta, mi következik, de Károlyi végül csak a Rajk-per nyomán vonult ismét emigrációba. Megírta második memoárkötetét, ez a Hit, illúziók nélkül. A könyv azzal fejeződik be, hogy a Horthy-, majd a Rákosi-rendszer száműzöttjeként két szék közül a pad alá esett, mivel csak ott volt számára „tisztességgel elfoglalható hely”.
– Károlyi 1955-ben halt meg, de nem is ez hozza a változást a magyarországi megítélésben, hanem a kádári konszolidáció. Mire használták őt?
– A népbarát arisztokrata alakja jól jött Kádáréknak, de úgy is felfoghatjuk, a nyitásra törekvő rendszer alkalmazkodott a baloldali értelmiségiek igényéhez, akik egy baloldali demokrata hagyományt igyekeztek rehabilitálni és ápolni. Például azáltal, hogy ha Károlyiról beszélhetnek, akkor bizonyos korlátok között meg lehet említeni Jászi Oszkárt is.
– Károlyi Kádár-kori beemelése a hivatalos történelembe mennyit rontott az 1990 vagy főként a 2010 utáni megítélésén?
– Így csak a kontraszt lett nagyobb, amikor a Horthy-rendszer hivatalos vélekedése tért vissza Károlyi, Jászi vagy a Galilei Kör kapcsán. Boross Péter 2002-es, Miért nem szavazhatunk baloldali pártokra? című cikkében összeállt a Horthy-rendszer történelemképe, kiteljesedett a gondolati kontinuitás, és ebben központi szerepe van Károlyi elítélésének.
– Be lehet-e vezetni Károlyival szemben a Tisza-kultuszt úgy, ahogyan a szobraikat kicserélték a Kossuth téren?
– Az egész országban bizonyára nem, de érzékelem a hatását a közösségi média kommentjeiben és politikai beszédekben egyaránt. Tisza házelnöki szerepfelfogása elevenedik meg abban is, hogy Kövér László újságírókat tilt ki az Országházból, és rakoncátlan képviselőket büntet meg.
– Kiknek kellene Károlyit, az őszirózsás forradalmat, az első köztársaságot a magukénak érezniük?
– Azoknak, akik a társadalom alján vannak. Gondoljunk csak a földtörvényre: a köztársasági elnök, az ország egyik leggazdagabb birtokosa a saját földjén kezdte a földosztást, amiről Krúdy és Móricz úgy írt, mint új honfoglalásról. Ez a történet szimbolikus lehet, amikor éppen újra létrejönnek a nagybirtokok.
– Miért nem használják a mai demokratikus, illetve baloldali politikusok akár az őszirózsás forradalom emlékezetét?
– A mai baloldali politikusok nem úgy tűnnek, mint akik Károlyi, Jászi és Garami Ernő írásaival kelnek-fekszenek. Ugyanakkor szerintem ez a hagyomány hamarosan nagyon fontos lesz. A mostani magyar ellenzék egyre inkább olyan kiszorított helyzetben van, amilyenben az 1910-es évek ellenzéke politizált. A száz évvel ezelőtti magyar baloldaltól sokat tanulhatnánk arról, hogyan hozhatnak létre ellenvilágot, szellemi hátországot saját erőből azok, akik nem a mozgalomból, hanem a mozgalomért élnek.
