A magány 211. napja

2020. október 20. 07:30 - szerző: Buják Attila

A legveszélyesebb terep a járvány sújtotta Budapest. A magány néma városát portya keretében fotókon is megörökítettük.

Délután kettőre jár, amikor találkozunk. A háttérben szélben a néptelen Deák tér. Marci, a fotós már tíz perce dolgozik, ezek afféle ujjgyakorlatok. Fel-alá sétálgat a téren, elmélyült figyelemmel a kijelzőre mered, néha exponál, fejét rázza, nem. Délelőtt még a Vas utcát (SZFE) fotózta, élmény volt, élmény. Ott lépett fel a maga teljes autoritásába burkolva az államrezon őre, Szarka Gábor ezredes, hogy elvigye a barátai balhéját. Szarka riadt, zavart is volt, drukkolt, a kamerát rühellte, nem csoda: közvetlen közelről, a bal füle mögül fényképezték, előnytelenül. Ha beszélni kezdett, felfújta magát, s egyúttal tüskéket meresztett, mint a sün. Szerintünk szabadulna a tisztségtől, de mit tegyen, ide vezényelték. Estére kiderült, megbízói annyiban sem voltak vele szolidárisak, hogy stratégiai oldalfegyverét, a bérfizetések elmaradásának fenyegetését is elvették. A megkérdőjelezett, „csakis az épületben aláírható” bérek valahogy megérkeztek a címzettekhez.

Állóháború ez is, a járvány 211. napján. (A hivatalos kezdőpont, a miniszterelnöki beleegyezés március 10.) Gyötrelmes, meddő, erőforrásokat és érzelmeket égető. Valamit mindennap muszáj kitalálni, hogy az izgalmat fönn lehessen tartani. Ha a diákok egy napra kihagynak, lerohanják és korrumpálják őket.

Fotó: Marton Meresz

A 211. nap a „magány napja”. A számok is tompábban kopognak: 816 fertőzött, 24 elhalálozott, ki tudja ezt már számon tartani? Müller Cecília monotóniája a holtakat személytelenné és újabban bűnrészessé teszi. A legtöbbnek volt aranyere, lúdtalpa, visszere, csőlátása vagy vastagbélfekélye. Aki lelkiismeretes és fiatal, megússza, ez tuti. Nem véletlen, hogy Nyunyi néni (ez a közszeretetet kifejező nemzeti becenév) Államalapító Szent István-emlékérmet kapott, mert meglepő gyorsasággal „vette fel a hirtelen rászakadó közszereplés sebességét”, egy ország kedvelte meg. Marci ezt mosolyogva kommentálja, figyelmeztetve, ne felejtsem, hogy a néninek a Szent Adalbert-díj után ez már a második aranyérme. Aznapra is volt egy jó tanácsa: ne hordjunk villamoson védőkesztyűt. „A kesztyű a biztonság hamis illúzióját kelti.” Lehet benne valami. Jobb az ilyesmit elkerülni.

Aki az utcán kószál, álmos, szinte lebeg, semmiből semmibe evez. Jön, megy, viszi a kötelesség. Muszájból van itt. A tér közepén komor ember áll csuklyában, védőköpönyegben, gumicsizmában. Miért gyötri magát, ha ilyen komoly a veszély?

– Csak… – mondja dühösen.

A templom előtt három alak gubbaszt, arcukat beteríti a fény. Olyanok, mint akik minden lényegest megbeszéltek húsz évre oda-vissza. Reggel kezdés a Moszkva téren (Széll Kálmán) a máltások reggelizőjében. Zsíros kenyér, tea. Két óra ejtőzés a téren, irány a Krisna, kenyér és leves. Este Újpesten zárnak. A szoros napirendet, a bevett utakat az osztások ideje foglalja keretbe. Mivel az élet magas energiaigénnyel jár, a szóval is takarékoskodnak. Olyanok, mint Kapuscinski Lapidáriumának hősei. A 20. századi újságírás lengyel klasszikusa írja: „A lapidárium olyan hely (…) ahol különféle köveket, szobortöredékeket, épületrészleteket gyűjtenek (…) – hol egy torzó, egy kéz megmaradt részét”, a rég nem létező egész alkotórészeit. Kapuscinski szerint a bolygón legalább kétmilliárd töredékember él, falhoz lapulva, összekucorodva.

Ez most a magány napja. A metrópavilon körüli hamburgerövezet nyitva van, kong az ürességtől. Egy hírműsorban mondják: Ferihegy (ma Liszt Ferenc repülőtér) szeptemberben negatív csúcsot döntött. Mivel a járatok nagy része törölve, az utasok száma 94 százalékkal esett vissza az egy évvel korábbihoz viszonyítva, ami az 1973-as forgalommal azonos. Ez a hamburgerforgalmon is látszik. Vendég egy szál se, jobb híján az ajtó előtt egy belső ember eszik elszántan, komoran.

A gyorséttermek sorsa több helyen végleg megpecsételődött. Mekkora felhajtás volt, amikor a McDonald’s megjelent a Nyugatinál, napokig a metróig ért a sor. Az megúszta a vasút jóvoltából, osztályos társát, a Burger Kinget az aluljáróban áprilisban az első hullám elsodorta. A felirat: bérlemény kiadó. Az aluljáró kripta. A Nyugati vastornyai fázós leplekbe burkolózva állnak, a lejárat mellett bérelhető ökorollerek, a padon koldusasszony alszik.

A „Nyugati téri lányok” placca az aluljáróban kihalt. Lizáék a metrókijárattal szemben ácsorogtak, jó szívvel adták, amijük van, de a COVID árt a libidónak, az oszlop mellett ketten posztolnak maszk nélkül, bőrszoknyában.

– Nulla forgalom, nulla, apám – kommentálja a molett, szőke lány csaknem sírva. Megsajnálom. Leszed cigire. – Ezért nagyon kikapok este.

Az újságos van nyitva, és egy reménytelen kisbolt, árukészlete meghatározhatatlan. A pultoslány laoszi, fő árucikk a kínai maszk.

A Tanács mozit utolérte a végzete. Két évtizedes szindbádi kitérő után Víg bisztró néven működik. Alkalmazott több van, mint vendég, és lecsavarják a zenét. Májusban egy hónapig zárva voltak, nyáron pár napra beindultak, most heten vannak, két pultos, két szakács, három felszolgáló. Lacit, aki ezt elárulja, két hét után egy pizzériából tették ki. Most aggódik, mehetne jobban is.

A Vígszínház élete is rendhagyó. Közönség korlátozott számban, előadás előtt a kapuban lázmérés. A Margit híd arany fényben fürdik. Egy kerékpárost számolunk meg, öten mennek a szigetre futni. Edzések viszont vannak, az uszodában most zárta a napot a KSI. A közutakon a forgalom harmadolva, a járdákon tizedelve. A levegő friss, voltaképp kellemes. Megállapítjuk, élhető hely lenne a város, ha nem lennének benne emberek. De nemcsak Pest ilyen. Konrad Lorenz eszméje: „Mi, akik sűrűn lakott, civilizált országokban, még inkább nagyvárosokban lakunk, nem is tudjuk, mennyire nem sajátunk az általános szívélyesség és a meleg emberszeretet.” Lorenz szerint az ember genetikusan alkalmatlan az intenzív tömegkapcsolatokra. Ezért válogatnunk kell a szerethető emberek között is. Nincs kapacitásunk mindegyikre. Ez is a járvány tanulságai közé tartozik. De most, hogy elszigeteltségben élünk, a magány szabadsága gyötör.

A Flórián téri aluljáró sötét pincemély. Vanicsek úr fogad. A boltost, akinél reggelente éveken át cigit vásároltam, kis híján eltemette a rendszer és a járvány. Első csapás a nemzeti dohányboltok inváziója volt, az csak a klienseit sarabolta. Mégsem adhat a bagósnak csokit. Azt pékáruk behozatalával védte ki. Az idei, szürreális nyár ennél is keményebb volt. Vanicsek úr morgós ember, született ellenzéki. Politikai irodalmat is olvas. Vékony ajkán, kis bajszán az indulat átremeg. Bejön egy komor ember, egy miniüveg valamit kér, az tuti áru. Nekünk is jár egy retró sportszelet. Vanicsek úr szemléletét COVID idején a tőzsde újította meg, a kapitalizmushoz való viszonya más lett. A pulton villog a laptop, elment a szomszédos bankba, tanácsot kért, s rászánt egy kisebb összeget. Eljátszotta. A második menet emelt téttel sikeres volt. Mutatja is, a különböző görbék milyen forszokat rejtenek. Van váll-homlokcsúcs görbe, el kell találni, mikor kezd lemenni. Van fennsík görbe, lapos görbe, váll-fej kiszögellés. Izgalom és remény. Csak az a baj, ha Vanicsek nyerésben van, bejön egy vevő, kiszolgálja, és az üzlet pocsékba megy. Elköszönünk Vanicsek úrtól, aki bevallja, addig tartja az üzletet, amíg az asszony nyugdíjba nem megy. Attól fogva játék az élet, és gazdagodás.

Átmegyünk újra Pestre. Az újpesti aluljáróban három ismerős arc, Deák téri embereinket látjuk, a kör ezzel összeért. Van már csík, fél üveg bor. Fényben fürdik a panelövezet, de a mélyben dühök is dúlnak. A megállóban Natasa, a szomszédasszony, a kóbor macskák hű barátja ácsorog talpig maszkban, szigorban. Felszáll. A busz mellett kapatos járványtagadó áll. Ötvenes úr, szájában cigaretta. A sofőr indít, emberünk a bagót széles ívben a járdára köpi.

– Anyád – mondja a lépcsőn Natasa. – Édes jó anyukád.