A kormány gránitba vésné a félrehordó családpolitikáját, amivel csak a szétfejlődést fokozná

2018. november 20. 07:12 - szerző: Lakner Zoltán

Ez egy ambiciózus kormány, vallja a családügyi államtitkár, egyben a Fidesz alelnöke, aki a gyermekvállalási mutató 40 százalékos emelkedésére számít 2030-ig. A kormány sem „üres bölcsőket”, sem „népességcserét” nem akar, viszont saját családpolitikája egyre több elemét helyezné kétharmados védelem alá. Társadalomkutatók szerint azonban a népesedési folyamatok jóval összetettebbek, mint a kormány feltételezi, s fontolóra kellene venni a szabályozott bevándorlás eszközének alkalmazását, ahogyan fel kellene készülni a népességcsökkenés és az idősödés következményeivel való tartós együttélésre is.

A kettessel kezdődő termékenységi mutató (a szülőképes nőkre számított hipotetikus gyerekszám) elérése az egyik cél, amit a 2030-ra tekintő Orbán Viktor kitűzött az ország elé. A miniszterelnök és a legutóbbi pártkongresszuson Fidesz-alelnökké emelt Novák Katalin mindig hangsúlyozzák, hogy a népesség reprodukciójának szintjére eljutni komoly feladat, de – amint az államtitkár mondta a Mandinernek – „ez egy ambiciózus kormány”.

Utoljára a Kádár-korszak zenitjén, a hetvenes évek második felében volt kettő felett a termékenységi mutató.

Bizakodásra a miniszterelnök és az államtitkár szerint elsősorban az ad okot, hogy a termékenységi mutató – aminek részletes statisztikai leírása a KSH aktuális kiadványában tizenhárom sort vesz igénybe, érzékeltetve: az összefüggések bizony bonyolultak – az évtized elejének 1,23-os mértékéről 2016-ra 1,5-re emelkedett. Kormányzati megszólalók nem teszik hozzá, hogy 2017-ben ott is maradt. Azt viszont határozottan állítja a családügyi államtitkár, hogy a kétségtelenül végbement emelkedés a kormánynak tudható be, amely megduplázta, kétezermilliárd forintra emelte a családtámogatások éves összegét, s „mindez azt eredményezte”, hogy a termékenységi mutató kedvező irányban változott. Az államtitkár szerint a házasságok számának növekedése és a válások számának csökkenése jelzi, hogy „most stabilabbak a párkapcsolatok, mint korábban”. Ez ügyben a kormányzati intézkedéseken túl Novák a családszervezeteket és az egyházakat méltatta. A kormány a szemléletformálásra is hangsúlyt és közpénzt helyez: „szerethető, vicces, de semmiképpen sem rózsaszín” reklámfilmet készíttetett a családbarát kampány első lépéseként, amelynek célja, hogy „menővé tegyük a gyermekvállalást”. A 24.hu korábban megírta, a 700 millió forintos kampányra kiírt tendert Balásy Gyula cégei nyerték.

Átadták a nyírteleki Kastélykert óvoda és bölcsőde új ? Novák Katalin és a jövő
Fotó: MTI/Balázs Attila

A kormány tehát a termékenységi mutató és a házasságok számának emelkedésével leírható pozitív folyamatot szeretné továbblendíteni az eddigi családpolitikát folytató, fokozó és több ponton kétharmados védelem alá helyező intézkedésekkel. A családok védelméről nemzeti konzultáció indult, amelynek kérdéseit Orbán korábbi nyilatkozata szerint gondos „politikai módszertan” alkalmazásával formulázták. Hogy mennyire fontos a módszertan politikai ága, arról képet alkothatunk a miniszterelnök múlt pénteki rádióinterjújából, amelyben azt mondta, „nem tudom pontosan, miért” nem vállalnak a reprodukcióhoz kellő számú gyereket az emberek. Holott a KSH Népességtudományi Kutatóintézete által éppen most kiadott, egyébként háromévente megjelenő, csaknem háromszáz oldalas Demográfiai portré azért mond erről ezt-azt. Azt is jelzik például a házasságok számának alakulásáról szóló tanulmány szerzői, Murinkó Lívia és Rohr Adél, hogy a házasságok számának növekedésében valóban szerepet játszottak kormányzati intézkedések, például a csok bevezetése, az első házasok adókedvezménye vagy például a Polgári törvénykönyv módosítása, mivel utóbbi kedvezőtlenebb helyzetbe hozta az élettársakat a házasokhoz képest.

Ezenfelül „a válság évei alatt elmaradt esküvők bepótlása” történt meg, elsősorban 2013 után, ez látszik a mutatókon. A kormány bizonyos mértékig ezt is a saját javára írhatná, hiszen ez összefügg a gazdasági növekedés beindulásával (az pedig természetesen az uniós pénzekkel), de a házasságok számának 2017-es megtorpanása alapján a kutatók felvetik, a termékenységi ráta esetében „nem láthatjuk előre, a növekedés (…) folytatódik-e vagy átmenetinek bizonyul”.

Márpedig a kormány további tervei éppen arra alapulnak, hogy a kedvezőnek ítélt számokat kiragadja és trendnek tekinti, míg a többi tényezővel, mint például

a házasságban élők arányának csökkenésével és az egyedülállók számának növekedésével nem törődik. Miként azzal sem, hogy a KSH-kiadványnak a válásokról szóló tanulmánya szerint nem igazolható, hogy a házasságok stabilabbá, kevésbé „bomlékonnyá” váltak volna.

Hozzá kell tenni, az élettársi kapcsolatok számának gyarapodása a házasságokéhoz képest se nem jó, se nem rossz. A kormány az, amely egyoldalúan a házassági formát preferálja és más formák fölébe emelt együttélési mintaként hirdeti. A kormány azzal sem számol, hogy a házasodási kedv az átlag felett emelkedett a 40-es korosztályban, ami egyfelől aligha teljesíti a „ha több a házasság, több a gyerek” levezetés mentén kirajzolódó kormányzati logikát, másfelől arra enged következtetni, hogy sokszor azok döntenek a házasság mellett, akik élettársként korábban már tartósan együtt éltek.

A társadalom idősödése nyilvánvalóan európai kérdés, és persze nemcsak a gyerekszámmal függ össze, hanem a növekvő élettartammal is. A termékenységi rátát illetően 1,3 körüli mutatókkal a mediterrán országok a sereghajtók, de Magyarország még mindig elmarad az 1,6-es európai átlagtól. Ennélfogva kissé túlzott magabiztosságra utal, amikor a magyar családügyi államtitkár nevezi Európát „az üres bölcsők kontinensének”. Ugyanő utasította el még korábban egy interjúban, hogy a hazai családpolitika bármiféle skandináv részelemet tartalmazna, ahogyan a Mandinernek Franciaországról is azt mondta, annak családpolitikája „részben jó, részben rossz példa”.

Mindez azért érdekes, mert Kapitány Balázs és Spéder Zsolt a Demográfiai portréban közlik a termékenységi arányszámok 2016-os európai „ranglistáját”, amelynek élén Franciaország áll 1,9 feletti adattal, az első ötben pedig két skandináv országot találunk, Svédországot és Dániát. Ugyancsak Kapitány és Spéder írták még tavaly a Hegymenet című kötetben, hogy ha a termékenységi mutató 2018-ra hirtelen felugrana 1,5-ről 2-re, majd ezen a szinten maradna, akkor a népességszám stabilizálódása is bekövetkezne, méghozzá 2053-ra, 8,9 milliós lélekszámnál. A szerzők akkor arra tettek javaslatot, hogy a népesedéspolitika négy tényezőt vegyen figyelembe: a termékenység növekedését családpolitikával, az élettartam meghosszabbítását jobb egészségügyi ellátással, valamint a kivándorlás mérséklését, illetve a visszavándorlás növelését, s végül a bevándorlást. Kapitány és Spéder évi 15 ezer fővel kalkuláltak, akiknek harmada határon túli magyar, a többiek „távolabbról érkezők” lennének a „fiatalos korstruktúrájú bevándorló népesség” körében.

A kutya természetesen itt van elásva. Orbán a Kossuth rádióban kijelentette, létezik ugyan egy „könnyebb megoldás” a népesség és a gyerekszám növelésére, a bevándorlás, de nekünk „nem számok kellenek, hanem magyar gyerekek”. Novák is azért tartózkodik a francia családpolitika méltatásától, mert az ottani gyermekvállalási mutatóknak szerinte „nagyrészt már a bevándorlók képezik az alapját”. Kapitány és Spéder tavaly erről a következőt írták: „a kontinens államainak nem elhanyagolható része a termékenységre (például Írország, Franciaország, Izland) vagy együttesen a termékenységre és a várható élettartam szolid növekedésére alapozva (például Norvégia, Hollandia, Belgium) fenntartható demográfiai pályán mozog, bevándorlási többlet nélkül is”.

Ezzel szemben a magyar családügyi államtitkár azt tartja fontosnak hangsúlyozni, hogy „Magyarország nem akar népességcserét”, ami a Kapitány–Spéder-féle tanulmány 15 ezres kalkulációját alapul véve inkább tűnik politikai hangulatkeltésnek, mint reális veszélynek. A családvédelmi konzultáció szintén kiadós brüsszelezéssel és migránsozással indít, kategorikusan kizárva a „betelepítést”. A „népességcserével” való ijesztgetés része a miniszterelnök retorikájának is.

A hazai szakirodalomban jó ideje konszenzus van arról, hogy a családpolitika eredményessége nagyban függ az intézmények stabilitásától. Ha az egymást váltó kormányok ide-oda rángatják a támogatásokat, az kiszámíthatatlansághoz vezet, ami hátrányosan befolyásolhatja a gyerekvállalási döntéseket. A kormány a mostani konzultációban arról is megkérdezi az embereket, szeretnék-e, ha a családoknak járó költségvetési támogatások kétharmados védelmet kapnának, ahogyan egyébként a kétszülős család is alaptörvényi védelemben részesülne. A stabilitás tehát megteremthető a bejáratott politikai módszertan révén, csak éppen

nem mindegy, mit fognak stabilizálni.

A kormány legfőbb érve, milyen sok pénzt költ el, miközben éppen azt kellene mérlegelni, milyen mértékben befolyásolja a gyermekvállalásról szóló döntést az anyagi ösztönzés. És hogy sikerül-e vajon a kétezermilliárd forinttal eltalálni azokat, akiknek legfőképpen több pénzre van szükségük a több gyerek vállalásához. A kormány számára nagyon fontos a három- vagy többgyermekes családmodell terjesztése és a házasságkötés. Az 5-10 milliósnak beharangozott kamatmentes életkezdési kölcsönt is fiatal házaspárokkal összefüggésben említi a konzultációs kérdőív. Ugyanakkor rögtön a brüsszelezős-migránsozós felütés után szerepel a kérdés, mit szólnánk ahhoz, hogy „az új családtámogatási programokat a továbbiakban is munkavégzéshez kell kötni”. Novák Katalin büszkén említi, hogy „minden pluszjuttatást feltételekhez kötöttünk”. Bedobta az egyik legósdibb, a szegényeket megalázó (tudományosan cáfolt) közhelyet is arról, hogy „ne a gyerekekből, hanem a gyerekekért éljenek a szülők”.

Ehhez képest a kormány által a kiemelkedő termékenységi mutatóik ellenére fenntartással kezelt skandináv politikák alapja az univerzalitás (alanyi, állampolgári jog) és a nemek közötti egyenlőség biztosítása, szemben Orbán minduntalan kizárólag „az asszonyoknak” címzett családpolitikai szózataival. A francia szisztéma az univerzalitás és a biztosítási elv kombinációjával dolgozik.

A munkaalapú magyar keresztény demokrácia azonban másképp áll hozzá: legyen házasság, munka, három gyerek. Az állam segít, ha megérdemled. Azt, hogy ki érdemli meg, az állam dönti el. Szülessen több gyerek, de a kormány azt is megmondja, hogyan helyes élni, eszerint dönti el, melyik gyerek ér többet.

A legnagyobb kiadással járó hazai családtámogatásokat úgy kalibrálták, hogy a magasabb jövedelemmel rendelkezőket részesítsék előnyben, legyen szó az adókedvezményről, a gyed extráról vagy a csokról, miközben a Bajnai-kormány által (eredetileg két évre) befagyasztott családi pótlékot azóta sem emelték. Az idei Demográfiai portréban Kapitány és Spéder azt írják, az „igazán radikális baby-boom” a 2011 és 2016 közötti időszakban a nyolc osztályt vagy azt sem végzett nőket jellemezte. Figyelemre méltó továbbá a 15–19 évesek körében emelkedő gyerekvállalás. Társadalmi „szétfejlődés” mutatkozik, mert eközben a diplomás nők gyerekvállalási kedve csökkent, az úgynevezett centrális gyermekvállalási életkor pedig tovább emelkedett. Emellett több lett ugyan a nagycsaládos, de csökkent azoknak a kétgyerekes családoknak az aránya, amelyeket a kormány átlendíthetne a háromgyerekesek körébe, viszont növekedett a gyermektelenek és az egy gyereknél „megállók” aránya.

A kormány nyilván éppen ezen kíván változtatni. Csakhogy a győzelmi jelentésként lobogtatott termékenységi mutatók a kutatók szerint a mélypont utáni visszapótlódással magyarázhatók. Egy olyan folyamattal, ami korábban valamennyi EU-tag volt szocialista országban lezajlott, és hozzájuk képest a magyarországi kompenzálás mértéke nem kiemelkedő, inkább az átlagba simul.

Mivel azonban a kormány jórészt önmagának tulajdonítja a termékenységi mutatók elmúlt években tapasztalt javulását, most arra készül, hogy még több pénzt költsön egy nagyrészt még a saját szempontjai felől nézve is rosszul célzott, a társadalmi egyenlőtlenségeket növelő, a népesedési célok elérésére elégtelen és alkalmatlan, viszont drága családpolitikára. Ehelyett a (gyerek)szegénységet radikálisan csökkenthetné, például mindenki számára elérhető minőségi oktatással és egészségügyi ellátással. A temérdek pénzt felemésztő kormányzati politika eredménye feltehetően az ország fokozódó „szétfejlődése” lesz. Orbán a fiatalodástól vidámabb és boldogabb ország víziójával kecsegtet. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az elkerülhetetlen idősödésre felkészületlen Magyarországon fogunk élni, ahol a gyerekek nagy része szegénységbe születik, és nagy valószínűséggel szegény is marad.