A kellemetlen kérdések kockázata

- Sajtószabadság van Magyarországon?

– Igen. Létezik jó néhány orgánum, napi- és hetilapok, rádió és televízió, amelyek szabadon közölnek véleményeket. Az viszont igaz, hogy a mi sajtószabadságunk korlátozott, aminek nemcsak jogszabályi és politikai, de gazdasági okai is vannak. A magyar folyamatok összeérnek a nemzetköziekkel, és bár ez utóbbiakról a kormány nem tehet, ez is neki segít. A válság miatt kevesebb pénz mozog a médiában, az emberek ritkábban olvasnak újságot, a szerkesztőségek szegényebbek, egyre kevesebb forrás jut az időigényesebb újságírásra.

– A hirdetések eloszlását nemcsak a piac, hanem – és főként – a politika vezérli.

– Ez igaz, de hozzá kell tenni: így van a rendszerváltás óta. Mindig torzított a rendszer, csak most sokkal durvábban, drasztikusabban. Ezért is lehet, hogy – bár véleményszabadság van – az „őrkutya” szerepet a sajtó nem képes igazán ellátni. A hatalom ellenőrzését felvállaló médiumok kevés emberhez jutnak el, és rendkívül kevés pénzből gazdálkodnak. A tömegek által olvasott, nézett, hallgatott újságok, televíziók, rádiók viszont sokkal óvatosabbak, vagy kontrolláltak. Magyarországon nagymértékben sajtótájékoztató- és közleményvezérelt média működik.

– Az is kegy kérdése, egyáltalán kivel áll szóba a hatalom.

– Ez mindenhol a világon így van.

– A politikusnak kötelessége tájékoztatni a közt.

– A közmédiában igen. Egyébként megválaszthatja, melyik médiumban teszi. Ha valaki már eleget tett tájékoztatási kötelezettségének, nem feltétlenül kifogásolható, ha a negyedik-ötödik felkérésre nemet mond.

– Többen kérdezték már önt egy-egy kormánytagról, intézkedésről, de mindig hárított. Nem akarja magára haragítani a remélt interjúalanyait?

– Egyrészt nem publicista vagyok. Ne az szidja a politikusokat, aki bizonyos szintig rászorul az együttműködésükre. Márpedig nekem hajnalban és vasárnap este vannak műsoraim, nem vendégbarát időpontok. Épp elég demotiváló lehet, hogy keményen kérdezek, de ez a dolgom, ebből nem engedek. Más médiumokon keresztül üzengetni viszont nem feladatom. Másrészt, ha beállnék a küzdőtérbe, eldobnám a lehetőséget, hogy egy kiegyensúlyozott műsorban mindkét oldalt objektíven kérdezhessem.

– Ön dolgozott a BBC-nél. Ott mindez hogyan működött? A magyar közszolgálat 2010-es összevonásakor azt hallottuk, ez lesz a „magyar BBC”.

– Ezen annak idején jót mosolyogtam, mert tudtommal én vagyok az egyetlen magyar újságíró, aki dolgozott a BBC televíziónál, méghozzá a legrangosabb szerkesztőségekben. Ettől persze nem vártam, hogy megkérdezzenek, hogyan működik, épp akkor rúgtak ki. De addig – és csak addig – kétségtelenül lehet párhuzamot vonni, hogy a BBC-ben is egy szervezetben működik a rádió, a televízió és az online, sőt, ott még nyomtatott sajtótermékek is vannak a portfólióban, főleg tematikus magazinok. Annyiban egyetértek a magyar döntéssel, hogy kevés – szerintem a jelenleginél is kevesebb – közszolgálati csatorna elég, jó, ha ezek egy kézben vannak, és érdemes házon belül működtetni a rádiót és az online-t. Az MTI beolvasztása viszont indokolhatatlan és felháborító.

– Nem is elsősorban az összevonás okozta a felháborodást. Hanem az, hogy a költségcsökkentés jegyében az MTVA több pénzt kap, mint korábban az összes médium együttvéve, a nézettség viszont csökken, és jelentősen nőtt a politikai nyomás.

– Meglepett, milyen ügyetlenül zajlott az összevonás. Bevallom, azt hittem, látványos lesz az eredmény, hisz a közmédia már a kormányváltás előtt is rettenetes állapotban volt, igaz, akkor elsősorban az alulfinanszírozás miatt. Úgy gondoltam, az lesz a stratégia: a politikai kontrollért cserébe profi, hatékony, minőségi műsorszolgáltatót élvezhetnek azok a nézők, akiknek a hírterület kevésbé fontos, és majd elégedettek lesznek, hogy kevesebb pénzből végre jobb műsorokat kapnak.

– A politikus azt hiszi, ha egy műsorban ellenállás, érdemi közbekérdezés nélkül elmondhatja a maga igazságait, a választók rá szavaznak majd.

– És sajnos nem is alaptalanul gondolja ezt. Ráadásul nemcsak az a kérdés, milyen üzenetek mennek át, hanem az is, milyenek nem. A kormányváltás előtt az MTV hírszerkesztősége folyamatosan kritizálta a kormányt a népszerűtlen intézkedésekért, beszámoltunk a kabinet számára kedvezőtlen információkról is, tettük a dolgunkat. Ma viszont nagyon kevés kritikus hír jut el ahhoz az átlagos magyar médiafogyasztóhoz, aki főleg nagy kereskedelmi tévéket néz, hébe-hóba közszolgálatit, zenei rádiót hallgat, és bulvársajtót olvas. És ha a kritika, az objektív elemzés nem talál utat a választóhoz, működni kezdenek az ügyesen összehangolt, többször, több csatornán, több szájból közvetített papagájszólamok.

– A kereskedelmi tévék milliós nézettségű híradói teljesen politikamentessé váltak.

– Legalábbis nagymértékben. Ez passzol a kereskedelmi logikájukba is, a nézők jó részének amúgy sem igazán hiányzik a közélet. Így nincs kockázat, nőnek a nézettségi mutatók. Bár a médiatörvényben szép szólamok szerepelnek a demokratikus társadalmi nyilvánosságról és a szabad, hiteles tájékoztatásról, a közéleti tartalom minimuma nincs előírva. Drámaian vissza is szorult. „Cserébe” a csatornák számára kedvezően alakult a hirdetésekkel kapcsolatos szabályozás. Naná, hogy nem lépnek a hatalom tyúkszemére.

– Ön rálép?

– Igyekszem, de nemcsak az övére. Az egyetem után rögtön Angliában kezdtem dolgozni, ahol a sajtó sokkal konfrontatívabb, mint itthon. A szakma legnagyobbjaitól tanulhattam, abban szocializálódtam, ahogy ők kérdeznek. Ha a riportalany politikus, az a dolgom, hogy megkeressem, mi számára a legkellemetlenebb kérdés. Akár kedvelem egyébként, akár nem.

– Jeremy Paxman, a Newsnight műsorvezetője – nem mellesleg az ön példaképe – tizennégyszer kérdezte meg ugyanazt egy hadováló interjúalanyától. Ezt a technikát ma a világon mindenhol tanítják.

– Amikor mondtam Paxmannek, hogy jövök Magyarországra műsorvezetőnek, egy tea mellett elmesélte, hogy az a legendás beszélgetés teljesen véletlenül alakult így. Éppen elköszönt volna, de valami technikai okból nem tudták elindítani a következő riportot, és súgtak a fülére a vezérlőből, hogy húzza az időt. Nem volt több kérdése, és ebben a pánikhelyzetben rájött, hogy az alany még az előzőre sem válaszolt. Gondolta, megkérdezi még egyszer. Az megint nem válaszolt, a bejátszó megint nem indult, húzni kellett az időt. Még kétszer-háromszor nekiment, s menet közben ráérzett az ízére. Tizennégyig meg sem állt.

– Nálunk ma lehet így kérdezni?

– Talán nem mindenhol, de az ATV-ben biztosan. Egyébként a magyar politikusok sokkal sértődékenyebbek. Többen vannak, akár korábbi barátok is, akik velem sem állnak szóba, mert azt várták, hogy kíméletes leszek. Pedig nekem minden helyzetben a nézőt kell képviselnem.

– Önt egy Orbán Viktorral készült interjúja után távolították el a köztévéből. Rosszul kérdezett?

– Az interjú tényleg kiverte a biztosítékot, de szerintem már előtte ki akartak rúgni. Még olyan érzésem is volt, hogy eleve az utódomnak szánták a miniszterelnöki beszélgetést, és az volt a terv, hogy pár nappal előtte eltávolítanak. A főnökeim zavart kommunikációjából azt vettem ki: az sem kizárt, hogy maga Orbán Viktor döntött úgy, nem vállalja ezt az átlátszó helyzetet. Persze lehet, hogy tévedek. Voltak sokan házon belül és kívül, akiknek nem tetszett, hogy valódi kérdéseket tettem fel, és vitába szálltam vele. Mindenesetre Orbán általában jól szerepel konfrontatív interjúkban, mindenből kivágja magát, akkor sem volt másképp. A legkevésbé miatta kellett kontrollálni, ki teszi fel a kérdéseket. De nem gondolom, hogy ha nincs az az interjú, a mai napig a köztévében dolgoznék. Szerencsére ha az ATV-ben magamra haragítok egy politikust, ugyanúgy hátba veregetnek a főnökeim, akár ellenzéki, akár kormánypárti az alany, hiszen legalább történt valami, amiről beszélnek az emberek. A közmédiában most nyilván más a légkör.

– Ezért cenzúrázzák magukat?

– Gondolom. Sokan féltik az állásukat, nem vállalnak kockázatot. Ezt emberileg meg is értem. Időnként viszont nehéz eldönteni, hogy egy riporter meg akar felelni, vagy saját meggyőződésből „kérdez alá”. Kint azt tanultam, nem a véleményem a fontos, hanem a mindenkori oppozíció. De itt sokan eleve rendkívül megosztott társadalomban és médiavilágban szocializálódtak, inkább „aktivista” újságírást képviselnek, mégpedig emelt fővel. Azt hiszik, szerepük lehet abban, hogy a világ arra mozduljon, amit ők helyesnek tartanak. Ez is egy lehetséges alapállás, csak nem az enyém.