Egy lépést sem kell tennie, ha a 168 Óra legújabb számát kézbe szeretné venni! Banki átutalással, sőt, már bankkártyával azonnal előfizetheti, és máris postázzuk Önnek!

A járvány pszichológiája – A rendkívüli lelkiállapot városa

2020. március 29. 18:00 - szerző: Buják Attila

Munkatársunk bebarangolta a fagyott Budapestet, legalábbis annak egy részét. Vírusok elől menekült, embereket keresett.

– Hallottad, mennyi az euró?

– Nem tudom. Háromszázötven?

– Háromszázhatvankilenc per ma. És mennyi lesz a végén?

– Háromszázhetven?

– Háromszáznyolcvanegy.

A hang panaszos, szinte sírós. Önkéntes családi karanténunk negyedik napján minden borzalmasabb. Apátia és izgékonyság között billegünk. Az ember ül, kinéz a szürke ködbe – én Újpesten, P. a Retek utca komor fényeibe –, és egyre fenyegetőbb szorítással fonódik rá a „szint”, mint egy tekergő boa. Az euró görbéje. Bármelyik pillanatban a nyakadra eshet és szorongatni fog. Romlunk. Soha nem értettem, mi baj az euróval. A bankelnök nem ideges. Stabilak vagyunk, szilárdak, lemegy majd ez a koronahecc, azonnal megkapaszkodunk és hasítunk. Így is kell. Amúgy meg tele vagyunk pátyolgatással, szerető nyugtatással, s ugyanezzel a lendülettel fenyegetéssel is. Hogy rémhíreket keltünk, nemzetünk ellenei, gyilkosai vagyunk. Jobb híján mindenki megőrzi nyugalmát, de félő, hogy a nagy nyugtatástól annyira idegesek leszünk, hogy nyomban kitör a pánik. Vannak józanabb hangok. „Eddig jól ment”, mondja a vagány miniszterelnök magabiztos fölénnyel (látszik, hogy jól érzi magát), „egy darabig rosszabbul fog menni”. Politikai bizniszét, a migránskérdést ezúttal sem tudta elengedni. Nem bír róla lejönni. Megkockáztatja: migránsok, vírusok egyek. Lételemük a mozgás, az ide-oda haladás, rángatózás, mozgásuk hozza ránk a rontást bizonyos értelemben. Amikor Orbán ilyeneket mond, tulajdonképpen dolgozik. Térül-fordul, mint a pecsenyesütő néni az Ecseri úti piacon. „Egy kétmondatos látomás, mellé húsz deka migráns, köretnek vírus, tíz deka kereszténydemokrácia, lehet kicsit hosszabb? Az annyi mint összesen ezerötszáz. Kér uborkát?”

Hogy apróbb gondok mégis lesznek, azt a gyerek barátai pontosan érzik. Balázs tegnap még disc jockey volt járulékos állásban, nem bejelentve. Ez jó volt. Egyszerűbb, ha a műszak végén, hajnal fél négykor a kezébe nyomnak huszonötezret. Most meg nem hívja senki, nem is fogja. A vendéglősök padlóba simulva, roló le, némák a telefonok.

Koronavírus - Utcazenész
Fotó: Balogh Zoltán

A sétáló a Váci út rozsdaövezetében áll a pláza mellett. Vesz egy Fedél Nélkült a Józsitól. Nem kéri el, mert nem kell a kontakt. Jelzi az árusnak, ha így mennek a dolgok, a terjesztők közé lép át. Menjünk. A metróra felszáll az első maszkos, kicsike nő. Kicsi maszk, kicsi dzseki, aprócska szemek. Riadtan néz rám, amikor az ajtónál magam elé engedem. Mit akarok? Mit látok rajta? Csak nem a vészt?

Az első verekedés a Kálvin téren tör ki. Jön egy pasas a négyévesforma kislányával. Az üvegajtó előtt bőrkalapos úr felköhög. Az apa elengedi a kislány kezét, megragadja a nyuggert, és a műkőre löki. Fojtott sziszegés.

– Fogsz te itt köhécselni, vén mocsok. Hát nem sül le a pofádról a bőr?

Kiabálás, mérsékelt nyüzsgés. Energiatakarékos lökdösődés. Kakaskodás, ahogy sportkommentátorok mondják.

Ebből lesz egy kis balhé. Valaki rendőrt akar hívni, de rendőr nem jön. Eltűnt vagy nem mer. A mozgólépcső megy tovább, apa lelép, a bácsi szipákol, orrára zsebkendőt szorít.

Tévés bölcselmek kavarognak a légben. Szeressük egymást, gyerekek, nyugalom. Nem halhat meg mindenki. De az esetek szaporodnak.

Az utcán jó, otthon kibírhatatlan. „Kijöttem, hogy erőm összeszedje, mint néni a gallyat, a bánat.” Kijöttem, mert otthon zúg a tévé, és az már nemzeti közsértés. Borbás Marcsi, a majoránnakirálynő összefogásra buzdítja a nézőt a Facebookon, lesz még szőlő meg lágy kenyér. És ez közhír.

Ami a városban megy, tiszta játék, tiszta és levegős. Aki szembejön, egyszerre barát és ellenség. Született vírushordozó. A félelem az agresszió keltetője, az ember hétszáz év alatt ebben sem változik. Afrikában hírek szerint meglincseltek néhány fehér embert, mert ők hozhatják hozzájuk a vészt. (Igaz, ott még nincs komoly járvány, hála a pangó, romos létnek.)

A Duna Plazában semmi lincselés, a földszinten hárman lézengenek. A lottóskisasszony, a gyógyszertári pultos és a takarítónő. A parkoló üres. Huszonöt éve nem volt ilyen tiszta a városi levegő. A patikában sorszámot tép egy lány, megnyomja a gombot, jön a cetli, előveszi a zsebkendőjét, fertőtlenítőt fröcsköl szét rajta, és ujja végén végigdörzsöli. Bocsánatkérően mosolyog rám.

– Kér maga is fertőtlenítőt?

Megdobban a szívem. Meghívtak fertőtlenítésre. A kütyüboltban hunyorog még a tévé, zárnak, de a képernyőn elemző fejtegeti: jelenlegi formájában a NER-nek befellegzett. Húszszázalékos munkanélküliségből, hazaáramló több százezres vendégmunkás-seregletből, autógyári leállásokból, a hazautalt valuta hiányából nem lehet jól kijönni. Aki elindult, tönkremegy, a kilábolás tíz évig is tarthat. A kormányzati adakozókedvnek vége. Ezek borús gondolatok, de van tisztító lendületük is. Az aluljáróban a Fornetti is zár, a kakaós csiga ránézésre kétnapos. A pénztárosnő egyúttal búcsúzik, átmenetileg ki van rúgva. Ki mer ilyenkor vajas pogácsát venni? Pisilni nem lehet, az aluljárós vécés néni visszavonult a közügyektől. A Margit körúton felbukkan a haderő, magyar honvéd áll, ha nem is a Duna partján, de a Lövőház utca sarkán. Hogy mire kell a hadsereg, a népek nem nagyon értik. Egyesek szerint azért, hogy lássák: velünk van, működik az állam. Létezik, valamit véd. Ha már az életed nem tudja megvédeni. Ez a két erő-összpontosítás (egy százhatvan és egy százhatvanöt centis) inkább nyugtalanságot kelt, mint nyugtat. Slamposan lóg rajtuk a fegyver, csak remélni tudom, hogy nincs kibiztosítva.

Koronavírus - Budapesti város- és életképek
Fotó: Balogh Zoltán

Egy nő a metrón műanyag köpenyben ácsorog. Azt mondja, hazamegy, köpenyét lefertőtleníti. Egyébként pénztáros. A kontakt nála elkerülhetetlen.

A 20-as busz megállójában öreg nő áll. Az összeesküvés-elméletek rabja. Szerinte kezdik rájuk, öregekre tolni a vészt. Az öregek felelőtlenek, utcán flangálnak, bőrükbe nem férhetnek. Erzsi néni dacos és lázadó.

– Velem ezek nem szórakoznak. Azonnal megszegem a kijárási tilalmat.

Államunk persze most is mindent megtett, de hiányosságok akadnak. Például gyorstesztekkel hadilábon állunk. Szó, mi szó, egy unokatestvér Augsburgból telefonon jelzi: van ország, ahol tömeges gyorstesztek készülnek. Ilyen ország például Németország, ahol olyan rendszerben megy a szűrés, mint az autós szendvicskiadóknál. Fékezel, jelzel az ablakon, kihajolsz a volán mellől, és öt perc alatt be vagy mérve. De ki tudhatja? Lehet, hogy ez is csak legenda.

Egyszer persze a vésznek is vége lesz, aki megússza, ünnepelni fog. És lesz majd egyszer, néhány év múlva új élet, új fellendülés. De nem árt emlékezni. Ahogy a spanyolt megjegyezték nemzedékek, a koronára is emlékezni fognak. Mit is gondolt Rieux doktor, az oráni pestisorvos? (Camus: A pestis.) „Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy ez az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”