A hősiesség arcai

– A bevezetőben írja, hogy kutatások szerint tízből hét ember vakon követ egy gonosz parancsot is, de önt a maradék három érdekli, az, ők miért döntenek másképp. Ma már tudja?

– Nem. Az biztos, hogy nagyon nehéz a rögösebb utat választani, főleg, ha a többség másfelé megy. Az élet minden területén könnyebb alkalmazkodni az elvárásokhoz, mert így kényelmes, mert nem szeretünk kisebbségben lenni, folyton harcolni valamiért. Nem ítélem el azt a hetet sem, inkább közéjük tartozom én is. De sosem törvényszerű, hogy a többség véleménye a helyes. És nem kell „szuperembernek” lenni ahhoz, hogy a háromba kerülj. Hétköznapi emberek is lehetnek hősök, akik az élet más területén egyáltalán nem viselkedtek példaszerűen, számos gyarlóságot elkövettek.

– Dilemmázott is azon, ki kerülhet a kötetbe?

– Igen. Feinsilber Róbert, Róbert bácsi például mégiscsak szélhámos volt. De ha mérlegre tesszük az életét, kiderül: bár élhette volna az aranyifjak életét, ő inkább a szegényeket segítette, több tízezer budapesti nincstelen köszönheti neki a túlélést, miközben a módosabbakat becsapta. Stiklikkel szerzett pénzt, de azt jó célra költötte, és végül maga is szegényen halt meg. Vacilláltam Bulyovszky Lillán is, aki ránézésre nem tűnik hősnek. Az első magyar színésznő, aki nemzetközi sztár lett. Bár idehaza legszívesebben félreállították volna, ő tudatosan építette a karrierjét, a keresetét pedig jótékony célokra költötte. Érdekes személyiség Petschauer Attila olimpiai bajnok kardvívó is, aki szintén nem mondható tökéletes embernek. Ő volt az első élsportoló celeb, élvezte a hírnevet, a kortársak szerint sokszor nagyképűen viselkedett. De a legfontosabb pillanatokban mindig jó döntést hozott, az egyéni aranyérmét is feláldozta azért, hogy a magyar kardcsapat olimpiai bajnok legyen.

– „Jutalma” pedig az lett, hogy egy ukrajnai munkatáborban felismerte Cseh Kálmán alezredes, aki military lovasként szintén ott volt az amszterdami olimpián, de az utolsó helyek egyikén végzett, s meg akarta leckéztetni. A bajnoknak le kellett vetkőznie, felmásznia egy fára, kukorékolnia, miközben a tél közepén vízzel locsolták, amibe belehalt. Itthon alig ismerjük, míg Amerikában a Petschauer Attila Emlékverseny az egyik legrangosabb kardviadal. De ott van Ocskay László, „a magyar Schindler”: több ezer ember életét mentette meg a ruhagyűjtő munkásszázad parancsnokaként, mégis éjjeliőrként, magányosan halt meg Amerikában. Miért keresgéljük rossz helyen hőseinket? Miért nem vesszük észre azokat, akikre büszkék lehetünk?

– Mi, magyarok nem igazán szeretünk a saját felelősségünkkel szembesülni. Szívesebben halljuk, csak áldozatok vagyunk, külső erők játékszerei. Ezek az életrajzok kizökkentik az ember gondolkodását. Amikor még a közelmúltban is hallottuk egy állami intézmény vezetőjétől, hogy 1941-ben csak idegenrendészeti akció zajlott, és a magyar állam mintegy véletlenül küldött a halálba magyar zsidókat, akkor ne csodálkozzunk, hogy a deportálások ellen tiltakozó Slachta Margitnak nincs kultusza Magyarországon. Ő nem fér bele egyik dobozba sem. Nem neki állítanak szobrokat. Mert a szerzetesnő jobboldali konzervatív volt, ám közben feminista és egyben antifasiszta hős. Az is gyakori, hogy valakire ugyan emlékezünk, de hiányos, lecsiszolt iskolai életrajz alapján.

– Ahogy Semmelweis Ignácra, az anyák megmentőjére, akiről kevesen tudják: agyonverték az ápolók egy bécsi elmegyógyintézetben.

– Pedig Czeizel Endre is írt erről, talán azért, mert mint elmondta: úgy érzi, azok az eredmények, amelyekre büszke a pályájából, nem valósultak meg, vagy visszafejlődtek, s ezt a meg nem értettséget láthatta viszont Semmelweis történetében. Egyébként utóbbi is példa arra, mennyire nem tökéletes emberek a hősök. Minden leírás szerint Semmelweis borzalmas ember volt: összeférhetetlen, gyanakvó, rossz modorú. Mániás depresszióra is gyanakodhatunk nála, de arra semmiképp nem szolgált rá, hogy zárt intézetbe vigyék, és ott meggyilkolják.

– Vannak visszatérő minták: tudósok, akik megjárták a poklot, az Andrássy út 60.-at, szabotázs volt a vád ellenük, de a tudásuk kellett, ezért életben hagyták őket. Így járt Papp Simon olajkutató, akit megkínoztak, halálra ítéltek, de végül nem végeztek ki, mert a szakértelmére szükség volt. Cellájában tanulmányozta a mérési eredményeket, megmondta, hol kell fúrni. Hét év után engedték el, a világ egyik legjobb geológusa volt, ám sosem rehabilitálták.

– Ő is, mint Kozma László villamosmérnök – aki a világon az elsők között fejlesztett automata számítógépet –, a közjót tartotta elsődlegesnek. Tudták, hogy amin dolgoznak, azt ideig-óráig egy gonosz rezsim használja, de fontosabb volt feltérképezni egy országrész olajmezőit, megtervezni a számítógépet. Kozma egyébként megjárta Mauthausent, ahol éjjelente a barakkba bevilágító reflektor fényénél egy őrök elől elrejtett füzet lapjain is új típusú telefonközpontot tervezett.

– Bár szerencsés pillanatokban tehették volna, többségük nem hagyta itt a hazáját.

– Fontosabb volt a használni akarás, amit hívhatunk hazaszeretetnek is. Akkor is, ha a haza nem fogadta be őket. Sina Simon például több pénzt adott a Magyar Tudományos Akadémiának, mint Széchenyi, rengeteget költött mecénásként, s közben nem akart más lenni, mint magyar. De görög volt és ortodox keresztény, ráadásul a nagyapja kereskedő, ami zavarta a magyar elitet, sosem fogadták be. Magyarország mindig akkor ért felívelő szakaszba, amikor nyitott volt a világra: a reformkorban, a kiegyezés és a századforduló között, vagy akár a rendszerváltás körüli néhány évben. A kulturális nyitottság és a gazdasági fejlődés között szoros összefüggés van, egymást erősítik. Ilyenkor a Sina Simonok magyarok akarnak lenni. Most megint egy befelé forduló időszakot élünk.

– Szerepelnek a kötetben csendes hősök is, heroikus cselekedetek nélkül. Rátz László matematikatanár a tanítványai, Wigner Jenő, Neumann János révén formálta át a 20. századi tudományt.

– Igen, meg akartam mutatni, hogy a hősiességnek ezernyi arca van, nem kell mindenkinek Dugovics Titusznak lennie. Rátz László 35 évig dolgozott a Budapesti Evangélikus Gimnáziumban, lemondott az igazgatóságról is, hogy csak a tanítással foglalkozhasson. Az ő teljesítménye a tanítványaiban jelent meg.

– A könyv valójában 34 hős története. Felesége, aki a kötetet szerkesztette, a közös munka során lett súlyos beteg, s mire a könyv megjelent, elhunyt. Azt írja róla, ő is igazi hős, s azok szintúgy, akik a legnehezebb pillanatokban visszamosolyogtak rá.

– Nem is akartam befejezni most a könyvet, de ő rábeszélt, hogy folytassam. Ahogy az előző két kötetem, ez is teljes egészében közös munka volt.