A hangár

– Honnan jöttél?
– Budapestről. És ti?
– Svédországból, de koszovóiak vagyunk. Hoztunk egy kamiont.
Egy transzporterben tartunk Szatymaz felé négy svéd koszovói albán férfival, akik korábban – nem tudván, milyen út vár rájuk a szerb–magyar határon – inkább egy benzinkúton hagyták a kamionjukat, tele adománnyal: ruhákkal, játékokkal, cipőkkel, takarókkal, pipereholmikkal. Most sietünk vissza érte, hogy néhány önkéntes ki tudja pakolni a rakományt valahol.
Hogyan kerültem közéjük?

Riportot írni érkeztem Röszkére, a határ menti gyűjtőponthoz. Hallottam, hogy segíteni kell rakodni, jelentkeztem.

– A te országod jóban van a szerbekkel? – kérdezi az egyik albán-svéd.
– Hamarosan biztosan nem lesz – mosolygok, és elmagyarázom nekik, keddtől tényleg le akarja zárni a kormány a zöldhatárt. A menekültek azután odaát rekedhetnek.
– Fél éve a koszovóiak jöttek hozzátok – mondja a sofőr. Ő harmincegy éves, már Svédországban született.
Bólogatok. Írtam róluk eleget.

– Tudod, miért indultak el? Hazudtak nekik az újságírók, azt írták, hogy Németországnak szüksége van orvosokra, tanárokra, munkásokra. Pedig nem volt igaz. Azóta visszaküldték őket Koszovóba.

A kamionhoz érünk, egyik útitársam pattan a jármű volánjához, és konvojban, lassan araszolunk vissza a szerb–magyar határ felé.

Vasak a lábban

Legutóbb két hete jártam Röszkén. A kukoricást mostanra letarolták, tarka sátorerdő nőtt ki a sárból, folyton zúgnak az aggregátorok, a televíziós közvetítő kocsik, megjelent az összes egyházi segélyszervezet, a ponyvás orvosi rendelőkben a gombás babafenékre, papucsok alatt nőtt csúnya vízhólyagokra, hasmenésre, a férfiak köhögésére is találnak gyógyírt.

A Katolikus Karitász indonéz cunaminál, kolumbiai, indiai földrengésnél edződött orvosai azt mondják: Röszkén olykor déja vu érzésük van. Elláttak itt már tizenkét napos gyereket, akinek még nem száradt le a köldökzsinórcsonkja, szülő nőt meg sérült felnőtteket. Egyiknek vasak álltak ki a lábából, másiknak a hidegtől vörös kiütések nőttek a térde alá. De egy népvándorlásnál ez a legkevesebb.

A röszkei gyűjtőpontnál a kék Ikarusok mintha a budapesti forgalomból tennének kitérőt a sorban álló szír, afgán, iraki férfiakért meg a fejkendős asszonyokért, akiknek nyakában ott csüngnek a kicsi gyerekek vagy éppen szaladgálnak a lábaik között, míg végül el nem bucskáznak a fáradtságtól.

Önkéntesekből, adományozókból már Dunát lehetne rekeszteni, mindenki ajándékozni akar: van, aki olajradiátort cipel, jó lesz az a hideg ellen, igaz, lassan megint melegfront jön, de ez nem számít, mások meg ruhát hoznak, vizespalackokat.

Csak a bűz a régi.

A műanyag tányérokon megromlott bableves, az elhagyott szendvics, a használt pelenka, a mosdatlanság, a sebek szaga. Még a térdig érő köd sem tudja eltakarni a hegyekben álló szemetet. Danival, a fotósunkkal segítünk összegyűjteni, először csak gereblyézzük a hirtelen távozók hátrahagyott holmiját, aztán kézzel pakoljuk a fekete műanyag zsákokba.

A jó példát az ebédhordó, az ötvenes Sass Mihály adja, aki haverjával Békésen pattant kocsiba, hogy idejöjjön segíteni. Na meg Nate Hiltibran, a 17 éves gimnazista, aki bár az Egyesült Államokban született, de soha nem lakott ott, csak Lengyelországban meg Budapesten, ahová misszionárius szülei költöztek éppen. Kettejükben az a közös, hogy keresztényeknek vallják magukat, úgy érzik, kötelességük segíteni.

Hiszel Istenben?

– Mikor mehetünk be?
Már csaknem húsz önkéntes toporog az új, rendőrök őrizte sátortábor kapujánál: van köztünk, aki hajdan menekült volt, és hamar elfutja a szemét a könny, ha szenvedést lát. Itt egy svájci férfi, több svéd nő, egy grazi lány, aki a barátaival jött, és a „Hungarian guy” (a magyar fickó), ahogy engem hívnak. Nem kérdezik, ki vagyok, itt ez nem számít.

– Ide nem mehetünk, a hangárnál fogadják a kamiont – mondja az egyik srác, és indulunk is tovább.

Nem szólok senkihez, útközben tompán nézek ki a svédek kocsijának ablakán, még mindig nyugtalan vagyok annak a szír férfinak a kérdésétől, akivel pár órája a sínek mellett találkoztam:
– Hiszel Istenben? – fordult felém.
Micsoda kérdés ez?

– Hiszel Istenben? – ismételte meg, és ingerülten az ég felé mutatott. Mögötte százszámra jöttek a menekültek, az ENSZ embereinek kezében kattogott a számláló, pár óra alatt nyolcszáz áthaladót kattogtak össze. A távolban cölöpöket vertek le, géppisztolyos katonák felügyelték a munkát.
Bólintottam.

– Ha Isten létezik, akkor miért ér minket ennyi fájdalom?
Azzal a szír sarkon fordult, nem várt választ, és gyalogolt tovább.

Képtelenség! Erre a kérdésre még Mussadak Safadi sem tudná a választ. Pedig a hatvankét éves szír séf művelt, okos ember. Jó volt őt hallgatni a sínek mellett.

Azt mondta: semmi másra, csak szeretetre vágyik. Szeretné, ha embernek érezhetné magát, ha úgy is bánnának vele. Ám ebben nem volt része hosszú útja során.

Mesélte, húsz évvel ezelőtt látott egy arab filmet, két ország háborúzott benne egymással. Még emlékszik a jelenetre, amikor az országok polgárai ott álltak a sínek mellett és azon gondolkodtak, hova meneküljenek.

– Most én is itt állok a sínek között, és nem tudom, mitévő legyek – mondta.

Akár az állatokat

Fékezünk a hangár mellett. Ide hozzák mindazokat, akiket illegális határátlépés miatt elkapnak a határon. Itt készült az a felvétel, ami megbotránkoztatta a világot. Egy osztrák zöldpárti politikus felesége rögzítette, hogy úgy etetik a hangárban a menekülteket, akár az állatokat: repül a szendvics a kapálózó kezek felett. Odabent még nem járt újságíró.

Félreállnak a rendőrök, lassan tolat be a kapun a svéd kamion. Néhány lépésre a bejárattól egy asztal áll az udvaron. Két szájmaszkos rendőr ül mögötte. Sorakoznak a buszokkal idehozott határsértők.

– Három gyerek, apa, anya – lajstromozzák őket szenvtelenül.
Kapunk egy konténert, oda pakolhatjuk az adományt. A rendőrök kisebb csoportokban álldogálnak körülöttünk. Nevetgélnek.

Az udvart kordonokkal elzárt területekre osztották. A rácsok között sátrak állnak. Onnan nyúlnak felénk a kezek az adományokért. Hiába, nem adhatunk nekik semmit. Nem engedik.

– Let’s go! Chain! – kiált valaki, és azonnal láncba rendeződünk. Repülnek a zsákok.
A svájci fiú viszi a prímet, ő a leggyorsabb közülünk, a tetovált karú svéd kamionsofőr folyton viccelődik. Elkapjuk, továbbadjuk, dobjuk. Lassan fogy a lendület, folyik rólunk a víz.

Fél szemmel látom, hogy a menekülteknek nincs nagy mozgásterük: akik túl vannak a regisztráción, a kék hangárba kerülnek, onnan a bejárat előtt álló fél tucat mobilvécéig mehetnek csak.

– Heavy – figyelmeztet az egyik fiú, miközben egy súlyos dobozt rak a karomra.
Gyorsan megtelik a konténer. A füvön ülünk, valaki ásványvizet hoz. Várunk. A kamion még félig sem ürült ki. Jó hír jön: a hangár emeletén kapunk egy üres irodát! Ismét láncba állunk. Hármunké az emelet, a többiek a lépcsőn és a kamion melletti füvön állnak láncba, munkára készen.

A folyosói üvegablakokon át belátok a hangárba. Az épület belsejét két részre osztották, egyikben nem ég a villany, ott szinte senki sincs. A másikban A és B szektorok, amiket fémkordonok választanak el egymástól. Ha újabb menekült érkezik, a rendőrök elhúzzák a korlátokat és beengedik őket, aztán bezárják a kordont. Akár egy börtön. A terem két felét egy közlekedő választja el egymástól, itt történik az ételosztás is, éppen sorban állnak az emberek, nincs szendvicsdobálás.

Utóbb a szektorok ágyain pihen mindenki, van, ahol ketten osztoznak egyetlen fekhelyen. A vasrácsokra ruhákat, pokrócokat teregettek. Senkit sem engednek a menekültekhez, kivéve a Vöröskereszt embereit.

– Ne kivételezzen! – mordul az egyikre a rendőrparancsnok. – Mindenki kapjon a kekszből! Legutóbb éppen azért tört ki verekedés, mert valakinek nem jutott. Nem akarom megint testpáncélban szétválasztani őket!
– Look! – figyelmeztet az egyik fiú, a folyosón csúszik felém a papírdoboz. Két kézzel kapok utána és a lábam között lendítem tovább. Száll a por.
– Curling – nevetünk. Tényleg, mintha játszanánk.
És pakolunk tovább. A folyosón nincs szellőzés, levegő. Alattunk a menekültek fásultan fekszenek az ágyakon. Fáj minden tagom, szakad rólam a víz. Nem állunk meg.

Buheratuning

Hétfő reggelre kiürítik a röszkei gyűjtőpontot. Az alvókat felébresztik. A sátrak között még leng az éjszakai füst. Katonák érkeznek. Új időszámítás kezdődik. Ez már nem az önkéntesek ideje.

– A Greenpeace is elpakolt – mondja este az egyik ENSZ-alkalmazott.
Szakadt sátorvászon lobog, ott, ahol pár órája még zúgott, kavargott a tömeg, most csend van. Katonák szedelőzködnek a sötétben, a rendőr nem talál jobb mókát, bevilágít a kameránkba. Helyére tolták már a tehervagont, kitölti a drótkerítés két szárnya között a teret. Kaput terveztek a sínekre, ez lett belőle, igazi buheratuning. Röszkénél a zöldhatáron már senki sem jöhet át, elégedettek a hatóságok.

– Ez biztos jó megoldás? – kérdezem a kocsi alól kitápászkodó büntetés-végrehajtási dolgozótól. Az imént odalent az egyik drótot rögzítette.
– Dehogy. Ferdén áll a teherkocsi – mondja.
– És alatta is át lehet bújni!
– Majd építünk egy betonfalat. Ez úgyis csak átmeneti megoldás.
A Helsinki Bizottság két embere szerint a szerb oldalon több ezren rekedtek. A pletykák arról szólnak, déli szomszédaink akár a hadseregükkel is megakadályozzák, hogy visszatoloncoljunk hozzájuk bárkit. A katasztrófavédő Bakondi György a határátkelős éjszakában bagózik. Azt mondja, ő erről nem hallott, és csak pár százan lehetnek odaát, őket reggelre átengedik.

Kapuzárás után takarítanak a magyarok: több ezer határsértőt fogtak el még éjfél előtt, nyomuk sehol. Végül a röszkei vasútállomás mellett találom meg őket. Kígyóznak velük a pesti buszok. Vonatra várnak, türelmetlenek. Jár az álló busz motorja, mutogatják, segítsek, a füsttől mindjárt megfulladnak. Van köztük egy tinédzserforma lány, foltos kendő a fején, karján ül a gyereke. Gyenge a fiatal anya, alig él. Leültetjük a sínek mellé.

– Go, two lines! – rikkant egy őrmester.
Az emberek libasorban csoszognak a rendőrök hajnali sorfala között a vasúti kocsik felé. Hegyeshalomba indul majd a tranzitjárat. Onnan már könnyű lesz, közel az osztrák határ. A fejkendős lány is elindul, többször megtántorodik, majdnem elejti a gyerekét. Melléugrok, fogom a karját, valaki vizet hoz neki.

Virrad már, amikor elindul velük az utolsó vonat.