A filozófus pisztolya – Almási Miklós: Ami ma Magyarországon történik, az nem túl érdekes

2018. december 16. 08:21 - szerző: Buják Attila

A Magyar Filozófiai Társaság életműdíját kapta a napokban Almási Miklós esztéta, filozófus, polihisztor, az MTA rendes tagja. Nyolcvanhat év már bőven meghaladja a platóni kort, a kitüntetés érdekessége mégis az, hogy a Széchenyi-díjas akadémikus azon díjazottak közé tartozik, akik nem voltak a Budapesti Iskola tagjai. Habár Heller Ágnesékkel azonos generáció tagja, maga is Lukács-tanítvány volt, mégis valahogy kilógott a sorból. Ma is bejár a bölcsészkarra, tanít, és elképesztő iramban publikál. Termékeny szerző, a tematika pedig zavarba ejtően sokszínű. Minden van benne a válságtól az esztétikán át a pénzvilág hullámzásáig. Ő úgy határozza meg saját magát: „foglalkozása: Almási Miklós”. Ilyen szakmából valóban csak egy van.

– Kezdjük a legfontosabbal. Valóban beköszöntött a modernitás zűrzavara után „a bunkók világuralma”? Ezt még 2016-ban írta.

– Nem véletlenül írtam akkor. Két sokkoló esemény is történt, amely a jövőről alkotott képünket felforgatta. Először is a Brexit, amely Európát rendítette meg, majd ugyanazzal a lendülettel Trump megválasztása következett. Egy francia filozófus írt is egy szép szöveget, ami arról szólt, hogy a hülyék veszik át az uralmat, és nem véd meg ettől semmiféle demokrácia. Kaptam is a fejemre, mondván, lenézem a közönséget. Azt mondom erre, nem rajtuk múlik. A világban keringő zavaros információtömeg – gondoljon a fake news divatjára – tág teret nyit a manipulációnak.

– És már benne is vagyunk a politikában. Ami nem volt megbeszélve.

– Előre mondom: direkt politikai ügyeket nem kommentálok.

Fotó: Bazánth Ivola

– Az ön életműve bizonyítja, hogy a szellemi élet a vita, a gyors reakciók halmaza. Annyi mindenbe belekap, mint egy gyerek, aki az összes legót maga akarja megépíteni.

– Nekem a filozófiában nincs igazi szakterületem. Foglalkozásom: Almási Miklós.

– Nem bujkálás ez a világ és önmaga elől?

– Nézze, a filozófia is lehet veszélyes szakma. Anélkül mondom ezt, hogy panaszkodnék vagy mártírt játszanék.

– Amikor választotta, zivataros idők jártak.

– Lukács György mellett lehettem aspiráns, automatikusan kerültem a tanszékre. Épp a legjobb időben, 1956-ban, amikor jött a forradalom, Lukács Nagy Imre kormányába került, és vitték is Romániába. Amikor újra bementünk a tanszékre, megérkezett a rendőrség, gyerekek, vége a dalnak, és már taszigáltak is minket kifelé. De akadt egy kisebb baki. A könyvtáros egy pisztolyt talált a szobámban a polcon. Mondom neki, szóljon a rendőrségnek. Kinyitja az ajtót, és már tódultak befelé az egyenruhások. Én ezen először nevettem, fiatal voltam, sportoltam, mi bajom eshet. A feleségem figyelmeztetett, ez nem játék, fegyverrejtegetésért forradalmak idején kötél járhat. Megúsztam, de az egyetemről – Heller Ágival együtt – kiraktak. A gyanítható igazság az, hogy az épületnek abban a részében – ez még a piarista gimnázium volt – felkelők tanyáztak, és amikor elmentek, a pisztoly ottmaradt. Ahogy az is lehet, hogy a rendőrök varázsolták oda.

– A filozófus pisztolya. Döntő élményeit egy gyerek öt- tíz éves koráig szerzi meg. Ön ’32-es születésű, több rendszerrel ezelőtti rendszer gyermeke.

– A Horthy-korszaké egész pontosan. Apám és anyám ráadásul illegális kommunista volt. Kiskorom óta tudtam, mi az, amiről beszélni sem szabad. Titok, hogy jár nekünk a Népszava, nem beszélhetünk arról, kik aludtak nálunk a szoba-konyhás lakásban. Azok afféle futárok voltak. Még csak nem is kellett figyelmeztetni erre. Pontosan tudtam, ha jönnek a ballonkabátos bácsik, gáz van. Anyám a Vasas művelődési központba járt olvasnivalóért, onnan hozta a szellemi táplálékot.

– Mindez a háború után a Lukács-tanítványságba torkollt. Mégsem lett az úgynevezett Budapesti Iskola tagja.

– Ez fájó pont az életemben. Lényegében kigolyóztak. Tizenhét éves koromban, 1949-ben írtam egy tanulmányt Gorkij Klim Szamgin élete című regényéről, és elküldtem Lukácsnak. Elolvasta, és le is hozta volna a Fórum nevű folyóiratban – tördelésben máig őrzöm –, de azt a számot Révai letiltotta. Filozófus akartam lenni, azt akartam művelni, amit Lukács csinált.

– De miért nem lett a Budapesti Iskola tagja?

– Az nem iskola, inkább egyfajta brand volt, ami később a ’68-as korcsulai balhéhoz, a nevezetes aláírásokhoz vezetett. Engem valahogy körön kívül tartottak, olyannyira, hogy amikor életem fő művének, A látszat valóságának doktori megvédése zajlott, a filozófuskollégáimat Fehér Ferenc „letiltotta”. A vita elnöke, Mátrai László kérdezte is, hogy a filozófusok miért nincsenek itt. Később kibékültünk Fehérrel, már Amerikában, de bizonyos értelemben ma is kültagnak számítok. Tény, hogy ők ellenállók voltak, én nem voltam az. És bevallom, kedveltem Aczélt. Amolyan futárnak számítottam. Ha valakivel valami baj volt, én rohangáltam Aczél Györgyhöz, hogy kidumáljam.

– Az sem világos, hogy miért nem lett „klasszikus filozófus”. Szabadon kalandozik a világban.

– Ez részben következmény. Éreztem, hogy élesben filozófiát csinálni veszélyes. Akkor kezdtem az alagútfúrást, hol találok egérutat. Így lettem magányos lovas.

– Mikortól tekintette magát a rendszer – ha nem is ellenzékének, de – „nem hívének”?

– Végül is be kell vallanom, én kitartottam. Nem hittem igazán a rendszerváltás eljövetelében. Kritikus voltam a rendszerrel szemben, de a pofámat nem jártattam. Így alakult, döntés kérdése. Pedig a Kádár-rendszer kezdetén bukott embernek számítottam, kirúgtak az egyetemről, és ez akkoriban stigma volt. Hatvankettőig középiskolában tanítottam. De ha így kérdezi, az első amerikai utam döbbentett rá, hogy létezhet másik világ, másféle gazdasági szemlélet, a pénz világa, ami arról szól, hogy míg a mi térfelünkön az emberek termelnek, bányásznak, gyárakat működtetnek, addig Amerikában a pénz áll a középpontban. Pénzt „termelnek”, más nem számít.

– Mitől szép vagy érdekes a pénztermelés?

Ha elmegy egy nagy aukcióra, ott érzi igazán, hogy a pénznek mágikus vonzása van. De hogy szép lenne, azt nem gondolom. A pénz egyszerre fölemelő és undorító. Egy szó, mint száz, a gazdaságelmélet nekem menekülőpálya volt.

– Azóta is menekül. Műtét utáni tétlenségben villámgyorsan írt három könyvet.

– Az elsőben a magyar szürrealistákról írtam, mert nekem az az irányzat tetszik. A nagy munka, ami foglalkoztat, a szubjektivitás elmélete. Ami bennünk van – tán ez lesz a címe. Annyiban finomíthatok, hogy olyasmiről van szó, ami bennünk van, de nem pszichológia.

– Mi van bennünk, ami nem pszichológia?

– Úgy képzeljük a szubjektivitást, mint cseppfolyós, változó dolgot, miközben ez nem így van. Az ember életét is végigkíséri valami szilárd kövület, mondjuk ilyen a bűntudat. Ha valami rosszat tettem, és igyekszem elfelejteni, de nem megy, megül bennem. Ezek bizonyos objektivációk, megkövült tárgyak, amelyek nem cseppfolyósak, ahogy az életműködést képzeljük. Ilyen a szerepekhez való viszonyom. Van, aki könnyen veszi ezt, baráti körben ki is mondja: gyerekek, el kell mennem, föl kell szólalnom, de teszek rá, nem érdekel. Van, akiben nyomot hagy, megtapad. Hogyan tudom magamtól a szerepet eltávolítani, valami distanciát tartani? Kedvenc példám a problématudat – ez is „belül” van. Kutatok valamit, amiről először semmit sem tudok. Hogy lehet ezt a semmit „valamivé” tenni? Valamit elkezdek kutatni, amiről te sem tudod, mi is az, csak azt tudod, hogy nem tudod. A harmadik téma, amin dolgozom, a digitális társadalom kritikája.

– Abba bele se menjünk. Annyit azért megkérdezek: mint a múlt század gyermekének, milyen a viszonya az új közlési formákhoz?

– Engem nyomaszt az okostelefon, az állandó vibrálás, a zajgás, a nyüzsgés. Tudom, hogy nagy forradalom, az emberiség életében komoly előrelépés, a könyvkiadás megjelenése óta nem volt ilyen változás. De vannak veszélyei is. A gondolkodás szakadozása, a fokozatos leépülés, az iszonyú időpocsékolás. Philip Roth volt az, aki állítólag elvonult, és hetekre kikapcsolta a telefonját, a komputerét.

– Ezzel szemben ön gördülékenyen és könnyen ír. Az utóbbit az írások lazaságából látom.

– Tény, hogy grafomán vagyok, ha nem írok, depressziós leszek.

– Hogy nem klasszikus lukácsista, abból is érzem, hogy nem használja a németből áttett filozófiai műnyelvet.

– Azt sohasem használtam. Olvasóközeli nyelven írok, piszkáltak is a Népszabadságban közölt cikkeim miatt, mondván, erősen használom a szlenget.

– A legnagyobb figyelmet a világgazdaságról írott cikkei váltották ki.

– Erre külön büszke vagyok. A Lehman Brothers összeomlása, azaz 2008 szeptembere előtt fél évvel egy dolgozatomban publikáltam arról, hogy válság közeledik. Kaptam is a pofámra a közgazdászszakmától, ők meg voltak győződve arról, hogy „Amerika annyira más”, és ez csak ingatlanválság. Hogy jön egy filosz ahhoz, hogy marhaságokat irkáljon? Az igazság pedig az, hogy már 1971-ben elkezdték leépíteni az 1929–31-es válság nyomán életbe léptetett szigorú szabályokat. Akkoriban indult el például a shortolás.

– Hogy képes pár hónap alatt három könyvet megírni?

– Ha az ember járókeretre van kényszerítve, a világ is azonnal más lesz. Nem léphet ki az utcára sem. Mit csináljon? Nézze a galambokat, ahogy a tető felett szállnak? Inkább ír. Tulajdonképpen egész életemben két dolog tartott a felszínen: az írás és a futás. A futásból lett a csípőprotézis-műtét, abból jött újra az írás. Mindig ugyanabban a körben forgunk.

Fotó: Bazánth Ivola

– A belpolitika látványos kerülése a könyveiben is tetten érhető. Semmi Fidesz, semmi választás?

– Ez korántsem tudatos. Magától jön. Ami ma Magyarországon történik, kellemetlen kimondani, de nem túl érdekes. Ha egy rendszer az öndefiníciója szerint több évtizedre rendezkedik be, mit sápogjon az ember? Meglátjuk. Számomra a világban ennél nagyobb rejtvények is vannak. Kína előtörése vagy a világbéli egyenlőtlenség hihetetlen növekedése.

– Semmi rendkívüli nincs abban, ha visszazuhanunk egy megelőző, nyomott állapotba?

– Valójában a felvilágosodás és a francia forradalom óta ezen a problémán tipródik Európa. Hol visszaesünk, hol előretörünk. Rendszerint durvábban érhető tetten Kelet-Európában. Miközben itt a Brexit, amelyből világosan látható, hogy a Nyugatot sem kerüli el semmiképp a dolog. Ötszáz év demokratikus fejlődés áll Anglia mögött, mégis benne vannak a legnagyobb ragacsban. Legszívesebben azt tanácsolnám, rendezzenek egy újabb szavazást.

– Lehet, hogy más eredmény jönne ki. Szóval eljött a bunkók világuralma? Jön a cenzúránál is durvább némaság?

– Megértem, hogy az újságíró aggódik a szakmája miatt. A lényeg most nem is az, hogy közölhető-e valami, hanem hogy eljut-e mindenkihez. A kórházban az volt a megszokott rend, hogy hatkor bejött a nővérke, és belökte a fekvőbetegeknek az M1-et. Reggeltől estig azt hallgattuk.

– Nem lehetett csatornát váltani?

– Tán lehetett volna, de senkit sem érdekelt. Az, amiért az értelmiség sápog – és ebben van is valami igaza –, hogy a kellő felület nincs meg, ahol az eltérő nézetek is megjelenhetnének, jogos. De az az érzésem, hogy tulajdonképpen az érdeklődés is hiányzik. Ha meglenne, ha fontos lenne az igazi információ, az emberek kiharcolnák. Vagy megfizetnék. Továbbá: nem árt tudni, hogy a függöny mögé nem engednek nézni a legdemokratikusabb országok sem. Mondok egy példát. A NATO-n belül van egy szabály, amit úgy hívnak, five eyes only. Csak „az öt szemnek” látható információ. Az „öt szem” az USA, Kanada, Nagy-Britannia, Új-Zéland, Ausztrália. Egytől egyig angolszász államok. Németország, az egyik legfontosabb NATO-szövetséges, vagy Franciaország a legbizalmasabb dokumentumokba bele sem láthat.

– Én nem hiszek a titkokban. Előbb-utóbb minden lelepleződik.

– De az fontos, hogy kiderüljön, ki milyen terveket szövöget.

– A játékhoz, a szellemi kalandozáshoz való vonzódását látva mondom, nagyon is kellenek a fölösleges gondolatok.

– Kellenek, mert a fölösleges dolgokban vannak elrejtve az igazán fontos dolgok. Azokból jönnek a nagy ráébredések.