A feladat 1956 és 1989 hagyományának a kombinálása – Előkészíthető-e a békés politikai váltás?

2019. január 10. 06:25 - szerző: Lakner Zoltán

Önmagában is jelentős fegyvertény, hogy a kormányellenes tüntetések nem haltak el az év végén, és 2019-re új lehetőségeket nyitnak. Kérdés, hogy képes lesz-e az ellenzék fölhasználni ezt az erőt.

Nehéz lokalizálni a rendszer szimbolikus központját. Az biztosan nem a kiüresített parlament, amelynek épületéből már a miniszterelnök is kiköltözött. Nem is a bábszerepbe immár teljesen belegyógyuló köztársasági elnök rezidenciája, továbbá nem is a Lendvay utcai Fidesz-székház. Az MTVA, ahonnan nyilvánvalóan jogsértő erőszakkal dobtak ki szekuritis különítményesek országgyűlési képviselőket, szintén nem döntési centrum, mivel csak végrehajtja a propagandaminiszter útmutatásait. Akkor már sokkal inkább a rendszer jelképe lehetne bármely Elios-kandeláber vagy a hatvanpusztai uradalom.

A szimbolikus probléma csak látszólag elméleti: a tiltakozások helyszíne, a demonstratív menetelések iránya politikai üzenetet hordoz, és ennek az üzenetnek az adresszálása minduntalan komoly fejtörést okoz. Az elmúlt években a demonstrációkra – a NER és a mindenkori rendszer által is – tradicionálisan használt Kossuth tér és Hősök tere mellett a Lendvay utca, az Oktogon, az Alkotmány utca, sőt újabban, a tüntetők nem kis áldozatkészségét jelezve, az MTVA-nak helyet adó Kunigunda útja is felkerült a helyszínek listájára.

Maguk a tüntetések is felvetik a kérdést, hogy az emberek összegyűlése, vonulása, a beszédek meghallgatása meddig bír olyan tartalékokkal, ami még vonzerőt jelent a tiltakozni vágyóknak. A legutóbbi, január 5-i tüntetésnek önmagában az volt a jelentősége, hogy egyáltalán létrejött. Vagyis a tüntetéssorozat átvészelte az ünnepi szünetet, és a tömeget látva állíthatjuk, újult erővel fordult rá 2019-re. Amilyen váratlan volt, hogy a harmadik kétharmadot hozó esztendő tüntetésekkel zárult, annyira pozitívan meglepő, hogy a hullám nem ült el. Ezzel máris előbbre vagyunk, mint négy évvel ezelőtt, amikor szintén a választás után tört ki a netadós tiltakozás, ami – egyéb ügyekkel együtt – akkor valóban megrendítette a Fidesz támogatottságát, de aztán az erők néhány hét alatt szétforgácsolódtak. Holott akkor is sokan hitték, hogy most aztán már végre minden megváltozik, az Orbán-rendszernek harangoztak.

Fotó: Merész Márton

Most viszont az a kérdés, meddig elégíti ki az aktívan politizálni vágyó ellenzéki polgárokat, ha minden demonstráció fő eredménye annak a tudata: lesz majd következő is. Tegyük hozzá, a vidéki városokban tartott tüntetések ténye önmagában is szimbolikus erejű. Jelentőségüket mi sem támasztja alá jobban, mint amikor a fideszes önkormányzatok primitív packázásként lekapcsoltatják a közvilágítást a demonstrációk idejére. Ezzel a tömeget nem akadályozzák semmiben, viszont kifejezik, hogy a hatalom észleli az ellene tiltakozókat. Hát ez nem éppen a sokat emlegetett fideszes politikai-kommunikációs zsenialitás jele.

A szimbolikus erő mindazonáltal, mint ebből is látszik, nemcsak a helyszínben vagy a történelmi kapcsolódási pontokban, hanem az összegyűlés aktusában, valamint a közös cselekvés más formáiban is rejtőzhet.

Hetek óta szó van az általános sztrájk lehetőségéről, amit a hazai munkavállalói kiszolgáltatottság és a szakszervezetek tényleges mozgósító erejének ismeretében nagyon nehéz azonnali következő lépésként elgondolni. Annak ellenére hogy egyesek máris munkástömegeket vizionálnak az utcákra, és még inkább meghökkentő módon vita folyik arról, hogyan nyúlja le állítólag az értelmiség (konkrétan a liberális értelmiség) a munkások tiltakozását, valójában az elmúlt hetek igazi eredménye az, hogy az előző évek és a különféle csomóponti ügyek civil és pártos tiltakozói most mintha egymásra találtak volna, amit saját maguk is csodaként aposztrofálnak. Legalábbis a volt miniszterelnök- és leendő reménybeli főpolgármester-jelölt, Karácsony Gergely ezt a kifejezést használta múlt szombaton, amikor metsző hidegben beszélt a több tízezres sokasághoz, tizenhatodik felszólalóként. A szakszervezetek azonban most sem hirdettek sztrájkot, hanem egy újabb, két hét múlva esedékes demonstrációra tettek felhívást, ami társulhat a gyűlésezésen kívül más eszközökkel is, például részleges útlezárásokkal.

Előtte még petíciót nyújtanak be a rabszolgatörvény kapcsán a miniszterelnöknek, amit azonban nehéz másnak tekinteni, mint egyfajta eszközhasználati regressziónak, politikai visszalépésnek. Hiszen hetek óta éppen azért zajlanak a tüntetések, mert a kormány nem hátrált meg, olyannyira nem, hogy a kormánytöbbség házszabálysértő módon fogadta el az idevágó jogszabályt. Nyilván Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke sem hiszi, hogy Orbán akár csak reagálni is hajlandó lesz a petícióra, éppen ezért felesleges ez a lépcsőfok.

Ahogyan, ha már lépcsőfok, az ellenzék január 3-i fogadalomtételének üzenete is elgondolkodtató. Érdekes megfigyelni, ahogyan az egységvágy hatása alá kerültek azok a politikusok, akik közül volt, aki ösztönözte, volt, aki fúrta, volt, aki elvileg ellenezte a választási együttműködést, míg most, néhány hónappal később, mintha mindannyian egyszerre világosodtak volna meg. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, de a kérdés ennél bonyolultabb.

A szombati tüntetésen A Város Mindenkié aktivistái, Misetics Bálint és Udvarhelyi Tessza hívták csupán fel a figyelmet arra, hogy a kooperációnak fontos feltétele az idegengyűlölet és a rasszizmus elutasítása. Mindenki más mintha megfeledkezne arról, hogy az Orbán utáni világért való összefogás nem jelentheti még nyomokban sem az Orbán nélküli orbánizmust.

Azonkívül a lépcsőn tett fogadalom egy menetrendszerűen meghiúsult, tudniillik a kormányoldal által megint szabotált rendkívüli ülést követően zajlott le. Amivel kapcsolatban felvethető, hogy ugyan mit szeretett volna elérni a Házban az az ellenzék, amely decemberben kivételes parlamenti akciókkal bizonyította be, hogy a parlamentarizmus mostanra teljesen megszűnt. Ezzel kapcsolatban továbbra is a levegőben lóg a kérdés, mit tesznek majd a képviselők a rendes ülésszak idején, visszamennek-e a parlamentbe, illetve az eskü tárgyává tett öt pontot a visszatérés feltételeként szabják-e az egyre arrogánsabb és erőszakosabb, a demokratikus díszletek fenntartására is már alig-alig ügyelő rendszernek. A Momentumnak nincs ilyen gondja, parlamenten kívüli pártként tudatosan, illetve – bizonyos történések, mint például Donáth Anna rendőri lefogása hatására – spontán radikalizálták utcai jelenlétüket.

A többieknek a parlamentből történő kivonulás, az oda vissza nem térés vagy a visszatérés feltételeinek megszabása erős szimbolikus erővel bírhatna, aminek óriási a stratégiai jelentősége. A döntés kétségkívül nehéz, ugyanakkor azt sem könnyű elképzelni, hogy a decemberi üléstermi forrongás után miként ülhetne a továbbiakban nyugton az ellenzék a viták és szavazások során.

Fotó: Merész Márton

Mindezeket látva végképp nehéz értelmezni, mit vár az LMP attól a Csárdi Antal által prezentált javaslattól, hogy az ellenzéki pártok és a szakszervezetek dolgozzanak ki közös javaslatot a Munka törvénykönyvére, aztán nyújtsák be az Országgyűlésnek. A kormány alig adhatná egyértelműbb jelét annak, hogy erre nem hajlandó, mint a könnygáz alkalmazása és a jogsértő szavazás. A közösen benyújtott javaslat kényszerítő erejébe vetett hit hiábavaló állomásánál amúgy is már járt egyszer az ellenzék, mégpedig 2017 őszén, amikor Gulyás Márton mozgalma a választási törvény átalakításának tervezetével kívánta felszerelni az ellenzéket. Be is nyújtották a módosítást, és annak rendje-módja szerint nem lett belőle semmi: hogyan is lehetett volna a Fidesszel szemben?

Az erre az esetre beígért polgári engedetlenségi akciók nem valósultak meg, ezek helyett került sor a több-kevesebb tudatossággal kiválasztott egyéni választókerületekben a taktikai szavazást előkészíteni hivatott közvélemény-kutatásokra. Amiben most nem is az az érdekes, hogy ezek csak részben hoztak eredményt, hogy finoman fogalmazzunk, hanem az, hogy a rendszerellenes, a polgári engedetlenség eszközeit a politikai stratégiába illesztő tiltakozás hirtelen visszaváltott a választási felkészülés üzemmódjába, s azon belül az összefogás kikényszerítésének szándékába.

Ez a korábbi regresszió megfontolandó tanulságokat kínál a jövőre nézve. Azt, hogy vajon a tiltakozásoknak az utcákon és tereken kell-e radikalizálódniuk, miközben továbbra is békések maradnak, ám minél inkább elhagyva a konvencionális kereteket. Vagy pedig arra kell a demonstrációk indulatát felhasználni, hogy érzelmi egységbe forrasszák az ellenzéket az európai parlamenti és az önkormányzati választás előtt? Megfogalmazható a kérdés úgy is, hogy vajon miben látják az ellenzék vezetői 2018 fő tanulságát: abban, hogy legközelebb sikeresebben kell a közös választási fellépésre törekedniük, vagy abban, hogy választáson már csak akkor lehet győzni, ha előzőleg a tiltakozás ereje megroppantja a rendszert? Nem mondhatjuk, hogy a két stratégiának ne volna találkozási pontja, de azt sem, hogy azonosak lennének.

A harminc évvel ezelőtti Nemzeti Kerekasztalra ma nincs kilátás, hiszen ahhoz a hatalom együttműködésére lenne szükség. A változás esélyének kikényszerítése az ellenzék felelőssége: „Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni” – mondta Nagy Imre újratemetésén a szobrát most elszállíttató Orbán Viktor.

Az ellenzéki kerekasztalra tett 2010 utáni kísérletek rendszerint egymás lesre futtatását szolgálták, vagy dilettantizmusba fulladtak. A mostani akcióegység mindenképpen ígéretesebb, ugyanakkor az előválasztás, habár már elindult a fővárosban, továbbra is több kérdést vet fel, mint ahány választ ígér. Ki érti például, miért kerülhetett a kupasorsolásokról ismert erőnyerő pozícióba Puzsér Róbert? Ki tudja, miért csak a fővárosban van szükség erre a módszerre, mialatt Szegeden, Salgótarjánban vagy számos fővárosi kerületben meg tudják oldani az egységes fellépést egy kockázatos és kontúrtalan előversengés nélkül?

Fotó: Merész Márton

Ennél is komolyabb és valójában sürgetőbb kérdés, milyen lépéseket tesznek majd a pártok, tesznek-e egyáltalán annak érdekében, amit az MSZP elnöke január 5-én felvetett: jelesül azért, hogy valósuljon meg az ellenzéki közös lista az európai parlamenti választáson. Egy olyan voksoláson, amely abban az arányos, listás rendszerben zajlik majd, amit az ellenzék egy része a hazai parlamenti választásra is követel. Az ellenzéknek ebben a szisztémában amúgy is minden olyan szavazat jó, ami ötszázalékos küszöböt átlépő pártra érkezik, ha az nem a Fidesz. Igaz, az egységes lista a Political Capital 2014-re készített mandátumkalkulátora szerint egy-két mandátummal feljebb tornázhatja az ellenzéki eredményt, és lejjebb a Fideszét.

Ha igazán nagy szavakat akarunk használni, azt mondhatjuk, a 2019-es ellenzék feladata 1956 és 1989 hagyományának kombinálása: a tiltakozó tömeg erejének növelése és stratégiai célok szolgálatába állítása, valamint a békés változás politikai előkészítése. Mindezt egy olyan helyzetben kell végrehajtani, amikor a rendszer – 1956-tal és pláne 1989-cel ellentétben – egyáltalán nincs válságban, és nemhogy az összeomlás előszelét érezné, de hatvanszázalékos győzelemre készül a májusi választáson, hogy aztán ennek a lendületével tarolja le a maradék ellenzéki önkormányzatokat ősszel.

Ilyen körülmények között már a rendszer további előrenyomulásának ellenzéki feltartóztatása is majdhogynem forradalommal érne fel.