Macskafej

A Parade-ban vagyok macska másfél hónapja. Egy német macskaeledelcég reklámállatjaként dolgozom. Feladatom nem túl bonyolult: nyitástól (reggel 9 órától) egészen zárásig (este 9 óráig) egy vastag, fekete-fehér pamutjelmezben kell fel-alá járkálnom a Parade bevásárlóközpont földszintjén, és kontaktusba kell kerülnöm a szülőkkel. Ők ugyanis a célközönség. A fejemen egy nagybajuszú macskafej van, kb. 4 kiló. A macskafej száján látok ki, levegő is csak itt jön be. Nyár van, negyven fok, a bevásárlóközpont légkondicionáló berendezése már rég nem bírja tartani a lépést az iszonyú hőséggel. Szuszogok, mint Darth Vader, izzadok, mint egy ló, de a jelmezt és a fejet zárásig tilos levennem. Ahogy a főnökség fogalmazott viccesen: „A fejet csak fejvesztés terhe mellett veheted le.” A főnökség csupán annyit engedélyezett, hogy ha nagyon elfáradok, belefekhetek egy embernagyságú, fehér etetőtálba (oldalán hatalmas betűkkel a macskaeledel-márka neve), ami ki van bélelve színes, puha párnákkal. 12 óra alatt kétszer étkezhetem, ilyenkor elvonulhatok egy erre a célra kijelölt irodába az első emeleten. Ekkor levehetem a fejet, de a jelmezt nem. Ám ez mindössze napi 2x20 perc. A szülőket a gyerekeiken keresztül kell megkörnyékeznem. Először messziről integetek a gyerekeknek, aztán közelebb megyek, végül játszani kezdek velük. Énekelek, táncolok, bolondozok, négykézláb járkálok, nyávogok, ilyesmi. A szülőknek ez megtetszik, látják, milyen kedves, barátságos a „nagycica” (általában így hívnak a gyerekek). Ennek hatására a szülők vesznek a macskaeledelből. Vagy csak megjegyzik a márka nevét (aminek a logója a jelmezem hasára van hímezve), és később ezt a macskaeledelt vásárolják majd a boltban. Feltéve, ha van macskájuk, és eledellel etetik. Nem tudom, valóban így működik-e a dolog. Eledelt nem nagyon vesznek a szülők. De a főnökség így mondta. „A gyermekek szívén keresztül lehet eljutni a szülők pénztárcájához.” Mindenesetre lehet benne valami. Bár a főnökség megtiltotta, hogy munkaidő alatt mobiltelefont használjak, én ezt soha nem tartom be. Néha beleülök a párnákkal kibélelt etetőtálamba és gátlástalanul mobilozok. Senki nem szól rám, a gyerekek és a szüleik nem tudnak a főnökség mobilozást tiltó parancsáról. Most is itt ülök, délelőtt 10 van, és talán mobiloznék is, ha lenne mobilom. A fejem nincs rajtam. Ha látna a főnökség, azonnal kirúgna. A saját fejem meg majd’ szétreped. Lüktet és szörnyen fáj. Mintha egy ütvefúró költözött volna belé. Pedig már vásároltam a bevásárlóközpont földszintjén működő patikában valami bikaerős fájdalomcsillapítót, de az sem használt. A macskafej meg eltűnt. Szőrén-szálán. Elbaszott egy napon vagyok túl, annyit mondhatok. A feleségem tegnap este 7 körül küldött egy rövid szöveges üzenetet, melyben tudatta, hogy elhagy, már össze is pakolt. Fenn vannak a cuccai egy teherautón, többé nem látom. Majd csak a válóperen. Nem vádaskodott, csak a szigorú tényeket közölte. Elhatározása végleges. Próbáltam felhívni, és jobb belátásra téríteni, de nem vette fel a telefont. Kb. ötvenszer hívtam. Tulajdonképpen megértem a döntését. Egy jó családból származó, gazdag és nagyreményű kertvárosi fiúhoz ment hozzá. Most egy lakótelepi, lepukkant panelgarzont bérelünk, és én egy német állateledelcég „nagycicája” vagyok. Vagyis már csak én bérelem az ingatlant, a feleségem elköltözött. És ha a főnökség megtudja, hogy elvesztettem a fejem (vagyis a macskafejet), akkor valószínűleg ennek az állásomnak is befellegzett. Tegnap, miután megkaptam a feleségem elbocsátó, nem túl szép üzenetét, próbáltam vigaszt meríteni a családomból. Se apám, se anyám nem kedvel túlságosan. Nehezményezik, hogy abbahagytam az egyetemet, és a gazdaság „szürke zónájában” próbáltam szerencsét. Kevés sikerrel. Pár év alatt elvállalkoztam mindent, amit csak a szüleimtől kaptam: autót, lakást, nyaralót, pénzt. Se apám, se anyám nem vette fel a telefont. Igaz, később mindketten válaszoltak, vagyis írtak rövid, szöveges üzenetet. Apám Mikulás-találkozón van Koppenhágában. Mióta nyugdíjas, semmi más nem érdekli, csak ez a kettő: nyáron a Mikulás-találkozó Dániában, télen a Hemingway-hasonmásverseny Havannában. Anyám pedig éppen arcmasszázson volt. Azt hiszem, szeretne egy fiatal szeretőt, apámat alig látja. Mikor tegnap lejárt végre a munkaidőm, bánatomban inni kezdtem, egyik kocsmából a másikba mentem. Reggel a Parade előtt ébredtem egy padon, a bundám összehányva, bűzlött a nikotinszagtól. A fejem sehol. A mobilom is eltűnt. Elég szarul nézhetek ki, ahogy fekszem ebben a párnákkal kibélelt etetőtálban. Fej nélkül, véreres szemekkel, bűzlő szájjal, zsíros hajjal, mosdatlanul, összetörve és szinte elviselhetetlenül másnaposan. Remélem, ma nem jön a főnökség ellenőrizni. Meg lehet úszni: hetente csak kétszer jön ellenőrizni, és tegnapelőtt volt. Elhatározom, ma nem vegyülök a néppel, itt fogok feküdni lustán. Pihenek. Nekem is jár a pihenés. Ma lusta cica leszek. Megpróbálom túlélni ezt a napot. Becsukom a szemem, hátha akkor békén hagynak a rohadék kölkök. De nem. Alig szundikálok tíz percet (a fejfájásom kissé alábbhagy), bemászik mellém a puha párnákkal kibélelt etetőtálba egy elkényeztetett négyéves. Szőke haj, pisze orr, párnás kezek. Hol a fejed, kérdezi szemrehányón a kisfiú. Mi közöd hozzá, kérdezek vissza. Tegnap még megvolt, mondja dühösen. Tisztára, mintha ő lenne a főnökség. Ó, kis szarzsák, jobb, ha megszokod, hogy az élet márcsak ilyen: ami tegnap megvolt, mára nincs sehol. Minden mozgásban van, semmi sem marad változatlan, állítja Hérakleitosz, és a folyó áramlásához hasonlítja a létezőket. Na, hess picsába, takonypóc, mondom végül a kölöknek. Ő sírva elrohan, én lecsukom a szemem. Újra elbóbiskolok. Félálomban próbálom felidézni a múlt éjszakát. Az utolsó képet keresem, amire még emlékszem. Egy bárban vagyok, félmeztelen nő táncol a pult tetején. A kocsma közönsége önkívületben tapsol, üvölt a zenére. A Shonen Knife nevű japán pop-punk lánybandától szól az I am a Cat című szám. Én is tapsolok, üvöltök. A félmeztelen nő fején a macskafej. És itt elvesztem a fonalat. Hallom, ahogy horkolok. Aztán anyám babapopsi-simaságúra vasalt, műtött, masszírozott arcát látom magam előtt. Előbb azt hiszem, csak egy rémálom. De nem. Tényleg ő az. Azt mondja, szemöldöktetoválásra jött a harmadik emeletre. Aztán szinte halálra rémülök, amikor a feltöltött, duzzadó vámpírajkaival belekiabálja az arcomba: „Mi lett belőled, Zsoltika?”